Hegyet hágék, lőtőt lépék

A Piroska vendéglőben ültem, akartam kérni még egy korsó sört, de rejtélyes erő zárta le a számat, és bénította meg a pincérnek inteni akaró karomat. Pedig József Attila szavaival akartam odaüvölteni a világnak, hogy én nem alkuszom, én hadd legyek boldog, én hadd beszéljek arról, ami a legfontosabb – de nem, nem és nem, a rejtélyes erő nem hagyta. Ilyenek ezek a rejtélyes erők. Előkúsznak valahonnan, s mire észreveszed őket, lassan és könyörtelenül körbefonták az agyadat, akár a kígyó.

De hát én vagyok a hülye, minek olvasok híreket Orbánról? Miért nem olvasom inkább Erdélyi Zsuzsanna (figyeljünk, ez jó név, ez most kétszeresen is kurzusnév) új kiadásban megjelent szépséges, vaskos könyvét, Hegyet hágék, lőtőt lépék, ez a címe, archaikus népi imádságokat tartalmaz, ajándékba kaptam a minap a kiadómtól. Meg is lepődtem, hiszen nehezen volnék vele vádolható, hogy archaikus népi imádságokat mormolok. Ültünk a Tűzoltó utcai irodában, elvesztünk a cigarettafüstben, felidéztük néhány író kolléga ködös alakját, majd Sanyi kivágtatott a szobából, és visszarohant ezzel a kötettel, tessék, a tiéd, ajándék, mondta, és a kezembe nyomta Erdélyi könyvét, majd beszélgettünk tovább a cigarettafüstben, s hívogattuk tovább az írókat a múltból. Csupa jókat mondtunk róluk, gondolom, ez evidens.

Szóval a Piroska vendéglőben söröztem egy nővel, és a sokadik korsót ittuk, amikor az a bizonyos rejtélyes erő elzárta a számat. Nem, nem Orbánt kezdtem volna szidni, ne gondolják. Hiszen az országnyi bajoknak ő nem a gyökere, hanem csak a koronája. Magyarán nem az ő hibája, ami van. Az ő hibája az, hogy ami van, az lesz. Lehetett volna rá lehetősége, hogy a váltót elfordítsa, nem tette meg, sőt, lökött rajta még egyet visszább. Lehet rá haragudni érte, de minek. Tetszettek volna forradalmat csinálni – de ezt meg hiába mondom, a harminc alattiak nem értik.

Ki kellett mennünk a friss levegőre, ki a vendéglő elé, hogy erőre kapjunk. A nő amúgy is ki volt fáradva teljesen, eleve a hatodik kerületből jött át a hetedikbe, eléggé megviselte az utazás. Neki már Buda is messze van, a múlt hónapban járt ott, máig emlegeti. S ahogy az utcán ácsorogtunk, s szívtuk a NER úgynevezett friss levegőjét, egyszerre csak megpillantottunk egy BMW-t a levegőben. Rejtélyes erő emelte a magasba. A parkoló kocsisor fölött lebegett, kénytelenek voltunk hát közelebb menni hozzá. S akkor hirtelen érteni véltem az elméletet. Ó, igen, vannak megmagyarázhatatlan jelenségek, kedves miniszterelnök úr – csak hát idejében észre kellene venni azt a néhány hevedert, amik a valóságot a felszín fölött tartják.

Ezt a kocsit például hivatalosan és legálisan éppen lopták.

Rossz helyen parkolt ugyanis, a mozgássérültek helyén, és a végzet, melyet megérdemelt, elérte. Instant karma, így nevezik az igazságszolgáltatásnak ezt a formáját mostanában. Tanulságos eset. Lehet, hogy nem rejtélyes erőkről kellene papolni, miniszterelnök úr, hanem lejönni végre a hegyről, aztán szétnézni, mi is van idelent.