Nehéz lenne ma már kideríteni, hogy melyik kormánypárti politikus vagy lojális közgazdász, esetleg a jegybank elnöke beszélt-e először Magyarország újsütetű aranykoráról. Vérmérsékletük vagy a napi kommunikációs érdekeik szerint hol a közelgő elmúlásáról keseregnek, hol pedig a tartós fennmaradás esélyeit latolgatják – nézeteiket akár néhány napon belül is cserélgetve. A tét nem csekély: megőrizhetők-e azok a kétségtelenül jónak mondható makrogazdasági adatok, amelyeket az elmúlt években elértünk, vagy túljutottunk a csúcson, és most már a hanyatlás időszaka köszönt reánk?
A – társadalmi értelemben vett – aranykor már a sok filozófiai iskolába belekóstolt Vajda Jánost is foglalkoztatta, aki egyik versének címéül is ezt adta. A költő, akit Ady Endre egyik előfutárjának tekintett, azt az elvitathatatlan tényt rögzítette, hogy „E világ törvénye a változandóság./ Jó helyébe rosszabb, rossz helyébe jó hág.” Félig-meddig ezt igyekezett cáfolni Patai Mihály, aki szerint a mostani időszak még nem nevezhető aranykornak Magyarországon, de akkor már igen, ha ez a lendület még 8-10 évig kitart.
Feltehetően a jegybank alelnöke és a Budapesti Értéktőzsde tapasztalt elnöke sem gondolta komolyan – bármilyen szép is lenne –, hogy a mostani kormányzatra jellemző rövid távú gondolkodás és a nemzetközi gazdasági környezet bizonytalansága kellő támasztékot adna egy ilyen „lendületnek.” Arra pedig még a legoptimistább gazdasági és politikai elemzők sem számítanak, hogy Magyarország és az Európai Unió közötti feszült viszony a közeljövőben valamelyest is enyhülne.
Az OECD legfrissebb jelentése is az aranykor végének közeledtét jelzi, a gazdaság idei szárnyalása jövőre erőteljesen hanyatlani fog – vélik, hozzátéve, hogy szerintük a növekedés ütemének lassulása kisebb mértékű lesz, mint azt korábban gondolták. A magyar kormány azonban dacos, újabb és újabb gazdaságvédelmi akciótervekkel operál, további adócsökkentésekkel és a költségvetési kiadások növelésével kívánják gerjeszteni az amúgy is túlfűtött gazdaságot.
Számukra nem kellően intő jel, hogy már elkezdődött – még ha mérsékelt ütemben is –, a tömeges elbocsátások kora. Még szépségtapasznak sem mondható, hogy a munkavállalóik számát leépítő cégek sorra arra hivatkoznak, hogy csak a határozott idejű szerződéses dolgozóiktól válnak meg. Ez azonban azon a tényen nem változtat, hogy egyre kevesebb emberre van szükségük, legalábbis addig, amíg a nyugat-európai dekonjunktúra időszaka a végéhez nem ér.
Ilyenkor a szakszervezetek kerülnek igazán nehéz helyzetbe. Ha azért küzdenek – mégpedig kellő megalapozottsággal –, hogy töretlen lendülettel folytatódjék a minimálbérek emelkedése, ami magával rántja a többi munkavállaló fizetésének növelését is, az egyértelműen magasabb árakat eredményez. A magyar gazdaság közel került ahhoz a ponthoz, amikor már nem a növekvő bérek eredményeznek drágulást, hanem a felfelé kúszó infláció kényszeríti ki a magasabb jövedelmeket. Ezzel véget is ér jelenünk soha nem létezett aranykora.