Lackfi János: Banyatankhajó kocsonyája

„Most már soha nem nagymamáékhoz mentünk, ha mentünk is, hanem mindig nagypapához, akinél ott él Azanő, vagyis az Anyahajó vagy Tankhajó, vagy Anyatank vagy Anyatankhajó.”

Emlékszem, amikor a nagyapám így szólt a karácsonyi ünnepségen, na, gyerekek, itt az új nagymamátok. Ilyen hülyeséget is régen hallottunk, hogy lehet egy nagyi új, amikor minden nagyi eleve régi, sőt a réginél is régibb, és kékes erek türemkednek ki a bőre alól meg foltok borítják a kezét, mintha zsiráf lenne. Ráadásul, akit bemutatott, egyáltalán nem volt nagyiszerű. Pirospozsgás volt és gömbölyű, apám a kocsiban visszafelé azt mondta, akkora valaga van, mint egy betonkeverő, mire anyám elröhögte magát, ne legyél már ilyen otromba, hallják a gyerekek, de nem tudta abbahagyni a röhögést, apám meg nem állt le, azt mondta, akkora a valaga, mint egy tank, bumm, bumm, anyám röhögött tovább, akkora a valaga, mint egy repülőgép-anyahajó, sííűűű, sííááá, utánozta apám a vadászrepülők suhanását, anyám pedig már fuldoklott a röhögéstől, és vele együtt mi is.

Attól fogva az új nagymamának két neve volt, vagy csak azt mondtuk rá: Azanő, vagy egyszerűen Anyahajónak neveztük. Vigyázni kellett, meg ne hallja, de nem kellett olyan nagyon vigyázni, mert attól fogva sokkal kevesebbet mentünk nagyapámékhoz, csak nagy ünnepekkor, végül már akkor sem, mindig lett valami kifogás, beteg a gyerek, osztálykirándulás van, annyira semmi energiánk már, ne haragudjatok, apukám. És ezeket a telefonokat mindig apa rendezte le, zárta rövidre, olyan kimérten felelgetve nagyapámnak, ahogy az igazi nagyanyámnak, az előzőnek sose mert volna.

Ez is milyen már, hogy addig mindig arról volt szó: megyünk nagymamáékhoz, és nagypapa csak mintegy érintőlegesen volt ott, nem ő sütötte a rántott húst, a krumplit, a süteményt, nem ő főzte a levest, még a savanyúságokat sem ő tette el, csak az ecetízű almaborát kínálgatta, de azt apám úgyis mindig kiköpte a virágcserépbe röhögve, amikor az öreg nem látta… Most már soha nem nagymamáékhoz mentünk, ha mentünk is, hanem mindig nagypapához, akinél ott él Azanő, vagyis az Anyahajó vagy Tankhajó, vagy Anyatank vagy Anyatankhajó.

Így ragozgattuk, mert minél kevesebbet mentünk nagyapámékhoz, valahogy annál többet beszélgettünk róla, a régi szomszédoktól meg a család többi tagjától jöttek a fülesek, hogy Azanő extravagáns pongyolákban mászkál, Azanő milyen bénán tereget, Azanő milyen gazosan hagyja az ágyásokat, Azanő narancssárgára festette a haját (a fodrász elbaltázhatott valamit, mondjuk a haját), Azanő milyen furcsa színű függönyt tetetett a verandára, migrént kap, aki ránéz, és még azt is úgy varratta mással, mert még varrni sem tud, pedig nagyi varrógépe továbbra is ott áll a sarokban, de ez a Tankhajó persze nem moccantaná meg a hatalmas valagát, nem erőlteti meg magát, hogy megtanuljon varrni, nyomába sem érhet igazi nagyanyámnak, aki tudott. Még a kiskertet úgy-ahogy gondozza, de a növények is érzik ám, ki szereti őket igazán, ki meg csak úgy ímmel-ámmal toszogatja az ágyásokat, miközben a mi örökségünkre pályázik, mert egy jó húszassal fiatalabb nagyapámnál, ez tiszta pedofília, ne már, nem kellene a gyerekek előtt. De miért ne, ha ez az igazság? Be sem értek a paradicsomai, pedig mind jól emlékszünk, nagymamának milyen húsos marhaszív-paradicsomai nőttek, hát ez a Banyatankhajó, ez szemmel veri azt az ártatlan növényt is, elképesztő! És hagyján, hogy apró zöld gubicsok nőttek csak normális paradicsom helyett, de ez a nő még örült is neki, hogy sebaj, majd ő elteszi azokat savanyúnak, az ő édesanyukája mindig így szokta, milyen issssteni finom az a savanyúparadicsom. És ekkor mi elképzeltük az ő anyukáját, és elszörnyedtünk. Az mekkora repülőgépbanyatankhajó lehet már, te jó ég, ha belőle jött ki ez a dromedár nőszemély, aki a mi örökségünk falai közt, biztos már a nevére is van íratva, savanyú paradicsomot tesz el, ami nemhogy nem finom, de könyörgök, ki hallott róla!

Banyatankhajó-katasztrófa volt, a kocsonyája tetején zsíros csöppek, és a hús cupákos részét is belefagyasztotta, miközben igazi nagymamánk kristálytiszta kocsonyája úgy aranylott, mint a máriaüveg, és csak a színhús meg a gyökér meg a sárgarépa intarziája látszott ki belőle, a mócsingot megkapta a Morzsi.

Hát kutyának néz minket, hogy ezzel etet? Kérdeztem suttogva a húgomat, és titokban kiszedtük a mócsingokat, és betuszkoltuk az üléspárna alá meg a fotel réseibe, hadd legyen kis meglepetés a háziaknak. Amilyen sunyi volt ez az új nagyi, még célzást sem tett az akciónkra később, biztos félt, hogy akkor nem jövünk többet. Hát féljen is! A csúcs az volt, amit ő maga művelt, a porcos meg cupákos részeget rágcsálta meg szürcsölte, hogy szerinte az az egészből a legfinomabb.

Tudhatta volna, hogy egy igazi nagyi sosem éhes, mert egyszer s mindenkorra megtömte gyomrát a teremtés kezdetén, és attól fogva minden étkezéskor angyali mosollyal, ölbe tett kézzel várja, hogy egy villa leessen, és hozhasson másikat, hogy repülhessen a következő fogással, egy kis savanyúsággal, sütivel, fagyival, gyümölccsel. Na de hogy tudna repülni egy anyatankhajó, amely folyton zabál? Annyira untam már magamat, és annyira nem bírtam, ahogy Azanő fecsegett egész evés alatt teli szájjal, hogy kimentem a vécébe, és egy darab céklával izgalmas és gusztustalan dolgokat rajzoltam a tiszta fehér falra, olyanokat, amiket a suliban láttam a fiúvécében.

Ezt is mennyit kérte az igazi nagyanyám, hogy meszelje már ki azt a régi koszos fürdőt az öreg, ennek a Himalájának meg egy szavára ecsetet fog, és mindent rendbe vág, visszahúztam a zuhanyfüggönyt, hogy a különböző biológiaórai kombinációk csak akkor váljanak láthatóvá, mikor a Banyatankhegyomlás anyaszült pucéran belép a neki felújított fülkébe, és felsikolt festészeti remekműveim láttán.