Szécsi Noémi: Ami maradt

Publikálás dátuma
2019.11.30. 09:33

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
„Az imént jólesett kicsit artikulátlanul ordítani meg sírni, bár most mégis inkább üresnek, mint megkönnyebbültnek érezte magát.”
Hiába esett neki a plexifalnak, mert a két táskával nem tudott kapaszkodni, neki senki sem adta át a helyet. Ahhoz túl öreg volt, hogy várandós nőnek nézzék, reszketeg vénnek pedig túl fiatal. Az ő korában lévő nő a társadalom alappillére, anya, dolgozó nő, feleség. Bírni kell, nem szabad megroskadnia. Minden megfeszített inakkal kibírt tíz perc eltelik egyszer, mint a visszafojtott lélegzettel átélt órák, fájdalomtól zsibbadtan végigszenvedett napok vagy a fullasztó émelygéssel töltött hetek. Az imént jólesett kicsit artikulátlanul ordítani meg sírni, bár most mégis inkább üresnek, mint megkönnyebbültnek érezte magát. Fel sem tudta idézni, hogy a férje kínait vagy gyrost evett, de amikor belevágta műanyag dobozzal együtt a szemetesbe és azt mondta, hogy „öt hónapja eszem ezt a mocskot”, úgy érezte, ez neki szóló szemrehányás. Félbehagyta a szatyrok között kotorászást, és a férje szemébe nézett. – Egy hónapja halt meg az anyám, akit hónapokig ápoltam. – Neked nem mondtam semmit – vont vállat a férje. – Én már nem bírok ennél többet – mondta ki, amit az utóbbi hónapokban folyton mantrázott. – Én már nem bírok ennél többet – ismételte még hatszor egyre erősödő hangerővel, mint egy hisztérikus kétéves. – Jól van, váljunk el, bazmeg – jegyezte meg a férje rutinszerűen, mint minden vitájuknál. – Velem ne bazmegeljél, én veled soha… – zokogta, de közben már a telefon kijelzőjére nézve látta, hogy elmúlt fél négy és sírva keresgélte a Domestost a mosogató alatt, meg ami tisztítószert még be tudott gyömöszölni a szatyrokba, már végképp nincs ideje beugrani a drogériába. A bátyja megbeszélte az airbnb-s pasassal, hogy fizet nekik havi kétszázezret, ha az anyjuk lakását kiadhatja turistáknak, még csak ki sem kell üríteni. Elég egy alapos takarítás, vigyék el, ami kell. Holnap elseje, reggel jön a kulcsokért. Most beesett az ajtón, ledobta a szatyrokat és rugós díványra huppanva elszörnyedt, mennyi munka vár még rá. A konyhával kezdte. A hűtő felső rekeszében már csak pár szelet bacon, egy kicsírázott fokhagyma, két fej lila hagyma, pár félig rohadt répa és egy fél zeller lézengett. Mielőtt kihúzta volna a hűtőszekrényt, belekotort a mélyhűtőbe. Nem volt már benne semmi, anyu az utolsó hetekben úgyis már csak daganatosaknak való tápszereket evett. Fél kiló kővé fagyott akciós csirkefelsőcomb akadt a kezébe, azt nézegette révedezve. Élelmet mindig nehezére esett kidobnia, de ennek még csak élelem formája sem volt. Most mégis odaugrott a konyhaszekrényhez, megvan-e még a régi római tál, aztán meghámozta, felcsíkozta a kókadt zöldségeket, és közben pirította a szalonnát, hogy annak a zsírján forgassa meg őket a serpenyőben. Amíg a römertopfot áztatta, átkutatta a konyhaszekrény összes rekeszét. Anyu a borokat mindig Olivérnek vette, mióta egyszer nyáron látta fröccsöt rendelni. Gondos anyósként eksztatikus lett a gondolattól, hogy képes megjegyezni egy borfajta nevét, ami nemcsak hogy egyezik a veje nevével, de az még kedveli is. Irsai Olivér, ugyanabból a két sarokra lévő diszkontból, ahonnan az akciós csirkefelsőcomb meg a szeletelt bacon. Ha a bort leárazták, anyu mindig egyszerre három-négy üveggel vett. Bocsánatkérésképpen küldözgette, fejében összekapcsolódott az alkohol iránti érthetetlen vonzalom a férfilélek megfejthetetlenségével. Ha egy férfi szeszes italhoz juthat, olyan hála tölti el, hogy mindent elnéz. Még azt is, hogy a felesége hónapok óta csak aludni jár haza, vagy néha még azt sem, mert hajnalban riasztotta az anyja, hogy jöjjön, mert most fog meghalni. Ezúttal biztosan. Tényleg. Kiborította a fűszeresfiókot, és türelmetlenül kutatott valami használható után. Volt olyan zacskó is, ami a kilencvenes évek végéről származott. Régebbről azért nem, mert akkor halt meg apu, és akkor ő ugyanígy átjött takarítani a tor előtt, miközben az anyja a temetést intézte. Anyu lényegében öt fűszert használt: szegfűszeget a kompóthoz, fahéjat a tejberizshez, sót, borsot és paprikát minden máshoz, de alkalmanként vásárolgatott másféle fűszereket is, hogy konyhaművészetével imponáljon. Szemes bors, borókabogyó, babérlevél akadt tavalyról-tavalyelőttről, mikor még évente egyszer összeszedte magát egy-egy ünnepi ebédhez, rendszerint karácsony másnapján. Ő most utóbbiakat rászórta a húsra, a többit a fiókból öntötte a szemeteszsákba. Az ablakba kirakott rozmaringot kicsit megsanyargatta már a novemberi fagy, ahogy tépte, érezte, hogy nem szakad, törik, ezért marokkal rántotta ki. Rádobta a húsokra, majd a csavarós kupakért hálásan – most biztosan nem lett volna idegzete megkeresni a dugóhúzót és kirángatni a parafadugaszt – döntötte a bort a römertopfba, az utolsó cseppig kiürítve a palackot, amit aztán behajított a mellette várakozó szemetesbe. A sütő már felmelegedett, mikor a lefedett tálat betolta, és rácsapta a sütőajtót. Azon rágódott, mihez is kezdjen a ruhákkal, mert az adományboltos nő, ahová próbaképpen egy zsákkal elvitt, fitymálva dobálta vissza őket azzal, hogy „Honnan gondolta, hogy én beveszek ilyen minőségű ruhát?”. Most műanyag zsákokba kezdte beleszórni, aztán kitépte az előszobaszekrényből a porszívót. Egy óra is beletelt, mire mindent alaposan végigtakarított. Volt itt valahol egy turmixgép, emlékezett, talán pont ő vette anyunak valamikor egy húsz évvel ezelőtti karácsonyon, de az alig használta. Gyorsan leöblítette róla az évtizedes port és belemerte a zöldségeket meg valamennyi levet. Mustár is jó lenne, gondolta, de talán éppen elég savanykás volt a bor. A krémes mártást visszaöntötte az omlós combokra, és visszatolta a tálat, hogy az egész még rottyanjon egyet, amíg átmegy a gőzmoppal a fürdőszobán. Az ételt kirakta a gang kövére hűlni, amíg indulás előtt odabenn még felsöprögetett és gyors mozdulatokkal felmosta a padlót. Eszébe jutott a zsemlegombóc is, mikor meglátta a kenyértartóban a szeletelt szendvicskenyeret, de azt is lendületesen kidobta: mi az isten lehet abban, ha még anyu vette, és azóta sem penészedett meg? Meg maszatolni se akart már vele, ha ilyen szépen kitakarított. Csak gyorsan megírta a telefonján Olivérnek, hogy hazafelé vegyen két bagettet. Majd azzal kimártogatják a selymes, sűrű mártást, gondolta, és vállára kapta a megrakott ikeás szatyrokat.
Szerző

Hartay Csaba: Puszta kézzel

Publikálás dátuma
2019.11.30. 08:28

„Evezzetek, evezzetek, ne álljatok le, gyerünk, evezzetek – Bárány Laci hajtja a fiúkat, akik egy szó nélkül, gépiesen húzzák az evezőket az éji, kávéfekete vízben.”
Szúnyograjok izgatott felhői a víz felett, moccanatlan nádas, fecskék cikáznak, sirály köröz, egyre enyhülő hőség, mintha minden egyszerre nyugodna meg. Frenki, Shado és a náluk pár évvel idősebb Bárány Laci a vaskos törzsű fűzfák vízbe omló lombjaival árnyalt parton készülődnek az éjszakára. Most mindent szabad. Cigizni, inni, káromkodva átkiabálni a túlpartra, nincs, aki rájuk szóljon. Kémlelik a halak mozgását a mólóról, latolgatják esélyeiket, mit kéne fogni, mit kéne kajálni, valami kaland kéne, bármi, ami nem megszokott, és persze hal, nagy hal, sok hal, mert az áhított halászléhez a jó alapanyag elengedhetetlen. Mondjuk egy háromkilós ponty, harcsa és keszegek tucatjával az alaplébe meg még akármilyen rekord nagyságú amur, bármilyen alapanyag, ami nem parizer vagy májkrém. Mert parizer van a szendvicsemben, a májkrém meg ott a szekrényben. Akar a fene örökké májkrémet enni. Meg olajos hal is van, várjatok, az is van a polcon, vagy az hülyeség? Olajos halból nem lehet halászlevet főzni? Ki tiltja meg? Te, Shado? Jól van, tudom, hogy nem lehet, csak hülyültem, mit kell ilyen mérgesen rám nézni? Halat kéne fogni, oké, de ahhoz etetni kellett volna. Dehogy értem én rá etetni, fodrászgyakszin voltam egész héten Jónás Zoli bácsinál, meg azt sem tudom, hova kéne beetetni, annak meg nem sok értelme van, hogy bedobálom a Körösbe, és elviszi a víz a darát a picsába. Halat kéne valahonnan szerezni – mondja Frenki Bárány Lacinak, aki csak némán suhogtat a mólóról villantóval, de persze semmi. Frenki, befejezted ezt a szar szöveget? Mert, ha igen, akkor mondom én: ha halászlevet akartok zabálni, akkor éjjel el kell indulni a csónakkal, kispöcsök. Bízzátok rám a dolgot, ti csak evezzetek. Frenki és Shado egymásra néznek, és megvonják a vállukat. Bárány Laci cigivel a szájában dobál tovább. Túl akar dobni a vonuló busarajon, hátha beleakad egészen véletlenül valamelyik hátába a villantó hármas horga. De semmi, nincs akadás, nincs észrevehető esemény, csak a megszokott alkony jelei körülöttük, ahogy a holtág kanyarjában a víz feldobja a lemenő nap mélyvörös tetemét, megint meghalt egy nyári nap, mindjárt itt az augusztus, nyáron rekordsebességgel telik az idő, bezzeg, ha megint elkezdődik a suli, annak ismét soha a büdös életben nem lesz vége. Halat kéne valahonnan szerezni, mert az idő repül, múlik, elúszik, és hal nélkül nincs halászlé – morogja Shado. Ne mondogassátok ezt folyton. Figyeljetek ide, itt van ez a kiscsónak, hárman tök kényelmesen elférünk benne, és ahogy leszáll az est, várunk pár órát, majd szépen elindulunk, fel a szivornya felé. Szerintetek hány balfék horgász hagyja bent a haltartóját éjszakára? Elárulom, az összes. És ezek a haltartók nem üresek, ezekben mindben ott ülnek a nagy pontyok, kárászok, keszegek, még harcsa is lehet benne. Puszta kézzel fogunk halat ma éjjel! Jaj, már látom a fejeteken, hogy beszartatok. Figyeljetek, elmagyarázom: felfogás kérdése. Mi nem halat lopni indulunk, hanem visszaengedni őket. Az más kérdés, hogy holnap délben ezek a halak a mi bográcsunkba lesznek visszaengedve. De elnézve a sápadt képeteket, ha ennyire berezeltetek, maradunk itt, megisszuk azt a pár sört, és elmegyünk aludni. Sőt, én máris beverek egy sört, hozz csak egyet nekem a hűtőből, Frenki! Úgy beszélsz, mintha már loptál volna így halat – mondja Frenki. Bárány Laci nem felel, csak tovább dobál a mólóról, de nincs egy gyenge rávágása sem. Shado rágyújt, idegesen fújja a füstöt, Frenki kibont egy sört, fel-alá járkál a parton. Bárány Laci tök nyugodt, arcán gúnyos mosoly bujkál: beszari kis pöcsök, most majd megtanuljátok, milyen egy igazi éjszakai kaland. Éjfél után indulunk, addig nincs sunnyogás, hogy feküdjünk le, meg elálmosodtam. Evezzetek, evezzetek, ne álljatok le, gyerünk, evezzetek – Bárány Laci hajtja a fiúkat, akik egy szó nélkül, gépiesen húzzák az evezőket az éji, kávéfekete vízben. Figyeljetek, mutatom! Ahogy ahhoz a mólóhoz érünk, egy mukkot nem akarok hallani, de még a köhögést is tartsátok vissza. Evezzetek, evezzetek, ne álljatok le, haladjatok, evezzetek – kántálja nekik szünet nélkül. Jó, állj, evezést befejezni, irányban vagyunk, kussban siklás a mólóig! – adja ki a parancsot. Shado és Frenki levegőt is alig mernek venni. A parton halvány derengés, a fény a fenti házból fogyatkozva vetül a mólóra, amin két fenekezőbot várja a kapást, és a mólóról egy vastag zsinór lóg a vízbe. A lassan odasikló csónakból Bárány Laci kinyúl, majd megragadja a zsinórt. Óvatosan megemeli, és a félhomályban kibukkan a vízből egy haltartó szák szája. Szépen lassan emeli a haltartót, nehogy elkezdjenek fröcskölni benne a halak. Belenyúl, és egy rövid küzdelem után a kopoltyúi közé nyúlva kiemel egy termetes pontyot, amit azonnal fejbe is vág az evező nyelével. A zajra fentről valaki felkapcsolja a parti fényeket. Bárány Laci ellöki a mólótól a csónakot, és kezdődik a kétségbeesett menekülés. Evezzetek, evezzetek, gyerünk, evezzetek, most húzzátok meg, pöcsfejűek, haladjunk, kijött valaki! Frenki és Shado zihálva lapátolja a vizet, Bárány Laci a kábult hal fejét még kétszer odaveri a csónak oldalához, hogy biztos ne ficánkoljon. Egy alak megjelenik a mólón, és észreveszi a menekülő csónakot. Álljatok meg, szarházi tolvajok! – ordítja, majd csörtetve átküzdi magát egyik telek partszakaszáról a másikra, nádasokon, bokrokon, alacsony kerítéseken átgázolva kezében gyenge fényű zseblámpát lóbál, amivel nem tudja teljesen megvilágítani a fiúkat, akik addigra már jóval messzebb járnak. Evezzetek, gyerünk, evezzetek, ne hagyjátok abba, sziszegi a fiúknak Bárány Laci, és eljött végre a pillanat, amikor már mindhárman ugyanannyira félnek. A kurva életbe! Rohadt nagy balekok vagyunk, az ijedtségben az ellenkező irányba indultunk el. Most mi a fenét kezdjünk magunkkal? – mondja elcsukló hangon Shado. Frenki és Bárány Laci egy szót sem szólnak. Pár perc evezéses hajrá után elérnek ahhoz a folyószakaszhoz, ahol már egyre kevesebb a víkendház, szinte csak veteményesek és szántóföldek szegélyezik el a holtág partját. Több kilométert is menekülhettek bepánikolva, mire megpillantanak egy rozoga mólót. Ahogy eloszlanak körülötte a felhők, fentről a hold ezüstösre keni a víztükröt. A fiúk lihegve kikötnek, kimásznak és kiterülnek a mólón. A szép, öt kiló körüli potyka még csap egyet-egyet a farkával, az dobol a csónaktesten, de amúgy a kétségbeesés csendje tölt be mindent körülöttük. Shado a saját szívdobogását is hallja. Én nem akarok börtönbe kerülni – mondja Frenki. Hülye gyerek, senki sem fog börtönbe kerülni egy szaros hal miatt, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Elmondom, mi lesz: itt szépen megvárjuk a reggelt, és holnap visszaevezünk. Addigra már senkinek sem fog feltűnni, hogy hárman csónakáznak az éjszaki holtágon, mivel már fényes nappal lesz. Most, háromnegyed kettőkor rohadt rizikós lenne visszaindulni. Ha már nem volt annyi eszetek, hogy a másik irányba meneküljünk, akkor most tessék türelmesen várni. Van elég cigim, még talán nektek is tudok adni, ki fogjuk bírni, és holnap halászlevet eszünk. Hajnal negyed öt, világosodik. A szél gőzt borotvál a víztükörről, a csónak párás, nyirkos, benne a dermedt ponty mereven néz a semmibe. Shado felül a nedves mólón, elbóbiskolt, reszketve ébred. Éhes vagyok, most jó lenne az a májkrém meg a parizeres szendvics. Nagyon fázom, haza akarok menni – mondja a töb­bieknek, akik remegve gubbasztanak mellette. Szerinted mi nem akarunk hazajutni? Életem eddigi legszarabb éjszakáján vagyok túl, iszonyat szomjas vagyok – mondja halkan Frenki. A szar a gatyátokban van, gyerekek, ez egy rohadt izgalmas éjszaka volt, kellenek az ilyen kalandok, majd rájöttök később. Mindenki megvan? Akkor oké, gyerünk, kapjátok össze magatokat, be a csónakba, kihajózunk! Evezzetek, gyerünk, evezzetek, ébresztő, pöcsfejűek, megyünk haza, nem lesz itt semmi baj, a parton már mindenki alszik, aki meg most kelt, az nem ránk van kihegyezve, az most hajnalban akar halat fogni. Azokért a pontyokért majd ma éjjel visszajövünk. Mit néztek? Nyugi már, csak hülyültem, evezzetek, ne álljatok le, haladjunk! Az lebegjen a szemetek előtt, hogy ma estére olyan halászlevet főzünk, amit egyikőtök sem fog soha elfelejteni, csak előbb ágyban alusszuk ki magunkat, nem stégdeszkán – mosolyog elégedetten a csónak orrában ülve Bárány Laci, majd rágyújt az utolsó szál cigijére.
Szerző

Kriminális kasztráltak - Interjú Pintér Tibor zeneesztéta krimiíróval

Publikálás dátuma
2019.11.23. 18:55

Pintér Tibor zeneesztéta első regénye, A harmónia tébolya két idősíkban játszódó művelődéstörténeti krimi, amely egyszerre nyújt bepillantást a XVIII. századi zenei kultúra, a bentlakásos konzervatóriumok és a kasztrált énekesek világába, miközben azt is megmutatja, hogyan „nyomoz” egy történész. A szerzővel beszélgettünk.
A történet elején Capodistriában, azaz Koperben esik az eső, egy történész talál egy furcsa ezüsttárgyat, aminek megszállottjává válik, és elkezd nyomozni a története után. Önt mi indította arra, hogy megírja élete első regényét?  Van egy nagyon szép írógépem a ’40-es évekből, amit előszedtem és kitisztítottam, javítgattam. Amikor készen volt, jött a késztetés, hogy kellene valamit írni rajta. Elkezdtem, de nem tudtam, hogy mi lesz belőle. Először azt gondoltam, hogy novella, de egyre nagyobb lett és nem tudtam abbahagyni. Ez esetben igaz az a közhely, hogy a szöveg szülte a szerzőt. Meglepődtem, amikor azt hallottam, komolyzenével, művészetelmélettel foglalkozó egyetemi oktatóként éppen a krimi műfajában írta meg első regényét. Aztán hamar rájöttem, hogy a regényben sem szakad el ezektől a témáktól. Hogy jön össze a komolyzene és a nyomozás?  Pont ez foglalkoztatott. Hogy lehet-e olyan fikciót írni, aminek a középpontjában egy kutatás, történeti nyomozás áll, meg lehet-e regényesíteni, amivel mi foglalkozunk. Ezért is van három olyan fejezet, ahol a történész főhős Marco tulajdonképpen szövegekkel foglalkozik, és azokon keresztül kerül közelebb a rejtély megoldásához. Viszont a valóságban, amikor ilyen témákkal foglalkozik az ember, mégiscsak valamifajta távolságot kell tartani a korszaktól, tudományosnak kell lenni. A regényírás során a fikció elindít egy folyamatot az emberben, alkalma van belecsöppenni abba a világba, amit annyira szeret. Nem a karakterek pszichológiai változásai érdekeltek elsősorban, hanem az, hogy a különböző zene- és eszmetörténeti kérdések hogyan tudnak mozgatni egy regényt, az ilyenfajta művelődéstörténeti krimi nagyon izgalmas tud lenni – ennek legjelentősebb figurája Umberto Eco, A rózsa nevében, A tegnap szigetében is ez történik. Mennyi kutatómunkára volt szükség a korabeli zenei élet feltérképezésére, tudva, hogy önnek ez a szakterülete? Vagy kirázta a kisujjából?  A zenei tudásom nagyrészt adott volt, főleg a saját mániáim foglalkoztatják a szereplőket is. De történetileg sok mindennek alaposan utána kellett nézni. A regény 1735-ben játszódik, és fontos volt számomra, hogy ne legyenek anakronisztikus hibák, hitelesen ábrázoljam, akkoriban pontosan kik voltak a legfontosabb szerzők, művek, színházak a velencei operajátszás területén. A választott helyszín Koper, a csöppnyi szlovén tengerpart legjelentősebb városa, ami eredetileg olasz volt és Velencéhez tartozott. A helytörténeti ügyekben is el kellett merülnöm, hogy a regényben hitelesen tudjam megjeleníteni a várost. És az is izgalmas kérdés, hogy hogyan lehet fiktív zenéről írni. Egyetlenegy zenemű valóságos a regényben, Händel kortársának, Nicola Porporának egy operája, de a többi mind fiktív zene. Koper a XVIII. századi idősíkban még olasz, a jelenben viszont szlovén város, a köztes időben tartozott a Monarchiához is. Miért éppen ezt a helyszínt választotta?  Ez egy játék eredménye. Amikor a feleségemmel utazunk, szeretünk kitalálni képzeletbeli novellacímeket. Amikor a városhoz közeledtünk autóval, a Capodistriában esik az eső cím született meg, és tényleg, amikor odaértünk, felhőszakadás volt Koperben. Amikor elkezdtem a regényen dolgozni, ez az élmény járt a fejemben, de a cím végül más lett. Különösen fontosnak tartottam, hogy a cselekmény ne a zenei élet valamelyik központjában játszódjon, például Nápolyban, Rómában vagy Velencében, hanem egy perifériális helyszínen, egy pici kulturális mikroklímát akartam megjeleníteni. Az esztétika évezredes kérdései is a cselekmény mozgatórugói közé tartoznak. Domenico karvezető a tökéletes, isteni hangot keresi, és ennek megtalálásáért bármire képes. Meddig mentek el a XVIII. században a „tökéletes hang” hajszolása során?  Domenico valóban megszállott, ráadásul ez egy vallásos eredetű megszállottság, ami abban a tekintetben érzéki, hogy a hangra vonatkozik. Ez nagyon jellemző erre a korra, ha csak a barokk képzőművészetre, például Bernini szobraira gondolunk. És ekkoriban voltak rendkívül népszerűek a kasztrált operaénekesek is, nem titok, hogy a történetben ennek nagyon fontos szerepe van. Mit tudunk ezekről az énekesekről, akik gyakorlatilag feláldozták az életüket azért, hogy megtartsák a mutálás előtti énekhangjukat?  Esetükben nem tudatos áldozathozatalról volt szó, hiszen maga a beavatkozás gyerekkorban történt. Ez különösen Olaszországban volt szokás, és jellemzően úgy zajlott, hogy megkörnyékezték a szép hangú kisfiúk sokszor szegénységben élő szüleit, akik ebben látták a kitörés lehetőségét, vagy legalábbis úgy gondolkodtak: egy gonddal kevesebb. Ez a mai családfelfogásunk számára teljesen érthetetlen, de akkoriban a gyerek inkább csak egy tárgy volt. Az apa-fiú kapcsolat, ami a regényben is fontos, pedig inkább politikai, gazdasági viszony. A műtétre jellemzően 10 éves kor tájékán került sor, és utána átadták a gyerekeket a bentlakásos konzervatóriumoknak, ahol reggeltől estig zenélniük, énekelniük kellett. Akinek sikerült, abból valóban nagyon népszerű énekes vált. Akinek viszont nem, az pária sorsra jutott, mert a társadalom nem tudott mit kezdeni ezekkel a nemzésképtelen, nőies megjelenésű férfiakkal. Sok megrázó történet ismert ebből az időszakból, sokakból vásári látványosság lett. Előfordult a munkája során, hogy ennyire beszippantotta egy kutatási téma, és szinte nyomozássá vált a munka?  Igen, amikor 15 évvel ezelőtt Hollandiában kutattam, és az akkori körülmények között minden elképzelhető lehetőség adott volt. Elkezdtem egy kantáta után nyomozni, amiről fennmaradt egy nagyon izgalmas beszámoló, de úgy tűnt, ez egy elveszett mű. Ezzel párhuzamosan képbe került egy fennmaradt mű egy másik zeneszerzőtől, és felmerült a lehetősége, hogy a kettő egy és ugyanaz. Hasonlóan jártam, mint a főhősöm, egy idő után falba ütköztem, mert nem volt több információ, és nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy mi az igazság. Ez a különbség: egy kutató vagy a regény főszereplője, Marco számára még sincs a rejtélynek igazi megoldása, soha nem fog addig eljutni, mint a mindent tudó elbeszélő.

Pintér Tibor

zeneesztéta, az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének habilitált adjunktusa. Fő kutatási témája a XVIII. század zenéje; orgonán, csembalón és zongorán játszik.

Szerző