Vétlenek

Borzasztóan sajnálom Gyulai Miklóst, a Magyar Atlétikai Szövetség elnökét és testvérét, Gyulai Mártont, az Európai Atlétikai Szövetség Tanácsának tagját. Mindketten a legendás sportriporternek, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség néhai főtitkárának, Gyulai Istvánnak a gyermekei. A vérükben van az atlétika, a Gyulai Memorial verseny kitalálásával, szervezésével évek óta bizonyítják hozzáértésüket. Ők a fehér hollók a magyar sportban, ők azok, akik nem a politikai kapcsolataiknak, hanem a szakértelmüknek köszönhetik pozícióikat. Ők azok, akik az eddigi pályafutásukkal bizonyítottak, keveset beszéltek, de rengeteget és nagyon jól dolgoztak. 
És ők lehetnek a sportszerető, ám a területet kilenc és féléves ámokfutásával lenullázó kormány áldozatai. Ha nem épültek volna közel négyszáz milliárd forintért túlárazott, többségükben piaci alapon fenntarthatatlan futballstadionok, nem került volna 190 milliárd forintba a 100 milliárdnál olcsóbbra tervezett Puskás Ferenc Stadion, nem lenne Duna Aréna, amelynek költségvetése 7,5 milliárd forint volt, aztán valahogy 49 milliárd lett a végösszeg, akkor senkit sem zavarna a budapesti atlétikai vb. 
A kormány a valós pályáztatás nélküli beruházásokkal, baráti zsebek teletömésével elérte, hogy a közvéleménynek minden sportberuházásról a mutyi és a korrupció jusson eszébe. A kormány műve az is, hogy a soha nem látott mértékben támogatott szövetségekben a kontroll hiánya miatt alig lehet szakmai munkáról beszélni, ezért a Magyar Olimpiai Bizottság a második világháború utáni leggyengébb szereplésre számít jövő nyáron a tokiói játékokon. 
Ha nem rajongana a kormány a sportért, a Gyulai-testvérek vezetésével külön körök futása nélkül meg lehetne rendezni Budapesten minden idők egyik legjobb atlétikai világbajnokságát 2023-ban. 
Halkan jelzem, a nemzetközi sportági szövetségek szabályzatai tiltják a politika aktív beavatkozását a versenysportba, volt már példa arra - nem is egy -, hogy emiatt felfüggesztették országok tagságát. Mi ezt megúsztuk. Még.
Szerző
Bernau Péter

A mérnök

A kedden jogerősen letöltendő börtönre ítélt Kocsis István egy személyben jelképezi az elmúlt harminc év politikai rögvalóját. 
Mérnök, aki ebbéli tehetségét gonosz célok szolgálatába állította. Már a Műszaki Egyetemen eldönthette, hogy a közélet szálait mérnöki pontossággal összekuszálva halmoz magának címeket, kapcsolatokat, vagyont. Így kádári pártbizottsági tagból vált MDF-essé, majd az Antall- és – zökkenőmentesen - a Horn-kormány állami cégek eladásáért felelős, egyre magasabb rangú vezetőjévé. Így alakult ki szoros viszonya Csányi Sándor OTP-vezérrel is. 
Az első Orbán-kormány éveit a magánosítás egyik nagy német nyertesnél tölthette. 2002 után az állami Paksi Atomerőmű élére került. A 2003-as, radioaktív szennyezéssel járó baleset furamód az egységet birtokló Magyar Villamos Művek élére repítette. 2008-ban Gyurcsányék mégis feszülten elcsapták. Tán mert megneszelték, hogy – a szintén zavaros múltú, titkosszolgálatokkal kapcsolatba hozott Szász Andrással együtt - elkezdte az állami konszern vagyonának trükkös megcsapolását. Vagy mert Csányival közösen megvehette volna az MVM-et. 
Bár ezután hamar megtették a BKV élére, itt már Orbánék alá játszott. Így 2011-ig – az offshore-ügyek megjelenéséig – a Fidesz is meghagyta a fővárosi közlekedési cég élén. Igaz, az MVM kapcsán már ekkor vád alá helyezték, az OTP-csoportnál középvezetői állást kapott, és Orbán Viktorral is megtalálta a közös hangot. Így sokak szerint neki „köszönhetjük” a paksi atomerőmű finoman szólva zavaros bővítését is: az illetékes miniszter, Süli János beiktatását a díszpáholyból szemlélhette. 
Az elmúlt tíz év során legalábbis hasonlóan fordulatos – bírósági korrupciós gyanút, felmentéseket, haláleseteket hozó – bírósági eljárás végén most börtön várja. Bár szerintem ezt sem hagyja annyiban.
Nem olyan típus.
Szerző
Marnitz István

Hegyet hágék, lőtőt lépék

A Piroska vendéglőben ültem, akartam kérni még egy korsó sört, de rejtélyes erő zárta le a számat, és bénította meg a pincérnek inteni akaró karomat. Pedig József Attila szavaival akartam odaüvölteni a világnak, hogy én nem alkuszom, én hadd legyek boldog, én hadd beszéljek arról, ami a legfontosabb – de nem, nem és nem, a rejtélyes erő nem hagyta. Ilyenek ezek a rejtélyes erők. Előkúsznak valahonnan, s mire észreveszed őket, lassan és könyörtelenül körbefonták az agyadat, akár a kígyó. 
De hát én vagyok a hülye, minek olvasok híreket Orbánról? Miért nem olvasom inkább Erdélyi Zsuzsanna (figyeljünk, ez jó név, ez most kétszeresen is kurzusnév) új kiadásban megjelent szépséges, vaskos könyvét, Hegyet hágék, lőtőt lépék, ez a címe, archaikus népi imádságokat tartalmaz, ajándékba kaptam a minap a kiadómtól. Meg is lepődtem, hiszen nehezen volnék vele vádolható, hogy archaikus népi imádságokat mormolok. Ültünk a Tűzoltó utcai irodában, elvesztünk a cigarettafüstben, felidéztük néhány író kolléga ködös alakját, majd Sanyi kivágtatott a szobából, és visszarohant ezzel a kötettel, tessék, a tiéd, ajándék, mondta, és a kezembe nyomta Erdélyi könyvét, majd beszélgettünk tovább a cigarettafüstben, s hívogattuk tovább az írókat a múltból. Csupa jókat mondtunk róluk, gondolom, ez evidens. 
Szóval a Piroska vendéglőben söröztem egy nővel, és a sokadik korsót ittuk, amikor az a bizonyos rejtélyes erő elzárta a számat. Nem, nem Orbánt kezdtem volna szidni, ne gondolják. Hiszen az országnyi bajoknak ő nem a gyökere, hanem csak a koronája. Magyarán nem az ő hibája, ami van. Az ő hibája az, hogy ami van, az lesz. Lehetett volna rá lehetősége, hogy a váltót elfordítsa, nem tette meg, sőt, lökött rajta még egyet visszább. Lehet rá haragudni érte, de minek. Tetszettek volna forradalmat csinálni – de ezt meg hiába mondom, a harminc alattiak nem értik.
Ki kellett mennünk a friss levegőre, ki a vendéglő elé, hogy erőre kapjunk. A nő amúgy is ki volt fáradva teljesen, eleve a hatodik kerületből jött át a hetedikbe, eléggé megviselte az utazás. Neki már Buda is messze van, a múlt hónapban járt ott, máig emlegeti. S ahogy az utcán ácsorogtunk, s szívtuk a NER úgynevezett friss levegőjét, egyszerre csak megpillantottunk egy BMW-t a levegőben. Rejtélyes erő emelte a magasba. A parkoló kocsisor fölött lebegett, kénytelenek voltunk hát közelebb menni hozzá. S akkor hirtelen érteni véltem az elméletet. Ó, igen, vannak megmagyarázhatatlan jelenségek, kedves miniszterelnök úr – csak hát idejében észre kellene venni azt a néhány hevedert, amik a valóságot a felszín fölött tartják. 
Ezt a kocsit például hivatalosan és legálisan éppen lopták. 
Rossz helyen parkolt ugyanis, a mozgássérültek helyén, és a végzet, melyet megérdemelt, elérte. Instant karma, így nevezik az igazságszolgáltatásnak ezt a formáját mostanában. Tanulságos eset. Lehet, hogy nem rejtélyes erőkről kellene papolni, miniszterelnök úr, hanem lejönni végre a hegyről, aztán szétnézni, mi is van idelent.
Szerző
Kácsor Zsolt
Frissítve: 2019.11.28. 09:12