A külső nem minden

Khatia Buniatishvili bátran vállalhatja, hogy úgy jelenik meg a színpadon, mint egy bálkirálynő, ezzel csak erősíti azt a lenyűgöző hatást, amit művészetével kelt.

A fiatal grúz zongoraművészre akkor figyeltem fel, amikor néhány évvel ezelőtt a neten rábukkantam 2013-ban felvett Waldkonzertjére, ahol Bach Vadászkantátájából az egyik áriát játssza Egon Petri zongoraátiratában. A dalt eredeti mivoltában szerettem, a zongoraletétről nem volt tudomásom addig, de az 1987-ben született művész előadásában nem éppen autentikus formájában is kedvencemmé vált. Nagyon nehéz így, ilyen Bachot játszani. Aztán találtam lelkendező beszámolót első budapesti koncertjéről, 2010-ből olyasvalaki tollából, akiről tudom, hogy nem osztogatja könnyen az elismerést. És persze ott találtam a műsorfüzetben Martha Argerich elismerő szavait: kivételes tehetség, lenyűgöző manuális képességek, természetes muzikalitás, képzelőerő, ragyogó virtuozitás - sorolja a róla a jellemzőket a nagyhírű pályatársnő. Mindezek azért is fontosak, mert Buniatishvili láthatólag ad a külsőségekre, most is földig érő tűzpiros nagyestélyiben vonult ki a színpadra, a szokásos vérpiros színűre rúzsozott ajkakkal, mintha megjelenésével sokkal inkább, mint művészetével kívánna hódítani.

Persze nagy a verseny a nemzetközi zongorista piacon, és létezik ilyen, láttunk már hasonlót, Yuja Wang is ilyen eszközökkel hódít – kivételes zongoratudása mellett. De a Buniatishvili-jelenség az említett – egyébként nő – kritikust is meghódította, és baj a külsőségek kis túlzásával azért nincs, mert tényleg valódi nagyságot tesz feltűnőbbé. Khatia Buniatishvili pontosan kilenc évvel ezelőtt, december elején járt először Budapesten, akkor is Rachmaninov Második zongoraversenyét játszotta a Concerto Budapesttel, Kocsis Zoltán vezényelt. A mű az egyik legnehezebb zongorás játszanivaló, és ha fontosak a külsőségek, megjegyzendő, ez nem terjedt ki a művészi hozzáállásra, Buniatishvivli mindvégig egyenes tartással ült, nem hajlongott, mozgott feleslegesen, karja, keze nem emelkedett színpadias mozdulatokkal a magasba.

Pedig volt mit erőteljesen játszania a sűrű, virtuóz zongoraszólamban, de inkább egyfajta bensőségességen volt a hangsúly, ez a második tételben tudott legtermészetesebb módján megmutatkozni, na meg a ráadás Schubert Impromtuben, amely nagyon egyénien, de nagyon odaillő módon, szinte légies tüneményként szólalt meg. Ez a legmegbecsülendőbb előadói erény: bármi is a te véleményed, így van ez jól, ahogy én most és itt játszom, mondja Buniatishvili, és mit tehetünk, elhisszük neki. Szépen szólt a zenekar vonóskara, és jók voltak a fúvósok, különösen a kürtősök, de főleg az első tételben, sokszor fölékerekedtek a zongorának. Az első részből emlékezetes marad a kis, kamarazenekarra írt Zimmermann-mű és Strauss Couperin műveit alapul vevő Divertimentójának néhány száma: különösen a Le Tic-Toc-Choc - La Lutine tétel szólalt meg éteri szépségűen. Lehetett kapni az előtérben a művésznő új Schubert lemezét, amit akár dedikált is a koncert után, szomorú hiányt pótolna, ha hallhatnánk műsorát hangversenyen.