Előfizetés

Fagyos válasz

A Budapesti Fesztiválzenekar művészi értékei vitathatatlanok, kommunikációs stratégiája viszont csapnivaló. Gyakran váltanak ki dühöt, értetlenséget és csalódottságot – azokból a baloldali vagy liberális értelmiségiekből is, akik egyébként szeretik és feltétel nélkül támogatják Fischer Iván együttesét.
Még emlékezhetünk, hogy az ezredfordulón durva hangnemben ugrottak neki a Demszky Gábor vezette Fővárosi Önkormányzatnak, amiért a zenekar támogatása reálértékben csökkent. A karmester nem elégedett meg az aláírásgyűjtéssel és a Fővárosi Közgyűlés előtti tüntetéssel: levelében „kulturális bűnözőknek, tehetségtelen senkiknek” titulálta az akkori városvezetést. Demszky pedig csak annyit válaszolt: „Az együttes sorsa attól is függ, Fischer Iván felhagy-e eddigi stílusával.” A csörte tizenhat évvel később már Tarlós Istvánnal folytatódott, s bár a főpolgármester hozta a szokásos nyers modorát („Mindenki szembejön az autópályán Fischer Ivánnal”), a zenekar sajnos még nemtelenebb eszközökhöz folyamodott. A második Orbán-kormány (nemigen létező) kulturális politikájának érvekkel alátámasztott bírálata helyett a vita üres vagdalkozásba torkollott.
És most itt az újabb bejelentés: a tavaly megszüntetett kulturális tao helyett kitalált – kétségkívül ügyetlen, igazságtalan, átláthatatlan – kompenzációs rendszer veszteseként Fischer Iván közölte: a zenekar befagyasztja iskolai közösségi programjait, ingyenes templomi koncertjeit, idősotthonokba szervezett kamarahangversenyeit és a kisgyerekeknek létrehozott Zenevár-koncerteket. A jól jövedelmező külföldi turnék és a fizetőképes bérletes közönséget kiszolgáló, telt házas hangversenyek viszont maradnak. Ezen a ponton már réges-régen nem a Fideszről és az „ellenzéki” zenekarról van szó: a minisztériumi döntések a hazai zeneélet szinte minden szereplőjét kedvezőtlenül érintik. A Fesztiválzenekar kommunikációja zsarolásra és a társadalmi szolidaritás teljes hiányára épül. Ez pedig akkor is védhetetlen és vállalhatatlan, ha a művészi teljesítmény magasan szárnyal.

Díszpolgári óhaj

Nincs kétségem afelől, hogy Miklósa Erika nemzetközi operasztár és hobbifutó annyiszor járna le edzeni a Kvassay-zsiliphez, ahányszor csak ideje engedi – és ha már nem egy bakonyi faluban él, akkor még gyakrabban. És abban is biztos vagyok, hogy Kemény Dénes vízipólós guru már csak a szakmai szolidaritás miatt is elengedhetetlennek tartja, hogy legyen nekünk egy tip-top atlétikai stadionunk. Hátha az is olyan szép lesz, mint a Duna Aréna. 
Azon viszont elgondolkodtam egy kicsit, hogy Merkely Béla, a SOTE rektora és az ország tán első számú szívspecialistája is szükségesnek tartotta aláírni azt a levelet, amelyben Budapest díszpolgárai kérik a regnáló főpolgármestert, ne mondja le a Soroksári út mellé tervezett stadion építését. Nem kizárt persze, hogy a professzornak is mindene a futás, de ő azért csak tud egyet s mást arról, mire van égető szükség ebben a városban, és mire nincs. Még akkor is, ha nem fordítjuk azonnal a majdani stadion hivatalosan 120, a józan becslések szerint közel 200 milliárdos árát lélegeztetőgépre.
Számoljunk inkább a mindünk számára ismerős, de legalábbis elkerülhetetlen mértékegységekben: professzor úr próbált már megnyugtató megoldást találni egy önmagáról gondoskodni képtelen, idős ember számára? Látta, milyen várólisták vannak a hivatalos intézményekben? Tudja, mennyibe kerül a belépés, majd egy hónapnyi ellátás a magánotthonokban? Ha felveszik egyáltalán. Vagy professzor úr az otthoni gondozásban, esetleg a havi 200 ezer/fő/hónap kárpátaljai asszonyokban hisz?
Komolyan egy olyan stadion megépítése most a legfontosabb, amelynek csak a tervei ötmilliárdba kerültek? Higgyük el, hogy sportolgató háziasszonyok fogják használni a 15 ezer fős lelátók közötti futókört? Kedves művésznő, szövetség kapitány úr, tisztelt rektor úr! Nem, én még mindig nem szeretnék Budapesten olimpiát.

A parlament a falra ment

A parlament a falra ment megint, de most nem a mókás hangzás kedvéért, mint Kosztolányi rímjátékában, hanem tényleg. Az ellenzék majd a falra mászik jogos haragjában, sőt már a plafonon van. A kormányoldal meg elment a falig a népképviselet korlátozásában, az ú.n. szájzár törvénnyel bőven azon túl is. Ó, hogy ők csak meg akarják védeni a parlament tekintélyét? Mert ha van a parlamentnek valamije, hát az biztosan van neki. Tekintélye. A nevét az állampolgárok csak áhítatos suttogással merik kiejteni. Jobb is, mert amit mondanak róla, az többnyire nem kiskorúak fülének való. 
A kormánypártok nem is akarják ezt a tekintélyt mindenféle vitákkal megzavarni. Ezért időzítették éjszakára az új szabályok tárgyalását, amelyeket Szabó Szabolcs csak úgy jellemzett, hogy „kitilt, betilt, letilt”. Aztán hét-nyolc házőrző hátrahagyásával haza is vonultak aludni. „Ma már nagyon sokat védtem a parlament tekintélyét, bele is fáradtam, anyukám” - számoltak be otthon. Azzal is csak a tekintélyét óvják, ha rekord gyorsasággal zavarnak végig törvényeket rajta (a világbajnokot a HVG szerint 8 perc alatt fogadták el), nem kell ott folyton annyi embernek nyüzsögni, még elkoptatják a szép szőnyegeket meg a drága aranyfüstöt. Valaki látta is, hogy egy újságíró a Sorostól kapott bicskájával be akarta vésni a monogramját az aranyozott oszlopba, tán azt hitte, fatörzs, mert olyat már rég nem látott a városban. Bunkó firkászok, szerencsére őket külön helyre zárták, onnan aztán kajabálhatnak a honatyák s -anyák után. Akik közül a lágyabb szívűek be-be dobnak nekik egy-egy falatot, a látogatók ezt szívesen fotózzák, lassan ki kéne írni, hogy az újságírók etetése tilos.
Mert a tekintély, az szent. A miniszterelnök a hely ünnepélyes hangulatát tisztelve kíván a válasz helyett boldog karácsonyt a kérdezőnek, hű Matolcsyja pedig áldott ádventet. Megjegyzem, ő nyert. A főnöke törököt fogott ezzel a karácsonyozással. (Nyugalom, nem Erdoganról van szó, nem ő jön, ne tessék az útlezárásokra összekészíteni a kétnapi hideg élelmet.) „Ádvent” nevű ellenzéki politikus viszont azóta sincsen, ez a Matolcsy tud valamit, nem csak a forint árfolyamát rontani.
Nincs is bajom mással, mint a törvényjavaslat címével. Miért nem lehet magyarul megmondani, hogy a felségsértés tilalmáról van szó, és punktum? Ez már bejáratott a magyar történelemben, Rákóczit, Martinovicsékat, Kossuthot, Wesselényit, az aradi tizenhármat is ezzel vádolták. Ehhez képest nagyon is szelídek az új rendelkezések: kitiltás az ülésekről, milliós pénzbüntetés, és – ami a legcifrább - a közintézményekbe sem lehet csak úgy bemenni a minket képviselőknek, mi közünk hozzá, mi folyik ott! Majd ha előbb eltüntették a kellemetlen nyomokat és az árulkodni akarókat. De mi ez az egykori kerékbe töréshez képest?! Gondoljunk Zách Feliciánra, annak még a bűntelen fiát is ló farkához kötözték, lányát, vejét kivégezték, másiknak, a híresen szépnek orrát-ajkát levágták. Hát hol vagyunk ettől, az ellenzék mégis úgy sipákol, mintha nyúznák! A vérszomjas Tordai Bence, ez az új Zách Felicián, Kocsis Máté szerint még a liftben is kritizálja a védtelen fideszes képviselőket. A liftben! Ahonnan elfutni sem lehet. Hát hová jutottunk?!
Megérett a helyzet a felségsértés büntetési tételeinek kiszabására. Hogy ki a legfőbb felség, azt mindenki tudja. Talán az ő kedvét is keresi a tervezet azzal, hogy a hozzászólásokban „indokolatlanul mást ismételni” büntetendő. Elég kínos volt, amikor régi szövegeinek idézésével folyton a miniszterelnök szemére hányták, hogy most épp az ellenkezőjét csinálja. De új kategória a „zavaró közbeszólás” is (mostantól nincs „Térdre, imához!”, még jó, hogy ez már egy másik párt). A felség fénye átsugárzik az alkirályokra, főleg a házelnökre is. Az milyen, hogy aki az ülésvezetést bírálja, attól azonnal megvonhatják a felszólalási jogot? Esküszöm, jobb, mint a pápai tévedhetetlenség.
Mit tehet az ellenzék? Azt semmiképpen, hogy azt a látszatot kelti: behódol. Továbbra is érzékeltetnie kell: ez már csak nyomaiban parlamentarizmus, ez nem igazi parlament. Akciókra, amelyek ezt fejezik ki akár az ülésteremben is, továbbra is szükség van, de jól megválogatott alkalmakkor és módon, hogy ne veszítsenek súlyukból. Ha ezek meggyőzőek a választók számára, lesz hozzá szolidaritási alap is.
Itt a pillanat megszervezni a már sokszor emlegetett alternatív parlamentet, ahol az ellenzéki pártok civil szervezetekkel, érdekképviseletekkel, szakmai egyeztetés után vitatják meg a teendőket, saját törvény- és alkotmánytervezeteiket. Most először gondolom: minden kockázatával együtt talán egyszer mégis előállhat a kényszer a parlament elhagyására is. De nem most, a képviselők látszólag saját ügyében, hanem egy látványosan és átélhetően tömegeket sújtó törvénytelenség kapcsán. Meglátjuk.
Hogy már addig is leküzdhetetlen hányingerünk van attól, amit Tamás Gáspár Miklós „bosszúálló jogalkotásnak” nevezett? Kosztolányi erre a helyzetre is gondolt keserű kínrímjében: „Itt az ágytál,/ mire vágytál.” 
Azért ez kevés volna a gyógyuláshoz. A szerző volt országgyűlési képviselő