Kurzus

Amikor az euró árfolyama átlépte a 337 forintos szintet, amire még soha nem volt példa, a gazdaságtörténeti eseményt teljes érdektelenség fogadta. Az egyik magyarországi középbank vezető elemzőjét a csúcsdöntés időszakában megtartott sajtóértekezletén nem is sikerült ezzel zavarba hozni: gondosan  előkészített helyzetértékelésén mit sem változtatva kijelentette, nemzeti devizánk lassú leértékelési pályán halad. 
Kimondhatjuk, a jegybanki kommunikáció eredményesnek bizonyult. Még a korábban kritikus véleményt megfogalmazók is csendes beletörődéssel veszik tudomásul, hogy mivel az MNB-nek nincs árfolyamcélja, már az is lassú gyengülésnek számít, hogy fél év alatt a forint 5 százalékot veszített az értékéből. Abban már senki sem kételkedik, hogy ebben a feltartóztathatatlannak tűnő lejtmenetben legfeljebb átmeneti erősödéseket lehet majd felfedezni, és remény sincs a stabilizálódásra. A gazdaság szereplői pedig még annak is örülnének, ha a leértékelődés kis lépésekben történne.
Nem véletlen, hogy a spekulánsok egyik kedvelt játékszere lett a forint, és aki a hosszú távú leértékelésére fogad, az aligha veszíthet. Aki viszont a költségvetési törvényben szereplő devizaárfolyamoknak hisz, az annál többet. Az alig egy hónap múlva elkövetkező év végére az ide költségvetési törvény 311 forinttal számolt, a 2020-ról szóló jogszabály pedig azt fektette le, hogy akkor december 31-én 320 forintot fog érni a forint. A mostani 337 forintos csúcs árnyékában ez persze nevetségesnek tűnik. 
Mindez azt eredményezte, hogy a devizaárfolyamokkal napi szinten érintett bankok és vállalkozások - hogy a Magyar Nemzeti Bankról ne is beszéljünk - már évek óta nem veszik figyelembe a törvénynek ezt a paragrafusát. Jól tudják, hogy a megelőző év derekén - a februártól folyó előkészítő számítások figyelembevételével - képtelenség a másfél esztendő múlva várható árfolyamértékeket prognosztizálni. Jogosan nyilvánítja ki rendszeresen a jegybanki vezetés és a pénzügyi kormányzat, hogy nincs árfolyamcéljuk. A költségvetési törvényeket olvasva ez meg is látszik!
Mivel az export tekintélyes részét azok a vállalkozások bonyolítják le, amelyeknek bevétele devizából származik, és a késztermékeik is magas importhányadot tartalmaznak, így számukra közömbös, hogy hogyan viselkedik a forint árfolyama a vezető devizákéval szemben. Vagyis idejétmúlt az a nézet, hogy a gyenge forint felpörgeti a kivitelt. Az persze igaz, hogy a forint leértékelődése olcsóbbá teszi a Magyarországon foglalkoztatott munkaerőt, és egyelőre előbb bocsájtják el a gépkocsi összeszerelő üzemek a munkaerőt az euróövezetbe tartozó Szlovákiában, mint nálunk. Így okos gazdálkodással jobban emelhetők a bérek, mint amennyit a termelékenység alakulása egyébként megengedhetne. 
A Magyar Nemzeti Banknál úgy vélik, hogy egy kicsi és sérülékeny gazdaság csak úgy tud bekapcsolódni a világ vérkeringésébe, ha enged a piacok által rákényszerített leértékelődési törekvéseknek. Végső soron mindennek az árát a fogyasztók fizetik meg, még ha ezzel közvetlenül nem szembesülnek is.
Szerző
Bonta Miklós

Orbitális

Úgy látszik, valami értelmetlenségre mindenképpen el kell szórni egy csomó pénzt, különben a kedves vezetőnek nem esik jól az alvás. Az ötlet amúgy aligha budapesti, a Karmelita kolostor fehér falainak nem lehet ilyen goromba élettani hatása. Szijjártó külügyminiszter  mindenesetre, akárkié volt, megismételte az utasítást: Űrbe, magyar!
Az új magyar űrhajóst 2024-ben tervezik Föld körüli pályára állítani, habár, ha a paksi csúszás bármire megtanít, az éppen az oroszok liberális viszonyulása a határidőkhöz. Az űrutazás persze hatalmas élmény, arról nem beszélve, hogy a szerencsés kiválasztott utólag is megél belőle, élménybeszámolókat tart, interjúkat ad, fotókiállításokat nyit meg, könyvet ír, konferenciákra utazik és érvel az űrkutatás fontossága mellett. Remek. Nyilván arra is van magyarázat, hogy Afganisztánnak mi haszna volt Abdul Ahad Mohmand (akad, ki e nevet nem ismeri?) 1988-as űrrepüléséből. Vagy Magyarországnak Farkas Bertalanéból. Már azon kívül, hogy mindketten demonstrálták a Szovjetunióval való örök és megbonthatatlant. (Farkason kívül van más magyar űrutas is, a Microsoft sikerében kulcsszerepet játszó Charles Simonyi, aki turistaként repült, ráadásul annyira megtetszett neki, hogy kétszer is. Kis különbség: saját pénzen.)
Eddig harminchét ország 553 polgára jutott ki orbitális pályára. Rég túl vagyunk azon, hogy odafigyeljünk, éppen ki kering a fejünk fölött (most épp három amerikai, két orosz és egy olasz). Magyar űrrepülésnek akkor lenne értelme, ha volna tudósunk, akinek űrbéli munkájához nemzetközi érdek fűződne, a számlát pedig például az Európai Űrügynökség állná. Magyarország amúgy látványos faksznik nélkül is ki tudja venni a maga szerény részét az űrkutatásból. Ha meg presztízsberuházásra van szükség, akkor inkább építsenek még néhány stadiont.
Szerző
Horváth Gábor

Gyalázat

Régi megfigyelés a politikában, amolyan népi bölcsesség, hogy egy kormányzati intézkedésnek nem a kommunikációja, hanem a tényleges hatása alapján kell eldönteni, mit is akar a hatalom. (V. ö.: „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”.) Vegyük például a társadalombiztosítási törvény módosítását, ahol az indoklás a visszaélések megszüntetéséről szól, miközben a szigorítások alapvetően két társadalmi halmaz, a külföldön dolgozó magyarok és a rendszertelen díjfizetők ellen irányulnak. Méghozzá kemény szankciókkal: a célcsoportok tagjai ki lesznek hajítva az ellátórendszerből. 
A TB-vel kapcsolatban a legtömegesebb visszaélést a járulékok be nem fizetése jelenti. Ennek két alága van, a klasszikus feketemunka, meg az az eset, amikor a cég levonja a járulékot, de nem utalja tovább az államkasszába. A dolgozó mindkettőben vétlen, a munkáltatók nagyüzemi TB-csalása aligha róható fel azoknak, akiken az ostor csattan. Viszont annak, aki tényleg rendbe akarná tenni a társadalombiztosítás szénáját, ezen a két ponton kellene támadnia. Itt emlékeztethetnénk arra, hogy a legnagyobb feketefoglalkoztató szektor, az őrzés-védelem – ahol állami intézmények sokaságánál nyernek tendereket biztonsági cégek olyan órabérekkel, amelyeket csak járulékmentes zsebbe fizetéssel lehet kigazdálkodni – közvetlenül és közvetve is Pintér Sándor belügyminiszter felügyelete alatt áll. Arra is, hogy az említett kormánytag 2010-ben leendő tárcagazdaként azt ígérte: két hét alatt rendet tesz. (Azóta több mint 9 év telt el; az említett ágazat ma ugyanolyan hardcore TB-csaló, mint mondjuk a Gyurcsány-kabinet alatt.) 
Azaz, amennyiben a tisztaság a cél, a kormányzat saját háza táján is látványos eredménye lenne a sepregetésnek – a tényleges motiváció azonban láthatóan más. A külföldön dolgozóknak csak a pénzük kell – immár a GDP 4-5 százaléka tőlük jön –, de őket magukat a legváltozatosabb eszközökkel igyekeznek távol tartani az országtól. A TB-csapás a sokadik a sorban: végtelen adminisztrációt igényel a kint született gyerekek itthoni anyakönyvezése, a magántanulói státusz megszüntetése ezerszámra vágja el a hazatérésen gondolkodó kitántorgók utódait a magyar oktatási rendszerhez kötő szálakat, a szavazási diszkriminációjuknak már a szakirodalma is kötetnyi. 
Másod-, vagy inkább (az elcsatolt területeken élő nemzettársak mögött) harmadrendű állampolgárai ők az Orbán-rezsimnek. Pedig nem vétettek mást, csak elhitték a KSH-nak, hogy aki odakint melózik, az is magyar munkavállaló. (Statisztikai szempontból 100 százalékig, az ellátásokat tekintve viszont semennyire.)  
Ami meg az időleges nemfizetéseket illeti, azok mögött az esetek többségében valamilyen személyes tragédia – a leggyakrabban állásvesztés – áll, az érintettekkel a magyar állam mégsem vállal ezentúl szolidaritást. Orbán Viktor tehát anno igazat mondott: nem az a lényeg, hogy ő vagy a kormánya mit mond, hanem az, hogy mit tesz. Amit ugyanis ebben az ügyben állítanak, az szimpla hazugság. Amit viszont tesznek, az gyalázat.
Szerző
Hargitai Miklós