Monoklit követelnek

A zaklató rendező gellert kapott története a mai magyar közéletben sok mindenről szól, csak a valóságról nem. A kormányoldalhoz sorolható lendületes média másodpercek alatt politikai összefüggésrendszer-várat épített. Az érintett színházat és művészeti egyetemet a balliberális oldalhoz kötve, a rendező egykori párthoz való kötődését felhasználva látja bizonyítottnak a kormányfő helyettese SZDSZ-es szakállas bácsikról szóló, valahai mondatának igazságát.

Személyiségi jog ide vagy oda, a színházat fenntartó főváros főpolgármestere 24 órán belül felszólította a teátrumot, hogy hozza nyilvánosságra a zaklató nevét. Tudtunkkal feljelentés nem született, mégis súlyos bűncselekményről beszél a Miniszterelnökséget vezető miniszter. És miközben nem mulasztja el megemlíteni a balliberális kulturális oldalt, amely tapasztalatai szerint nem először tussol el egy ilyen ügyet, elfeledkezik a szexuális zaklatással vádolt írópár minisztériumi támogatásáról. A parlamenti purparlé, amelyben a kormányoldalon a demonstratív monoklit hiányolják az ellenzéki képviselőnőről, pedig végképp megalázott minden áldozatot, és abszurddá tette a szinte megbocsáthatatlant. Mintha lenne balliberális Csokonai és zaklatás, vagy jobboldali Shakespeare és abúzus.

Az igazság ismerete nélkül – mi történt, hány áldozat volt, ki nézett félre? - emlegetünk felháborító rendezői módszereket, egy a hatalmával visszaélő durva férfi magának mindent megengedő szavait és cselekedeteit. Eszünkbe jut a jó fejnek tartott képzőművész, aki azt kiáltotta a klubban, hogy megbaszhatlak, mert én kitüntetett vagyok! Felidézzük nem is oly régi emlékeinkből a minket megóvni hivatott szervezet filmjét, amelyből megtudhattuk, hogy a túl rövid szoknya, a mély dekoltázs vagy a feltűnően vörös rúzs kiemelt kockázati tényező.

És ahogy a #METOO magyarországi történetében eddig, most sem szól a közbeszéd arról, ami fontos. Arról, hogy a bocsánatkérések nem voltak igazak, mert meghúzódott bennük legalább egy DE. Nincs szó a hétköznapi munkahelyek zaklatásairól, legyen az ládagyár – felejthetetlen jelenet Rajhona Ádám kefírrázása Tímár Péter Egészséges erotika című filmjében -, vagy tanári kar, hivatal vagy gyermekotthon, uszoda vagy kórház, ad absurdum szerkesztőség. Hallgatunk a szűkebb vagy tágabb környezetünkben gyakran hallott mondat - Ez női ügy! - jelentéséről.

Marad a remény, hogy a vak komondoros politikust megválasztó magyarok is tudnak változni: ott a már nem kacsintó ötvenes autóvezetés-oktató, aki az első óra elején felsorolja a lehetséges mozdulatokat a tanítványának, az edző, aki úgy ér sportolójához, hogy a félreértés gondolata sem merülhet fel, és a középiskolai tanár, aki a nyári táborban is kínosan ügyel a diákoktól tartandó távolságra.

És az egyre inkább mélyülő hit a következő, öntudatos generációban. Amelynek lány és fiú tagjai végre nem lesznek buták, gyávák és restek közmegegyezés alapján alkotni új morált, amelyhez ragaszkodva hoznak majd politikai oldalaktól mentes ítéletet. A legnagyobb művészről is.