Előfizetés

"Kívánjuk a szabadságot rend nélkül"

Fogarasi József
Publikálás dátuma
2019.11.24. 12:22

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Magyarország Ügyészsége a honlapján november 5-én közzétett (lásd illusztrációnkat) szűkszavú kommünikében adott tájékoztatást a Deák Ferenc-díj (?) szokásostól - Deák Ferenc születése (október 17.) napjától - időben eltérő, a szakmai és a társadalmi nyilvánosság kizárásával történt, november 4-i átadásáról. A késlekedés oka indokkal nem párosult. A jól értesültek szerint azonban a díjátadó-ünnepségnek meg kellett várnia a legfőbb ügyész november 4-i (újra)megválasztását.
Nem véletlenül, hiszen a Deák Ferenc-díj (?) Testület tagjaként az egyik legfőbb adományozó maga a legfőbb ügyész. Nélküle nincs ünnepi testületi ülés és díjátadó ünnepség. Ráadásul - nem mellékesen - a testületi munka mozgatója, az ünnepi esemény szervező-előkészítője maga a centralizált ügyészi szervezet; sőt, még az előbb említett testület titkári funkcióját is egy gyakorló ügyész tölti be (díjazás mellett, vagy anélkül). 

Végzetes baki

A törvényességet nélkülöző, illegitim módon működő testületnek a „minden rendben van” tisztaságú kirakat felmutatásához szüksége volt a legfőbb ügyész jelenlétére. A róla elhangzott miniszteri laudáció szerint „büntetőjogi szaktudása megkérdőjelezhetetlen”. Szerencsére a többi jogágban való jártassága minősítéseként érdemjegy nem hangzott el. Mindezt – egyetlen osztályzatot kivéve – a díjátadón történtek nyomban cáfolták volna. E körben elég csupán az ünnepségről szóló híradás néhány tárgyi tévedése által gerjesztett feszültségingadozásra utalni, amelynek következményeként a LED-es díszlámpákkal bevilágított ünnepség biztosítékai sorra mondták fel a szolgálatot, fátyolos árnyékot vetve a zártkörű eseményre. Az első végzetes baki már a díjátadó elején bekövetkezett. A moderátor szerepét alakító Kintzly Péter - a Kúria elnökének személyi titkára - tévedésből a Deák Ferenc Díjat életre keltő alapítói gondolatok helyett a Deák Ferenc-díj létrehozataláról elmélkedett (ahogyan az ügyészségi honlap is tévesen a Deák Ferenc-díj és nem a Deák Ferenc Díj átadásáról tudósított). Mindez talán nem minősülne főbenjáró bűnnek, hiszen a Deák Ferenc Díj megalkotásáról szóló Alapító Okirat - az alapítók megkívánt aláírásainak hiánya miatt - jogilag amúgy sem minősül érvényesnek. Másrészt, az említett két elismerési forma (Deák Ferenc Díj, illetve Deák Ferenc-díj), elnevezésük hasonlósága (egyezősége) miatt könnyen össze is cserélhető. A probléma jelentőségét azonban – az említetteken felül – a két kitüntetés közötti legitimitáskülönbség képezi: az Alaptörvényből fakadó alkotmányos követelmény feltételével a kettő közül ugyanis csak az egyik rendelkezik.  Az Alaptörvény végrehajtásaként megalkotott címer és kitüntetési törvény egyértelmű egzaktsággal határozza meg azokat a normatív előírásokat, amelyek teljesítésével „állami elismerés” alapítható és adományozható. E feltételek szerint: a jogalkotó által nevesített állami közjogi szervezetek, tisztséget betöltő személyek feladatkörükkel összefüggő egyes kiemelkedő tevékenységek, teljesítmények elismerése céljából akkor jogosultak kitüntető cím, díj, oklevél, plakett stb. alapítására és adományozására, ha és amennyiben az elismerés elnevezését, az elismerésben részesíthető személyek körét, az évente adományozható elismerések számát, az elismerés adományozásának feltételeit és rendjét, valamint az elismerés leírását rendeletben meghatározza, illetve az adott közjogi tisztséget betöltő személy mindezt a Hivatalos Értesítőben közzéteszi. Ezeknek a törvényi követelményeknek a „Deák Ferenc Díj”, illetve a „Deák Ferenc-díj” közül csupán az utóbb említett – az igazságügyi miniszter által alapított és adományozott – „kitüntetés” tesz eleget. Következésképpen, a Deák Ferenc Díj léte és funkcionálása jelenleg sem nem törvényes, sem nem legitim, átadása pedig durván szembemegy a Nemzeti hitvallás normativitásával és szellemiségével, a keresztényi erkölcs követelményével, semmibe véve az általa hivatkozott deáki örökség és hagyomány iránt elvárható módon tanúsítandó nemzeti tiszteletet és méltóságot.
A közlemény

Jogászi arrogancia

E kényes problémahalmazra, illetve a fennálló törvénysértés kiküszöbölésének lehetséges megoldásaira Galambos Károly szerzőtársammal kellő időben - három önálló részben - publikált (Comitatus, 2018. ősz-tél; 2019. tavasz; 2019. tél) írásunkban, valamint névre szólóan megküldött levélben is felhívtuk a - jogszerűen nem létező - Deák Ferenc Díj Testület érintett, nagyméltóságú tagjainak figyelmét. Továbbá, a megoldás elősegítéséhez írásban kértük a köztársasági elnök, a nemzetpolitikáért is felelős miniszterelnök-helyettes, az igazságügyi miniszter támogató közreműködését. Mindhiába! Pedig – a törvényesség biztosítása végett szükséges idő és feltétel megteremtésének követhető példájaként – az említetteknél nem kisebb „értéket” képviselő irodalmi Nobel-díj 2018. évi odaítélése elhalasztását is megemlítettük. Mindennek ellenére, az egyre többen hangoztatott - legfelsőbb szintű - jogászszakmai „arrogancia” ezúttal is győzedelmeskedett! Önmagukat a jogászszakma hivatásrendjei vezető képviselőinek kikiáltott személyek Magyarország Ügyészsége honlapjának tanúsága szerint 2019. november 4-én, mint a Deák Ferenc-díj (?) Testület díjat adományozó tagjai: Dr. Sulyok Tamás AB-elnök; Dr. Darák Péter a Kúria elnöke; Dr. Polt Péter legfőbb ügyész; Dr. Tóth Mihály az MTA Jogtudományi Bizottságának elnöke; Dr. Bánáti János az ügyvédi kamara elnöke; Dr. Tóth Ádám a Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnöke; Dr. Szép Tibor a Magyar Közigazgatási Társaság elnöke és Dr. Sárközy Tamás a Magyar Jogász Egylet elnöke - minden szégyenkezés nélkül - átadták azt a Deák Ferenc-díjat, amelyet rendeletével jogérvényesen az igazságügyi miniszter alapított, és amelynek átnyújtására a rendelet értelmében minden évben a március 15-i nemzeti ünnep és az augusztus 20-i állami ünnep alkalmából szokott sor kerülni. Emellett még idekívánkozik négy apró, szakmai jellegű kérdés: 1. Vajon mely törvényi követelménynek eleget téve működött közre az ország három igen fontos közjogi méltósága – AB-elnök, Kúria-elnök, legfőbb ügyész – e kitüntetési forma átadásában? 2. Mióta és milyen objektív/szubjektív ismérvek alapján tekinthető önálló jogászszakmai hivatásrendnek a Magyar Jogász Egylet, avagy az MTA Jogtudományi Bizottsága által „tömörített” - más-más jogászi munkahelyen és munkakörben foglalkoztatott - jogtudósok köre? 3. Az eseményen jogszerűen hogyan lehetett jelen Dr. Szép Tibor a Magyar Közigazgatási Társaság elnökeként, amikor a közhiteles bírósági nyilvántartásban más nevű személy van bejegyezve? 4. Vajon a kitüntetettek a plakett mellett kézhez vehették-e - a miniszteri rendelet értelmében - a díjjal együtt járó 1.000.000 Ft összegű pénzjutalmat is? De ne legyünk szőrszálhasogatók, inkább lépjünk egy lépéssel tovább és tegyük fel a következő - költői - kérdést: az előre „kiszemelt” díjazottak az igen tisztelt testülettől (elnökétől, vagy titkárától) kaptak-e tájékoztatást e törvénysértő anomáliákról? Hiszen, annak ellenére, hogy - Kállai Ferenc Kossuth-díjas színművésznek tulajdonított mondás szerint - „a kitüntetéseket adják, és nem kapják” a kitüntetéssel együtt járó tortúra - minden bizonnyal - a díjazott személyek emberi méltóságát is érinti. Azaz, az illető személynek joga van tudni az általa átveendő kitüntetés legitim, illetve illegitim voltáról, majd annak ismertében döntenie a kitüntetés el-, vagy el nem fogadásáról. Mindennek hiányában a frissen kitüntetettek - Dr. Stumpf István volt alkotmánybíró; Dr. Sinku Pál legfőbb ügyészségi főosztályvezető ügyész; Dr. Bócz Endre az MTA volt közgyűlési képviselője; Dr. Havasi Dezső ügyvéd, megyei kamarai elnök; Dr. Csillag Attila közjegyző; Dr. Éliás Tünde járási hivatalvezető - szabad akaratuk szerint már csupán az átvett kitüntetés visszaadásáról dönthetnek, majd. Azonban, az előbbiekhez képest is bonyolultabb a megoldás azon 49 fő esetében, akik 2004 és 2011 között érvényes Alapító Okirat hiányában részesültek Deák Ferenc Díjban, míg a 2012-2019 közötti időszakban - a hatályos törvényi szabállyal szembemenő adományozással - érintett 48 fő tekintetében a rendezés lehetősége már csak törvénymódosítás útján biztosítható. Az említettek egyikébe sem sorolható 5 fő esete pedig a rejtély kategóriáját gazdagítja, bár jogászi körökben ez sem kelt megütközést: hogyan volt lehetséges 2003-ban átadni a Testület által csak 2004-ben alapított kitüntetést? A deáki örökség és a nevével fémjelzett kitüntetés erkölcsi tisztasága, illetve a kitüntetettek emberi méltósága megóvása végett írásban fordultunk az államfőhöz közérdekű javaslatunkkal: alkotmányos jogával élve kezdeményezze a Deák-díj törvényi megalkotását. Hivatalának válasza negatív volt.

A felelősség terhe

Végezetül, essen szó a díj kapcsán a „haza bölcse” személyéről is, akire hivatkozással e kitüntetés - jogsértés kíséretében - adományozásra került/kerül, miközben az ezzel szemben a jog által mindenkinek kijáró védekezés, tiltakozás számára nem adatik meg. Így hát joggal kérdezhetjük, mire is gondolhatnak az alapító testület jogutód tagjai, amikor a díjazott személyeket a kitüntetés átadásakor a következő méltatás mellett útjukra bocsátják: a Deák Ferenc nevéhez kapcsolódó díjjal vétessenek észre a jogászi hivatásrendek azon szakemberei, akik életútjukkal az elmúlt századok nagy jogászai, a deáki hagyományok méltó utódai. De másként is fogalmazhatunk: mai gyakorló jogászok számára van-e Deák Ferencnek hasznosítható, képviselhető öröksége, vagy „már csak emlékeinkben köszön vissza egy kedélyesebb, nyugodtabb, derűsebb, boldog kor adomáiban”?  Ugyanakkor tudjuk, érezzük – miként a kiegyezés folyamatában – ma is nélkülözhetetlen szükségünk van Deák személyiségét, tevékenységét átható tisztességére, megingathatatlan erkölcsi tartására, a szabad véleménynyilvánítás melletti kiállására. Mindezt a társadalmi igényt megérezve kerülhetett sor életnagyságú festményének a fővárosi közgyűlés alakuló ülésekor a pulpitus mögött történő elhelyezésére. Őszinte, nyílt tekintete az ülésezés alatt üzenetet közvetített: „(…) míg a kormány maga példát nem mutat reá, hogy a törvényt ő is tudja tisztelni s teljesedésbe hozni, károsnak tartom bármi másról tanácskozni”, „(…) nekünk, kik az ellenzékhez számíttatunk, ha valaha, most leginkább kötelességünk szigorún vigyázni minden lépéseinkre (…), mert ki keresi a haza javát és követi saját meggyőződését, az könnyen viseli a felelősség terhét.” A fenti témát a lelkiismeret szó jelentésének ismeretében Arany János ironikus sorainál aligha lehetne jobban és stílusosabban zárni: „Deák Ferenc, megélünk mi Kend nélkül! Kívánjuk a szabadságot rend nélkül.”

Sebes György: Ajánlják magukat

Sebes György
Publikálás dátuma
2019.11.24. 11:52
A Sztárban sztár leszek! zsűrije
Fotó: TV2 Sajtóklub
Győzött az Euronics – műszaki áruházlánc – (tíz blokkban kilenc megjelenéssel), de éppen csak megelőzte a romániai székhelyű online áruházláncot, az eMag-ot (nyolc megjelenés). Ha ugyan egyáltalán versenynek tekinthetjük, hogy melyikük hirdetése hányszor volt látható adott műsorokon belül. Ezen kívül gőzerővel védték az egészségünket, ajánlottak modern készülékeket – televízióktól a porszívókon át a telefonokig -, mosogató- és mosóeszközöket, különféle csokikat és ételeket, valamint áruházakat és filmeket is. Ha ez egyelőre kevéssé érthető, mindjárt megmagyarázzuk. Az előző hétvégén két monstre élőműsor vonzotta a nézőket az országos kereskedelmi adókon. Szombaton indult az RTL Klubon az X-Faktor élő showja, vasárnap pedig a TV2-n a Sztárban sztár leszek! utolsó előtti programja, vagyis az elődöntő. Az előbbiben 12 produkciót lehetett látni, hozzá a mentorok minden tekintetben kimerítő értékeléseivel, valamint a nézői szavazásokkal. Az utóbbi szabályai meglehetősen bonyolultak, nem is térünk ki rájuk, de csodálkoznánk, ha az egyszerű nézők értenék. Mindegy is, a program több mint négy órán át hömpölygött, összesen hat szünettel. A Sztárban sztár leszek! tíz műsorszámot jelentett – minden versenyző két dalt adott elő -, ott is villogtak a mesterek (köztük a szülés előtti pihenőre vonult Tóth Gabi helyett a nővére, Vera) és voksolhattak a nézők. Az egész majdnem három órát vett igénybe, négy szünettel. Mi pedig ezúttal a szünetekre koncentráltunk. Pontosabban az azokban – egyenként mintegy tíz perces időtartamban – megjelenő reklámokra. Mint a bevezetőből is kitűnhetett, volt belőlük rengeteg. Egy-egy összeállításban 16 hirdetésnél kevesebbet sosem helyeztek el, de gyakran megjelent bennük 19 is. A legnagyobb összevisszaságban. A herpeszt gyógyító krém után jött a műfogsorragasztó, aztán egy új autó, rá egy kávéreklám, majd a hasmenést megfékező gyógyszer. De ez csak egy példa. Meg lennénk lepve, ha ezeket a blokkokat valaki szerkesztené, mert úgy vannak egymásra hányva a hirdetések, mintha érkezési sorrendben raknák be őket a műsorban. De nem is ez a legnagyobb baj velük. Sokkal szembetűnőbb az igénytelenség, amely a többséget jellemzi. Persze minden csillog-villog, általában ifjú emberek láthatók bennük, s az árukat igyekeznek jó színben feltüntetni. Csakhogy ez nem minden. Hozzájuk az esetek többségében általános szövegek, elcsépelt beállítások társulnak. Legnagyobb részükből azok az ötletek hiányoznak, amelyek emlékezetessé tehetnék őket. Meglehet, a nézők így is „ráharapnak” a termékekre, a tévéből választják ki, hogy mivel mossanak, milyen bankkártyát használjanak, hogyan küzdjenek a rekedtség és a megfázás ellen, vagy épp mivel süssenek az ünnepekre, de az egész eléggé esetleges. Úgy fest, mintha a hirdetőknek lenne egy csomó pénzük, amit a lehető leggyorsabban el akarnak költeni, és a reklám minősége erősen másodlagos számukra. Így aztán a mezőnyből kirí, ha valami egészen elüt a többitől. Mint például az a régóta látható, de lényegében megunhatatlan kisfilm, amelyben George Clooney mint középkori lovag lép föl és lép ki a környezetéből, hogy egy kávét ajánlgasson. A tíz összeállítás közül csak egyben volt látható az az óvszer-hirdetés, amely nagyon szellemesen egy borbélyüzlet kínálatával állította párhuzamba a kínált termék előnyeit. Kutya-macska-kisgyerek a reklámoknál is nyerő lehet. Az egyik csokoládéra például egy zongorázó cicával igyekeznek felhívni a figyelmet – sikerrel. Nyerők lehetnek azok a kis etűdök is, amelyeknél egészen az utolsó pillanatig nem lehet rájönni, hogy miről is szólhatnak. Ezért kell figyelni és válik emlékezetessé a Samsung egyik új hirdetése. Ám ezek csak kivételek, amelyek a jelek szerint erősítik a szabályt. Végignéztünk tíz összeállítást, vagyis csaknem kétszáz ajánlatot – bár jó néhányat kétségkívül többször is -, de ezek szerint négy olyan akadt köztük, amit később is fel tudunk idézni és amire jó visszaemlékezni. Azért ez nem olyan sok.
Kétszáznál egyébként jóval több a hirdetés, hiszen még nem említettük, hogy mindkét műsornak vannak rendszeres támogatói. Ők persze nem a szünetbeli blokkokban jelennek meg, hanem az egyes részek előtt és után. Az X-Faktor és a Sztárban sztár leszek! összesen majdnem negyven ilyen támogatói hirdetéssel rendelkezik (néhány többször ismétlődik). Ezen kívül persze a versenyzőknek és a szavazóknak felajánlott ajándékok is szponzoroktól származnak, tehát ezek a reklámok is gyakran láthatók a műsorokban. És akkor még nem említettük, hogy közben van időjárás-jelentés rengeteg támogatóval. Készült tehát múlt szombaton és vasárnap egy négy és egy három órás program, de ez a hét óra lehetett volna sokkal kevesebb is, ha nem kellene benne helyet adni a hirdetéseknek is. Nem kétséges viszont, hogy így éri meg. Kicsit ki is lóg a lóláb, mert néha olyan érzése van a nézőnek, hogy nem is a műsor a fontos, hanem a körítés, amiből a – nyilván hatalmas – bevétel származik. Nem kellene hagyniuk a vezető csatornáknak, hogy ez az érzés eluralkodjon, pedig épp errefelé haladunk. Vagy ha már mindenképpen így kell lennie, lehetnének igényesebbek a műsorok és a reklámok is. Ami persze már megint tehetség kérdése.   

Az összefogás különös nehézségei - avagy a kollektív cselekvés problémája

Szegőfi Ákos
Publikálás dátuma
2019.11.24. 11:05

Fotó: Marabu
Az ellenzéki összefogás tanmeséje a magyar politikai környezetben tökéletes illusztrációja egy, a játékelméletben a kollektív cselekvés problémájának nevezett jelenségnek. Az összefogáshoz valakinek először közelednie kell a másik oldal felé, ez pedig először rendkívül nehezen, majd néha a szakértőket is meglepő könnyedséggel, hirtelen megy végbe. A történelem során rengeteg megnyerhető csata veszett el és még annál is több elkerülhető tragédia következett be az összefogásra való képtelenség miatt. Egyáltalán mi olyan nehéz az együttműködésben? Hogyan jöhetett létre mégis pont most egy összefogás, és milyen alapvetések szerint kell együttműködniük a játékosoknak, hogy továbbra is sikeresek lehessenek? Játékelméleti gyorstalpaló.

Egyedül a csatába

Egy hegyek által körülölelt, bölcsőszerű síkságon maroknyi hadvezér áll egymással szemben, mögöttük seregeik várakoznak. Mindegyikőjük célja – egymástól függetlenül – a (budai) hegyekben lakó szörny elűzése, és a „legalább fele” királyság megszerzése. A hadvezérek más családokból jönnek és más címer alatt lovagolnak seregeik előtt. Se nem kedvelik egymást, se nem bíznak a másikban. Néhányan a seregben azt beszélik, a vak is látja, hogy összefogva több esélyük lenne a szörny ellen, ám ahogy mások azonnal rámutatnak, ez a "legalább fele" királyság feldarabolásával jár. A legelső problémák nem is az osztozkodásnál merülnek fel, hanem még jóval előbb, az összefogásra utaló első mozdulat megtételekor. Hadvezéreink konok fejében megfogalmazódik egy kellemetlen kérdés, miközben ferdén fölfelé nézve, bizalmatlanul méregetik egymást: ki az a bolond, aki először rakja le a lándzsáját, hogy kezet fogjon a többiekkel (akikkel évtizedek óta haragban van)? Aki ezt egyoldalúan megcselekszi, az fegyvertelenné válik a többiek előtt, és ők minden további teketória nélkül levághatják és elvehetik a fegyvereit. De az is lehet – és ez a forgatókönyv a legrémisztőbb hadvezéreink számára –, hogy az elsőként békejobbot nyújtó vezér serege a gyűlöletes kézfogást látva egyszerűen dezertál, vagy egyenesen átpártol egy másik hadseregbe. Követők nélkül nincs vezető, sereg nélkül nincs hadvezér. Inkább menjünk egyedül a csatába! – dönti el magában mindegyikük, miközben acsarkodva, a többieket a pokolba kívánva visszaindulnak saját seregeikhez. Mialatt a közös ellenfél ellen menetelnek, azért mindegyikőjük biztosítja követőit, hogy az összefogás természetesen a többi hadvezér miatt nem jöhetett létre. A (budai) hegyekben élő szörny végül röhögve zúzza szét az egyesével ellene menetelő kisebb seregeket.

Inkább nyerjünk valamennyit

Mielőtt folytatnánk a döntési dilemmába merevedett, vesztes csatába lovagló hadvezérek meséjét, tegyünk gyorsan különbséget kockázat és bizonytalanság között, ha már ezt hadvezéreink is megtették. A kockázat annyit tesz, hogy tudjuk, mekkora valószínűséggel űzzük el a szörnyet, ha egyedül indulunk ellene és azt is, hogy mennyit veszíthetünk. A bizonytalanság a példánkban ehhez képest az összefogás, vagyis hogy igazából fogalmunk sincs, mekkora valószínűséggel nyerünk vagy veszítünk vele. A hadvezérek nem is feltétlenül az együttműködést tartják ördögtől valónak, hanem az összefogás kimenetelének változékonyságát kerülik – azt a madárbéljóslást, ami csak annyit mondhat nekik, hogy vagy „mindent” megnyerhetnek, vagy „mindent” elveszíthetnek, ha összefognak. Nem csoda, hogy berzenkednek tőle, mert ennél még a delphoi jósdában is pontosabban fogalmaztak. Hogyan jöhet létre mégis változás ebben a népmesei helyzetben, ha a hadvezérek – mint általában a döntéshozók – kerülik a bizonytalanságot, és inkább az ismert kockázatot választják helyette? A válasz viszonylag egyszerű: a szörnynek sokszor és nagyon fájdalmasan kell szétvernie a hadvezéreket és seregeiket, majd a következő hadjárat előtt újból szembesíteni őket a bizonytalan és a kockázatos közötti választással. A hozzáállásban beállt változást közgazdasági szempontból úgy írhatnánk le, hogy a bizonytalannak minősített összefogás kimenetelének változékonysága a játékosok szemében fokozatosan egyenlővé válik, majd kisebb lesz, mint a kockázatos viselkedés (tehát a nem-együttműködés) kimenetelének változékonysága. Ehhez hozzátartozik, hogy nem az összefogásból adódó siker esélye nőtt; az összefogás nélküli siker valószínűsége kezdett rohamosan csökkenni.

Inkább ne veszítsünk még egyszer

A hadvezérek – és a seregeik is – tanulnak az előzőleg lejátszott körökből és a többi sereget is szemmel tartják, így döbbennek rá, hogy akár a bizonytalan, akár a kockázatos viselkedést választják, szembe kell nézniük a lehetőséggel, hogy a következő hadjárat lehet számukra az utolsó. Ezen csodás felismerés pillanatában a háborúkat évek óta figyelő történetírók számára valami megmagyarázhatatlannak tűnő dolog történik. Az összefogás azonnal létrejön, méghozzá „hirtelen” és „simán”. A hadseregek könnyedén koordinálnak, a hadvezérek egészen előzékenyek egymással. Mi történt? A hadvezérek jövőre való kilátása az előző hadjáratokban így nézett ki: ha úgy viselkedünk, ahogyan eddig, akkor valamennyit biztos nyerünk. Most pedig így néz ki: ha úgy viselkedünk ahogyan eddig, jó eséllyel ismét veszíteni fogunk, és ezúttal lehet, hogy mindent. Ebben a keretezésben a seregek vezetői egyszeriben vakmerővé válnak – például előválasztást írnak ki a kooperáló seregek vezetőjének megválasztására, és beállnak olyan tábornokjelöltek mögé, akik addig elképzelhetetlenek voltak. „Hirtelen” vállalják az összefogást minden bizonytalanságával együtt. A viselkedési közgazdaságtanban ezt a kilátáselméletnek (prospect theory) nevezett megközelítést alkalmazzák a bizonytalan helyzetekben meghozott döntések magyarázatakor. Olyan szituációban, aminek végkimenetelét veszteségként értékelik, vagy veszteségként van számukra keretezve, a játékosok hajlamosabbak vakmerő döntéseket hozni. A sárkány ellen induló hadvezéreink végignézték, ahogyan néhányan elvéreztek közülük az ismételt harcokban, ez pedig arra ösztönözte őket, hogy az addig bizonytalannak ítélt összefogás lehetséges kimenetelét egyre pozitívabban értékeljék. A pártok, a hadvezérekhez hasonlóan, elsősorban reprodukálódni (azaz újra hatalomba kerülni) szeretnének, és viszonylag kevesen vannak közülük, akik inkább elpusztulnának a politika vadonjában, semmint hogy összefognának ideológiai ellenfeleikkel.

A szörny felébred

„Végre rájöttek” – sóhajt fel a lassú alkalmazkodási folyamat végén az a pár millió ember, akiket mostantól találóbb lenne nem-Fidesz szavazóként aposztrofálni. De velük örültek az elemzők és újságírók is, alig-alig rejtegetve boldog mosolyukat a profizmus mindentudó maszkja mögött. Nyilatkozataikból mostanra lehetetlen kihámozni: eredetileg ők maguk sem tudták, hogy a koordinált együttműködés az előválasztásokkal és miegymással meghozza-e a gyümölcsét. Bár az összefogás az első, relatív sikeres hadjárat után visszanézve nyilvánvalóan sikeres módszernek tűnhet, a felmerülő bizonytalanság miatt a helyzet sosem ilyen egyértelmű a játékosok számára. Az ellenzéki pártok (természetesen) a hadseregekhez hasonlóan nem azért nem fogtak össze, mert amúgy nem tudták volna koordinálni az együttműködést, hanem azért, mert alkalmazkodtak egy bizonyos politikai környezethez, amiben összefogás nélkül is túl lehetett élni egy ideig. Itt érkezünk meg népmesei allegóriánk legutolsó problémás pontjához: a szörny, vagyis a politikai tápláléklánc csúcsán álló játékos kvázi abszolút hatalmához. Most úgy tudjuk és hangoztatjuk, hogy az összefogás „jól vizsgázott”, mi több, az összefogás „működik”. A csoportok és egyének környezethez való alkalmazkodásával foglalkozó kutató számára ez a kijelentés nagyjából így hangzik: „nahát, működik a szemem és látok is vele!” És a kutató ezt az örömködést hallva savanyúan felteszi a kérdést: „oké, de mi lesz, ha leszáll az este?”  Minden alkalmazkodási stratégia adott környezethez kötött. A tegnap sikeres stratégiák ma már nem biztos, hogy adaptívak lesznek. Arra a közegre, ahol például a természetes szelekció zajlik, nem jellemző, hogy előre megfontolt szándékkal ártani akar a benne élő egyéneknek. A szörny által formált környezetről ez nem mondható el. Számíthatunk rá, hogy igen hamar „beesteledik”. Hogy pontosan hogyan fordul majd a teljhatalmilag alakított (jogi-politikai) környezet a hadvezérek ellen, csupán egy részletkérdés. Az összefogás jogszabályokkal való tiltásától az önkormányzatok munkájának ellehetetlenítéséig hosszú a módszerek listája. Mivel a hadvezérek összefogása hosszútávon akár komolyabb veszteséggel is fenyegetheti a szörnyet, ezért a szörny is kockázatvállalóbb (lesz) hatalmának megtartása érdekében.

A legjobbat a legrosszabból

Hogy összegezzük a történteket; a hadvezérek számára az együttműködés a bizonytalannak minősített dobozból átkerült a kockázatos dobozba, azaz nagyjából belőhetik, milyen nyereséget várhatnak, ha ezt a stratégiát követik. Ez csábítóbbá teszi az együttműködést. A szükség diktálta összefogásokat azonban nem csupán sárkányok és egyéb külső veszélyek fenyegetik: sajnos a természetükből fakadóan is ingatagok. A szereplőknek – elvileg – lehetőségük van a többiek kárára javítani a helyzetükön, például saját embereik előtérbe tolásával, az összefogás leuralásával. Ezt ideig-óráig lehet mediálni azzal, hogy egyik nagy pártba sem tartozó figurákat tolnak előtérbe, de ez valójában nem elégíti ki a pártok és a párton belüli egyének önérdek-maximalizáló viselkedését. A veszély, hogy egyikük majd abszolút hatalomra törekszik az újonnan létrejött közösségben, hosszútávon mindig fenyegeti az együttműködéseket. Milyen óvintézkedéseket lehet tenni? A játékelméletben néha kollaborációnak nevezik azt a viselkedést, amely során a felek különböző írott vagy íratlan szabályokat fogadnak el egy nem-egyensúlyi helyzet fenntartására. Az ún. maximin-stratégián alapuló igazságossági-elv egy ilyen szabály. A maximin szabályt úgy lehetne egyszerűen bemutatni, hogy a felek sorra veszik az együttműködés által kínált legrosszabb végkimeneteleket, majd igyekeznek úgy alakítani az együttműködés szabályait, hogy a lehetőségeik akkor is elviselhetőek legyenek, ha netalán ebbe a legrosszabb helyzetbe kerülnének. Például bármennyire kicsi/lokális az a „hadsereg”, amely részt vállal a szörny elleni hadjáratban, később mindenképp kapjon reprezentációs lehetőséget (azaz valamilyen hatalmi pozíciót). A játékosok már felismerték, hogy ehhez többek közt olyan jogi környezet kialakítására lesz szükség, ami nem a legnagyobb hadseregeknek kedvez. Ismét egy ellentmondásba botlunk: az összefogásban szükségszerűen részt vesznek nagyobb seregek is. Nekik miért állna érdekükben, hogy a saját hatalmukat csökkentsék a kisebbek kedvéért? A maximin szabály által adott válasz úgy hangzik, hogy mivel bárki kerülhet kisebbségbe, valójában senkinek nem érdeke élhetetlen kisebbségi környezetet kialakítani – de persze senki nem gondolja magáról, hogy egyszer majd vesztes lesz. A másik, jóval erősebb indok maga a szörny, és ez az, amit a döntéshozóknak észben kell tartani. Ha az összefogás, az együttműködés meghasad abban a kérdésben, hogy ki mekkora reprezentációt érdemel, és így nem képes egységes demokratikus víziót képviselni a jövőre vonatkozóan, úgy a szörny menthetetlenül visszatér. Vagy épp el sem megy.