Hartay Csaba: Puszta kézzel

Publikálás dátuma
2019.11.30. 08:28

„Evezzetek, evezzetek, ne álljatok le, gyerünk, evezzetek – Bárány Laci hajtja a fiúkat, akik egy szó nélkül, gépiesen húzzák az evezőket az éji, kávéfekete vízben.”
Szúnyograjok izgatott felhői a víz felett, moccanatlan nádas, fecskék cikáznak, sirály köröz, egyre enyhülő hőség, mintha minden egyszerre nyugodna meg. Frenki, Shado és a náluk pár évvel idősebb Bárány Laci a vaskos törzsű fűzfák vízbe omló lombjaival árnyalt parton készülődnek az éjszakára. Most mindent szabad. Cigizni, inni, káromkodva átkiabálni a túlpartra, nincs, aki rájuk szóljon. Kémlelik a halak mozgását a mólóról, latolgatják esélyeiket, mit kéne fogni, mit kéne kajálni, valami kaland kéne, bármi, ami nem megszokott, és persze hal, nagy hal, sok hal, mert az áhított halászléhez a jó alapanyag elengedhetetlen. Mondjuk egy háromkilós ponty, harcsa és keszegek tucatjával az alaplébe meg még akármilyen rekord nagyságú amur, bármilyen alapanyag, ami nem parizer vagy májkrém. Mert parizer van a szendvicsemben, a májkrém meg ott a szekrényben. Akar a fene örökké májkrémet enni. Meg olajos hal is van, várjatok, az is van a polcon, vagy az hülyeség? Olajos halból nem lehet halászlevet főzni? Ki tiltja meg? Te, Shado? Jól van, tudom, hogy nem lehet, csak hülyültem, mit kell ilyen mérgesen rám nézni? Halat kéne fogni, oké, de ahhoz etetni kellett volna. Dehogy értem én rá etetni, fodrászgyakszin voltam egész héten Jónás Zoli bácsinál, meg azt sem tudom, hova kéne beetetni, annak meg nem sok értelme van, hogy bedobálom a Körösbe, és elviszi a víz a darát a picsába. Halat kéne valahonnan szerezni – mondja Frenki Bárány Lacinak, aki csak némán suhogtat a mólóról villantóval, de persze semmi. Frenki, befejezted ezt a szar szöveget? Mert, ha igen, akkor mondom én: ha halászlevet akartok zabálni, akkor éjjel el kell indulni a csónakkal, kispöcsök. Bízzátok rám a dolgot, ti csak evezzetek. Frenki és Shado egymásra néznek, és megvonják a vállukat. Bárány Laci cigivel a szájában dobál tovább. Túl akar dobni a vonuló busarajon, hátha beleakad egészen véletlenül valamelyik hátába a villantó hármas horga. De semmi, nincs akadás, nincs észrevehető esemény, csak a megszokott alkony jelei körülöttük, ahogy a holtág kanyarjában a víz feldobja a lemenő nap mélyvörös tetemét, megint meghalt egy nyári nap, mindjárt itt az augusztus, nyáron rekordsebességgel telik az idő, bezzeg, ha megint elkezdődik a suli, annak ismét soha a büdös életben nem lesz vége. Halat kéne valahonnan szerezni, mert az idő repül, múlik, elúszik, és hal nélkül nincs halászlé – morogja Shado. Ne mondogassátok ezt folyton. Figyeljetek ide, itt van ez a kiscsónak, hárman tök kényelmesen elférünk benne, és ahogy leszáll az est, várunk pár órát, majd szépen elindulunk, fel a szivornya felé. Szerintetek hány balfék horgász hagyja bent a haltartóját éjszakára? Elárulom, az összes. És ezek a haltartók nem üresek, ezekben mindben ott ülnek a nagy pontyok, kárászok, keszegek, még harcsa is lehet benne. Puszta kézzel fogunk halat ma éjjel! Jaj, már látom a fejeteken, hogy beszartatok. Figyeljetek, elmagyarázom: felfogás kérdése. Mi nem halat lopni indulunk, hanem visszaengedni őket. Az más kérdés, hogy holnap délben ezek a halak a mi bográcsunkba lesznek visszaengedve. De elnézve a sápadt képeteket, ha ennyire berezeltetek, maradunk itt, megisszuk azt a pár sört, és elmegyünk aludni. Sőt, én máris beverek egy sört, hozz csak egyet nekem a hűtőből, Frenki! Úgy beszélsz, mintha már loptál volna így halat – mondja Frenki. Bárány Laci nem felel, csak tovább dobál a mólóról, de nincs egy gyenge rávágása sem. Shado rágyújt, idegesen fújja a füstöt, Frenki kibont egy sört, fel-alá járkál a parton. Bárány Laci tök nyugodt, arcán gúnyos mosoly bujkál: beszari kis pöcsök, most majd megtanuljátok, milyen egy igazi éjszakai kaland. Éjfél után indulunk, addig nincs sunnyogás, hogy feküdjünk le, meg elálmosodtam. Evezzetek, evezzetek, ne álljatok le, gyerünk, evezzetek – Bárány Laci hajtja a fiúkat, akik egy szó nélkül, gépiesen húzzák az evezőket az éji, kávéfekete vízben. Figyeljetek, mutatom! Ahogy ahhoz a mólóhoz érünk, egy mukkot nem akarok hallani, de még a köhögést is tartsátok vissza. Evezzetek, evezzetek, ne álljatok le, haladjatok, evezzetek – kántálja nekik szünet nélkül. Jó, állj, evezést befejezni, irányban vagyunk, kussban siklás a mólóig! – adja ki a parancsot. Shado és Frenki levegőt is alig mernek venni. A parton halvány derengés, a fény a fenti házból fogyatkozva vetül a mólóra, amin két fenekezőbot várja a kapást, és a mólóról egy vastag zsinór lóg a vízbe. A lassan odasikló csónakból Bárány Laci kinyúl, majd megragadja a zsinórt. Óvatosan megemeli, és a félhomályban kibukkan a vízből egy haltartó szák szája. Szépen lassan emeli a haltartót, nehogy elkezdjenek fröcskölni benne a halak. Belenyúl, és egy rövid küzdelem után a kopoltyúi közé nyúlva kiemel egy termetes pontyot, amit azonnal fejbe is vág az evező nyelével. A zajra fentről valaki felkapcsolja a parti fényeket. Bárány Laci ellöki a mólótól a csónakot, és kezdődik a kétségbeesett menekülés. Evezzetek, evezzetek, gyerünk, evezzetek, most húzzátok meg, pöcsfejűek, haladjunk, kijött valaki! Frenki és Shado zihálva lapátolja a vizet, Bárány Laci a kábult hal fejét még kétszer odaveri a csónak oldalához, hogy biztos ne ficánkoljon. Egy alak megjelenik a mólón, és észreveszi a menekülő csónakot. Álljatok meg, szarházi tolvajok! – ordítja, majd csörtetve átküzdi magát egyik telek partszakaszáról a másikra, nádasokon, bokrokon, alacsony kerítéseken átgázolva kezében gyenge fényű zseblámpát lóbál, amivel nem tudja teljesen megvilágítani a fiúkat, akik addigra már jóval messzebb járnak. Evezzetek, gyerünk, evezzetek, ne hagyjátok abba, sziszegi a fiúknak Bárány Laci, és eljött végre a pillanat, amikor már mindhárman ugyanannyira félnek. A kurva életbe! Rohadt nagy balekok vagyunk, az ijedtségben az ellenkező irányba indultunk el. Most mi a fenét kezdjünk magunkkal? – mondja elcsukló hangon Shado. Frenki és Bárány Laci egy szót sem szólnak. Pár perc evezéses hajrá után elérnek ahhoz a folyószakaszhoz, ahol már egyre kevesebb a víkendház, szinte csak veteményesek és szántóföldek szegélyezik el a holtág partját. Több kilométert is menekülhettek bepánikolva, mire megpillantanak egy rozoga mólót. Ahogy eloszlanak körülötte a felhők, fentről a hold ezüstösre keni a víztükröt. A fiúk lihegve kikötnek, kimásznak és kiterülnek a mólón. A szép, öt kiló körüli potyka még csap egyet-egyet a farkával, az dobol a csónaktesten, de amúgy a kétségbeesés csendje tölt be mindent körülöttük. Shado a saját szívdobogását is hallja. Én nem akarok börtönbe kerülni – mondja Frenki. Hülye gyerek, senki sem fog börtönbe kerülni egy szaros hal miatt, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Elmondom, mi lesz: itt szépen megvárjuk a reggelt, és holnap visszaevezünk. Addigra már senkinek sem fog feltűnni, hogy hárman csónakáznak az éjszaki holtágon, mivel már fényes nappal lesz. Most, háromnegyed kettőkor rohadt rizikós lenne visszaindulni. Ha már nem volt annyi eszetek, hogy a másik irányba meneküljünk, akkor most tessék türelmesen várni. Van elég cigim, még talán nektek is tudok adni, ki fogjuk bírni, és holnap halászlevet eszünk. Hajnal negyed öt, világosodik. A szél gőzt borotvál a víztükörről, a csónak párás, nyirkos, benne a dermedt ponty mereven néz a semmibe. Shado felül a nedves mólón, elbóbiskolt, reszketve ébred. Éhes vagyok, most jó lenne az a májkrém meg a parizeres szendvics. Nagyon fázom, haza akarok menni – mondja a töb­bieknek, akik remegve gubbasztanak mellette. Szerinted mi nem akarunk hazajutni? Életem eddigi legszarabb éjszakáján vagyok túl, iszonyat szomjas vagyok – mondja halkan Frenki. A szar a gatyátokban van, gyerekek, ez egy rohadt izgalmas éjszaka volt, kellenek az ilyen kalandok, majd rájöttök később. Mindenki megvan? Akkor oké, gyerünk, kapjátok össze magatokat, be a csónakba, kihajózunk! Evezzetek, gyerünk, evezzetek, ébresztő, pöcsfejűek, megyünk haza, nem lesz itt semmi baj, a parton már mindenki alszik, aki meg most kelt, az nem ránk van kihegyezve, az most hajnalban akar halat fogni. Azokért a pontyokért majd ma éjjel visszajövünk. Mit néztek? Nyugi már, csak hülyültem, evezzetek, ne álljatok le, haladjunk! Az lebegjen a szemetek előtt, hogy ma estére olyan halászlevet főzünk, amit egyikőtök sem fog soha elfelejteni, csak előbb ágyban alusszuk ki magunkat, nem stégdeszkán – mosolyog elégedetten a csónak orrában ülve Bárány Laci, majd rágyújt az utolsó szál cigijére.
Szerző

Kriminális kasztráltak - Interjú Pintér Tibor zeneesztéta krimiíróval

Publikálás dátuma
2019.11.23. 18:55

Pintér Tibor zeneesztéta első regénye, A harmónia tébolya két idősíkban játszódó művelődéstörténeti krimi, amely egyszerre nyújt bepillantást a XVIII. századi zenei kultúra, a bentlakásos konzervatóriumok és a kasztrált énekesek világába, miközben azt is megmutatja, hogyan „nyomoz” egy történész. A szerzővel beszélgettünk.
A történet elején Capodistriában, azaz Koperben esik az eső, egy történész talál egy furcsa ezüsttárgyat, aminek megszállottjává válik, és elkezd nyomozni a története után. Önt mi indította arra, hogy megírja élete első regényét?  Van egy nagyon szép írógépem a ’40-es évekből, amit előszedtem és kitisztítottam, javítgattam. Amikor készen volt, jött a késztetés, hogy kellene valamit írni rajta. Elkezdtem, de nem tudtam, hogy mi lesz belőle. Először azt gondoltam, hogy novella, de egyre nagyobb lett és nem tudtam abbahagyni. Ez esetben igaz az a közhely, hogy a szöveg szülte a szerzőt. Meglepődtem, amikor azt hallottam, komolyzenével, művészetelmélettel foglalkozó egyetemi oktatóként éppen a krimi műfajában írta meg első regényét. Aztán hamar rájöttem, hogy a regényben sem szakad el ezektől a témáktól. Hogy jön össze a komolyzene és a nyomozás?  Pont ez foglalkoztatott. Hogy lehet-e olyan fikciót írni, aminek a középpontjában egy kutatás, történeti nyomozás áll, meg lehet-e regényesíteni, amivel mi foglalkozunk. Ezért is van három olyan fejezet, ahol a történész főhős Marco tulajdonképpen szövegekkel foglalkozik, és azokon keresztül kerül közelebb a rejtély megoldásához. Viszont a valóságban, amikor ilyen témákkal foglalkozik az ember, mégiscsak valamifajta távolságot kell tartani a korszaktól, tudományosnak kell lenni. A regényírás során a fikció elindít egy folyamatot az emberben, alkalma van belecsöppenni abba a világba, amit annyira szeret. Nem a karakterek pszichológiai változásai érdekeltek elsősorban, hanem az, hogy a különböző zene- és eszmetörténeti kérdések hogyan tudnak mozgatni egy regényt, az ilyenfajta művelődéstörténeti krimi nagyon izgalmas tud lenni – ennek legjelentősebb figurája Umberto Eco, A rózsa nevében, A tegnap szigetében is ez történik. Mennyi kutatómunkára volt szükség a korabeli zenei élet feltérképezésére, tudva, hogy önnek ez a szakterülete? Vagy kirázta a kisujjából?  A zenei tudásom nagyrészt adott volt, főleg a saját mániáim foglalkoztatják a szereplőket is. De történetileg sok mindennek alaposan utána kellett nézni. A regény 1735-ben játszódik, és fontos volt számomra, hogy ne legyenek anakronisztikus hibák, hitelesen ábrázoljam, akkoriban pontosan kik voltak a legfontosabb szerzők, művek, színházak a velencei operajátszás területén. A választott helyszín Koper, a csöppnyi szlovén tengerpart legjelentősebb városa, ami eredetileg olasz volt és Velencéhez tartozott. A helytörténeti ügyekben is el kellett merülnöm, hogy a regényben hitelesen tudjam megjeleníteni a várost. És az is izgalmas kérdés, hogy hogyan lehet fiktív zenéről írni. Egyetlenegy zenemű valóságos a regényben, Händel kortársának, Nicola Porporának egy operája, de a többi mind fiktív zene. Koper a XVIII. századi idősíkban még olasz, a jelenben viszont szlovén város, a köztes időben tartozott a Monarchiához is. Miért éppen ezt a helyszínt választotta?  Ez egy játék eredménye. Amikor a feleségemmel utazunk, szeretünk kitalálni képzeletbeli novellacímeket. Amikor a városhoz közeledtünk autóval, a Capodistriában esik az eső cím született meg, és tényleg, amikor odaértünk, felhőszakadás volt Koperben. Amikor elkezdtem a regényen dolgozni, ez az élmény járt a fejemben, de a cím végül más lett. Különösen fontosnak tartottam, hogy a cselekmény ne a zenei élet valamelyik központjában játszódjon, például Nápolyban, Rómában vagy Velencében, hanem egy perifériális helyszínen, egy pici kulturális mikroklímát akartam megjeleníteni. Az esztétika évezredes kérdései is a cselekmény mozgatórugói közé tartoznak. Domenico karvezető a tökéletes, isteni hangot keresi, és ennek megtalálásáért bármire képes. Meddig mentek el a XVIII. században a „tökéletes hang” hajszolása során?  Domenico valóban megszállott, ráadásul ez egy vallásos eredetű megszállottság, ami abban a tekintetben érzéki, hogy a hangra vonatkozik. Ez nagyon jellemző erre a korra, ha csak a barokk képzőművészetre, például Bernini szobraira gondolunk. És ekkoriban voltak rendkívül népszerűek a kasztrált operaénekesek is, nem titok, hogy a történetben ennek nagyon fontos szerepe van. Mit tudunk ezekről az énekesekről, akik gyakorlatilag feláldozták az életüket azért, hogy megtartsák a mutálás előtti énekhangjukat?  Esetükben nem tudatos áldozathozatalról volt szó, hiszen maga a beavatkozás gyerekkorban történt. Ez különösen Olaszországban volt szokás, és jellemzően úgy zajlott, hogy megkörnyékezték a szép hangú kisfiúk sokszor szegénységben élő szüleit, akik ebben látták a kitörés lehetőségét, vagy legalábbis úgy gondolkodtak: egy gonddal kevesebb. Ez a mai családfelfogásunk számára teljesen érthetetlen, de akkoriban a gyerek inkább csak egy tárgy volt. Az apa-fiú kapcsolat, ami a regényben is fontos, pedig inkább politikai, gazdasági viszony. A műtétre jellemzően 10 éves kor tájékán került sor, és utána átadták a gyerekeket a bentlakásos konzervatóriumoknak, ahol reggeltől estig zenélniük, énekelniük kellett. Akinek sikerült, abból valóban nagyon népszerű énekes vált. Akinek viszont nem, az pária sorsra jutott, mert a társadalom nem tudott mit kezdeni ezekkel a nemzésképtelen, nőies megjelenésű férfiakkal. Sok megrázó történet ismert ebből az időszakból, sokakból vásári látványosság lett. Előfordult a munkája során, hogy ennyire beszippantotta egy kutatási téma, és szinte nyomozássá vált a munka?  Igen, amikor 15 évvel ezelőtt Hollandiában kutattam, és az akkori körülmények között minden elképzelhető lehetőség adott volt. Elkezdtem egy kantáta után nyomozni, amiről fennmaradt egy nagyon izgalmas beszámoló, de úgy tűnt, ez egy elveszett mű. Ezzel párhuzamosan képbe került egy fennmaradt mű egy másik zeneszerzőtől, és felmerült a lehetősége, hogy a kettő egy és ugyanaz. Hasonlóan jártam, mint a főhősöm, egy idő után falba ütköztem, mert nem volt több információ, és nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy mi az igazság. Ez a különbség: egy kutató vagy a regény főszereplője, Marco számára még sincs a rejtélynek igazi megoldása, soha nem fog addig eljutni, mint a mindent tudó elbeszélő.

Pintér Tibor

zeneesztéta, az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének habilitált adjunktusa. Fő kutatási témája a XVIII. század zenéje; orgonán, csembalón és zongorán játszik.

Szerző

Ami az „én”-ből és a sóletből maradt - Király Kinga Júlia emlékezetről és ízekről

Publikálás dátuma
2019.11.23. 16:11

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Az újrakezdés receptjeivel idén robbant be igazán a köztudatba Király Kinga Júlia, pedig az irodalmi élet már jó néhány éve ismeri azt az elemi erőt és ösztönös egyensúlyérzéket, amivel a míves szórakoztató és a szó legnemesebb értelmében vett klasszikus irodalom közötti pengeélen lépked, kibillenthetetlenül. Zsidó ételek, üldöztetés, asszonysorsok és olykor arcpirítóan húsig meztelenített életek kísérik sorait.
– Az étel-élet-irodalom szentháromsága számtalan szerzőnél alapvetés: tudatosan építi ön is ezt a triumvirátust vagy egész egyszerűen így alakult? – Nincs, nem is volt benne tudatosság, ez egészen biztos. De tény, hogy teljesen másképp tekintek az irodalomra, amióta a gasztronómia így-úgy bekerült az írói munkám fókuszába. És most, hogy szóba hozta, rá kell döbbennem, lehet benne valami sokkal mélyebbről feltörő, a szándékoltságnál mindenképpen árnyaltabb gesztus igénye, mert A test hangjai című novelláskötetem is ételcímek mentén halad. Ráadásul épp mostanában merült fel a könyvszerkesztőmmel beszélgetve az is, hogy ha már afféle főzős íróként kezdek jelen lenni a köztudatban Az újrakezdés receptjei okán, mi lenne, ha alkalmasint elkészítenénk egy korábbi mesegyűjtemény-fordításomban, a Pentameronban felbukkanó nápolyi ételek némelyikét? Kezdenek tehát egymásra találni, rezonálni olyan összefüggések, amik egyelőre számomra is meglepőek. Lehetséges, hogy valamiféle őskapcsolatom van az étellel…  – Korábban is voltak erre utaló élményei? Netán a marosvásárhelyi múltban, a Ceausescu-érában az éhezést is megtapasztalta? – Éhezni soha nem éheztünk, de az ízek utáni sóvárgás élménye kitörölhetetlenül megmaradt. Nagyon korán elkezdtem például főzni, 9 évesen készítettem el életem első gulyás levesét, amit addig fűszereztem, mígnem megtaláltam a vágyott ízeket. De emlékszem, az is gyakran előfordult, hogy ellógtam a suliból, mert teljességgel érdektelennek találtam, az irodalmat meg érdekesnek, úgyhogy inkább olvastam. Ilyenkor megsütöttem egy tepsi süteményt, bekucorodtam egy könyvvel a fotelbe, és hogy eltüntessem a lógás nyomát, olvasás közben befaltam az egészet. – Emlékekről kevesen tudnak olyan érzé­kien, a szó érzékszervi értelmében írni, ahogyan akár az Apa Szarajevóba ment című regény szereplői idézik fel a múltat, akár Az újrakezdés receptjeinek holokauszt-túlélői mesélnek dokumentarista részletességgel. Az érzékszerveivel kapaszkodik a múltba? – Amikor az Apán dolgoztam, rá kellett jönnöm, hogy iszonyúan rostál az emlékezet. Az enyém mindenképp. Ahogy az ember korosodik, nagyon felgyorsul az élet. Negyven, de talán már 35 év fölött is egyre inkább csökevényesednek az emlékek, nagyon nehezen adják magukat. Írás közben az írónak hatalmas anyagot kellene megbányászni és felszínre hozni, ami nem biztos, hogy az adott pillanatban a maga teljességében elő is fog bukkanni. A töredék pedig torzó,könnyen lehet, hogy értelmezhetetlen az olvasó számára. Úgyhogy kénytelen voltam az adott emlékhez köthető összes érzékszervet hadba hívni, hogy előkotorjam a múltat. De, mondom, ez sem volt előre eltervezett. Inkább egy önkéntelenül megtalált írói eszköz. Illatot, színeket, textúrát adni emlékeknek – fontossá vált számomra. – Tudta, amikor belevágott az erdélyi zsidó konyha maradványainak felkutatásába, hogy az illatok, szagok és ízek milyen elementáris erővel keltik életre az emlékezetet, vagy közben szembesült vele, hogy egy sóletrecept sebeket téphet fel? – Utólag tudom, hogy az íz- és szaglásemlékezetet ugyanott őrizzük az agyban, a limbikus rendszerben, ahol az érzelmi kötődéseinket. Éppen ezért iszonyú gyorsan hívnak elő illatok és ízek embereket, eseményeket. Bár a tudományos kutatása viszonylag új keletű, azért van irodalmi precedense: elvégre Proust is elidőzgetett a Madeleine-süteményeken. Ezzel együtt nem tudtam, mire számítsak, az igazat megvallva, kicsit szégyellem is, ahogy a könnyed, nyári ruhácskámban betoppantam az első interjúalanyomhoz, hogy na, akkor beszéljünk az ételekről. Karpelesz Leopold, azaz Rudi bácsi viszont mindjárt az első mondatával sínre tett azzal, hogy megjegyezte: a túlélők akkor még legfeljebb gyerekek lehettek. Amiből megértettem, hogy a meggyilkolt édesanyák alakja, az újra meg újra átélt gyász és fájdalom ott lebeg majd a beszélgetésünk felett. És valóban: egyik beszélgetés, interjúhelyzet sem pusztán a gasztronómiára irányult, hiszen egy húsleves vagy akár egy libalegeltetés kapcsán mindig felsejlett valamelyik megölt családtag emléke, megelevenedett a fájdalom. Két-három ilyen alkalom után már tudtam, hogy nem csak nem lehet megkerülni, de köteles vagyok rákérdezni a vészkorszakra, a deportálás borzalmaira. Azt gondolta, meg lehet kerülni? – Azt gondoltam, hogy fogjuk érinteni, de a beszélgetőtársaim iránti tiszteletből, együttérzésből, csak kíméletesen. Azt azonban nem, hogy a receptek, ekképpen az ízemlékezet gyakorlatilag kifordítja bennük a világot. Hogy olyan részletességgel fognak beszélni, ahogyan aztán meg is tették, és nemcsak azért, mert én kértem, hanem mert megpiszkáltunk valamit, amire addig sok-sok védőréteg borult. A maguk számára is újra akarták definiálni az „ártatlanság” korát. Ekképpen, amíg én az erdélyi zsidó konyha után kutattam, ők megírták a saját gyerek- és kamaszkoruk történetét. Kimondhatatlanul hálás vagyok ezért. – A népirtások iránti érdeklődése sem tudatos választás? Antonia Arslan Pacsirtavár című műve, melyet ön fordított, az örmény genocí­diumról szól, és úgy tudom, a készülő regénye is hasonló témát jár körül. – Megint csak azt tudom mondani, hogy inkább összeérnek bennem a dolgok. Számomra is csak mostanában kezd kirajzolódni, hogy a női sorsok foglalkoztatnak leginkább. Az anyák alakja, gesztusai, főztjei által a recepteskönyvben is leginkább női sorsokat érintek, hiszen az elvesztett édesanyák főztjét rekonstruáljuk. Azokét az édesanyákét, akikről kivétel nélkül szinte mindenkinek a füst a legutolsó emléke. Az ő túlélésük pillanatában – ez egy rettenetes, kimerevített pillanat abban az ipari gyorsaságban – terelték gázkamrába a szülőket és a kisebb testvéreket. És az a szörnyű füst a krematórium kéményében egyben az első róluk való tudás is a lágerben. Nagyon gyötrelmes volt felidézni az eszmélés szakaszait, az első rendes zuhanyzás utáni pillanatot, amikor van az embernek ideje, lelkiereje kiemelni a fejét a saját, pokoli gyorsan lezúduló borzalmából, és rákérdezni arra, hogy mi van a többiekkel. És mindig akad valaki, mondjuk, egy lengyel kápó, aki már évek óta él a leembertelenített körülmények között, és aki szigorúan, lekicsinylően, olykor kárörömmel elmondja, hogy mi is van a többiekkel. Hasonló női sorssal találkozni a Pacsirtavárban is, ami az Anatóliából Aleppóba, a sivatagon át tartó erőltetett menetben láttatja az asszonyokat; és bár nem tudatos választás, az új regényem is női sorsokról szól: II. világháborús történet, ami a Mussolini által létesített szabad internálótáborok világát idézi fel Olaszországban.
– A szabad szó nem nagyon jön össze az internálótáborral. – Azt jelentette, hogy a stratégiailag kevéssé fontos helyekre, falvakba, „idegenrendészeti” okokból, internálták a hontalan zsidókat, adtak némi állami segélyt, amiből a lakhatást és élelmezést megoldották, kijárási tilalmat csak éjszakára rendeltek el, dolgozniuk, utazniuk azonban tilos volt. Egyfajta börtön volt persze, de a koncentrációs táboroknál enyhébb körülmények uralkodtak. Olaszországban, főként délen egy sokkal heterogénebb képe rajzolódik ki a holokausztnak, mint Magyarországon, mert a szövetségesek előrenyomulásával sokakat idejében fölszabadítottak. Engem leginkább az érdekel, hogy mi történt ezekben a táborokban az asszonyokkal. Egy olyan helyen, ahol akár nagyon szerencsésen is alakulhatott volna a sorsuk, mert a civilek, a partizánok és a papok sokaknak segítettek. Bár nem szeretek számszerűsíteni, mondanám, hogy fordított az arány a magyar viszonyokhoz képest: Olaszországban a zsidók 80 százalékát megmentették, olykor tényleg nagyon heroikusan. Abruzzóban, ahová kutatni járok, volt olyan asszony, aki kukoricás kosárba tett egy menekülő nőt, letakarta, trágyát szórt rá, majd a kosárral a fején gyakorlatilag elsétált az SS-katonák előtt. – Van írott anyaga a témának? – Nincsen. Magyarul jószerint semmi. A washingtoni holokausztmúzeummal dolgozom együtt, most térképezzük fel az olasz internálótáborok világát szemtanúkkal interjúzva. Szerencsére ezekben a hegyi falvakban az átlagosnál sokkal magasabb az élettartam, így sok a szemtanúnk, aki szívesen mesél. Többek között az egyik ilyen faluban élt internálva Margaret Bloch is, Franz Kafka egykori bizalmasa, aki azt állította, hogy volt egy közös gyerekük. Az asszonyt végül deportálták, Auschwitzban halt meg, őt nem tudták a helyiek megmenteni. – Olykor nagyon naturálisan ír a testről, a pusztulásról – ez is inkább a nő sajátja? – Az ember fiatalon azt hiszi, hogy a fizikai szépség, de legalábbis a külseje állandó. Nem számol az öregedéssel. Engem, így negyven fölött, nagyon foglalkoztat, hogy mindaz, ami az identitásom része, a nőiségem külső, tehát első blikkre megragadható aspektusa, hogyan fog szétmállani. Lássuk be, olyan kultúrában élünk, amiben az idő múlásával egyre láthatatlanabb egy nő a világ számára. Külön izgalmas, hogy mi történik akkor, ha mindennek tetejébe a háború is hozzáteszi a magáét ehhez a folyamathoz, még láthatatlanabbá teszi az embert, akit a láthatatlanság érzete eleve gyötör. Mindig is nagyon érdekelt, hogy mi van egy-egy felület mögött. Nemcsak a testben, hanem az emberi kapcsolatokban, az intézményi rendszerekben sorolhatnám. Hogy mi mocorog és romlik a felületek mögött, alatt, ha a felszínt megkapargatjuk. Amúgy ez, jut eszembe, megint az ételhez vezet – az is milyen romlékony. – Az Apa Szarajevóba ment című regénye, melyről még most, két év után is sorra születnek a kritikák, szintén egy lány sorsát meséli el, csak nem a történelembe ágyazva. Mit gondol, miért ennyire népszerű az irodalomkritikusok körében? – Nem tudom. Talán most sejlik fel, amit ezen keresztül el szerettem volna mondani, nyilván nagyon burkoltan és nem didaktikusan, legkevésbé ideologikusan. Vagyis, hogy a hatalom terében az emberi test határai milyen sérülékenyek. Hogy ez ember teste nem fonódhat össze a hatalom testével, mert onnantól kezdve maradandó sérülések és soha ki nem gabalyítható, soha nem revideálható gubancok keletkeznek. Talán a politikai üzenete kezd most beérni. Talán van ebben némi véletlenszerűség is. Ki tudhatja ezt? – Talán annak a zsenialitása ragadja meg őket, ahogy a ponyva és az irodalmi szöveg határán egyensúlyoz. Hogy ugyanolyan természetességgel fér bele az olykori vulgaritás, a lecsupaszított szexualitás, mint az emelkedett irodalmiság. – Az biztos, hogy amit ponyvának nevez, a testiséggel kapcsolatos réteg, amire hónapokon át gyúrtam, hogy meg merjem szólaltatni egyáltalán, a családomat például eléggé érzékenyen érintette – még az anyukám is referenciálisan olvasott egyes részeket, pedig ő pontosan tudja, mit jelent egy irodalmi szöveg. Ez engem egyébként rettentő szemérmessé tett. Most, az új regényemnél konkrétan el kell mennem hazulról, hogy amíg írok, ledobhassam a kötődéseimet és a morális felelősséget, vagy az utóbbinak valami rosszul értelmezett kényszerét. Túl kell ezeken lépnem, ha azt akarom, hogy érvényes szöveg szülessen. Olyannyira naturális részletekre, amilyen az Apa egyik szexuális aktusa, egyébként most nem készülök. Ott is csak azért van helye, mert azon keresztül szerettem volna megmutatni, hogy nincs „én”, egész egyszerűen kisatírozták. Épp ezért a főszereplőm a férfitesten keresztül, az idegen testben akarja definiálni önmagát. Tudtam, hogy le kell menni a legeslegaljáig, a nyelv és az irodalom határáig, az undorig. Ezért merészkedtem el addig a vulgaritásig és elbeszélői hangig, ami az irodalom határán mozog. – Az én elfogyása is visszatérő motívum – nyilván Az újrakezdés receptjeiben sem pusztán az a kérdés, mi maradt az erdélyi konyhából, hanem az is, mi maradt az „én”-ből. Mi morzsolja? – Nagyon sok minden. Az Apában például a szexualitás mint hatalom. Csodálom a mai fiatal lányokat, milyen elképesztő erővel tudnak ellen tartani ennek a szexista, macsó kultúrának, ugyanakkor kétségbeejtő, hogy naponta hallunk abúzusokról, gyilkosságról, mintha a nők tudatosságával az elkövetők brutalitása is erősbödne. De hadd térjek vissza az előbbi gondolathoz: ami a határaink megismerésének indul, az a női identitás esetében sokszor veszélyessé válik, kiváltképp ebben az országban, ahol a kíváncsiságot, ami ugye a megismerés egyik hajtómotorja, egyre inkább elhallgattatják. Ez a kurzus az erőnek meg a gőgnek kedvez, préda és vadász, trófea és győztes viszonyának. De a szexualitástól függetlenül is sok az ilyen alá-fölé rendelő helyzet, hatalmi visszaélések döngölnek földbe naponta minket, és kialakulóban van egy rend, amelyik előírja, hogy milyen feltételek mentén minősülünk embernek. A mindennapjaink egyik legnagyobb kihívásává vált, hogy választ és megoldást találjunk azokra a szituációkra, amelyek morzsolják a személyiséget. Amit minden áldott percben gyűr, satíroz a világ. A család is. Például amikor egy elnyomó rezsimben élő családba beszivárog az elnyomás. Vagy amikor hiánnyal és csenddel bántalmazó szülők, mentorok, felettesek vesznek körül. Aztán ez gyűrűzik tovább és tovább. Az újrakezdés receptjeiben azt szerettem volna megmutatni, hogyan tompult hozzá egy országnyi közösség a gyűlölethez és propagandához, hogyan nem volt képes megszólítani magában az embert, a közösségvállalást azokkal a honfitársaikkal, akikkel, Erdélyben legalábbis, az impériumváltás, vagyis a „román világ” idején még karöltve küzdött a kisebbségi jogokért. Ez az eltompulás ugyanúgy a személyiség lemorzsolódásához vezet, ha nem maga a lemorzsolódás. Néha úgy tűnik, egész életünk során egyebet sem teszünk, mint védjük magunkat, a védekezési ösztöneinket és dinamikákat örökítjük át. És nem marad hely a szépségről való beszédnek…
Szerző
Frissítve: 2019.11.23. 16:12