A Budapesti Fesztiválzenekar művészi értékei vitathatatlanok, kommunikációs stratégiája viszont csapnivaló. Gyakran váltanak ki dühöt, értetlenséget és csalódottságot – azokból a baloldali vagy liberális értelmiségiekből is, akik egyébként szeretik és feltétel nélkül támogatják Fischer Iván együttesét.
Még emlékezhetünk, hogy az ezredfordulón durva hangnemben ugrottak neki a Demszky Gábor vezette Fővárosi Önkormányzatnak, amiért a zenekar támogatása reálértékben csökkent. A karmester nem elégedett meg az aláírásgyűjtéssel és a Fővárosi Közgyűlés előtti tüntetéssel: levelében „kulturális bűnözőknek, tehetségtelen senkiknek” titulálta az akkori városvezetést. Demszky pedig csak annyit válaszolt: „Az együttes sorsa attól is függ, Fischer Iván felhagy-e eddigi stílusával.” A csörte tizenhat évvel később már Tarlós Istvánnal folytatódott, s bár a főpolgármester hozta a szokásos nyers modorát („Mindenki szembejön az autópályán Fischer Ivánnal”), a zenekar sajnos még nemtelenebb eszközökhöz folyamodott. A második Orbán-kormány (nemigen létező) kulturális politikájának érvekkel alátámasztott bírálata helyett a vita üres vagdalkozásba torkollott.
És most itt az újabb bejelentés: a tavaly megszüntetett kulturális tao helyett kitalált – kétségkívül ügyetlen, igazságtalan, átláthatatlan – kompenzációs rendszer veszteseként Fischer Iván közölte: a zenekar befagyasztja iskolai közösségi programjait, ingyenes templomi koncertjeit, idősotthonokba szervezett kamarahangversenyeit és a kisgyerekeknek létrehozott Zenevár-koncerteket. A jól jövedelmező külföldi turnék és a fizetőképes bérletes közönséget kiszolgáló, telt házas hangversenyek viszont maradnak. Ezen a ponton már réges-régen nem a Fideszről és az „ellenzéki” zenekarról van szó: a minisztériumi döntések a hazai zeneélet szinte minden szereplőjét kedvezőtlenül érintik. A Fesztiválzenekar kommunikációja zsarolásra és a társadalmi szolidaritás teljes hiányára épül. Ez pedig akkor is védhetetlen és vállalhatatlan, ha a művészi teljesítmény magasan szárnyal.