Orbitális

Úgy látszik, valami értelmetlenségre mindenképpen el kell szórni egy csomó pénzt, különben a kedves vezetőnek nem esik jól az alvás. Az ötlet amúgy aligha budapesti, a Karmelita kolostor fehér falainak nem lehet ilyen goromba élettani hatása. Szijjártó külügyminiszter  mindenesetre, akárkié volt, megismételte az utasítást: Űrbe, magyar!
Az új magyar űrhajóst 2024-ben tervezik Föld körüli pályára állítani, habár, ha a paksi csúszás bármire megtanít, az éppen az oroszok liberális viszonyulása a határidőkhöz. Az űrutazás persze hatalmas élmény, arról nem beszélve, hogy a szerencsés kiválasztott utólag is megél belőle, élménybeszámolókat tart, interjúkat ad, fotókiállításokat nyit meg, könyvet ír, konferenciákra utazik és érvel az űrkutatás fontossága mellett. Remek. Nyilván arra is van magyarázat, hogy Afganisztánnak mi haszna volt Abdul Ahad Mohmand (akad, ki e nevet nem ismeri?) 1988-as űrrepüléséből. Vagy Magyarországnak Farkas Bertalanéból. Már azon kívül, hogy mindketten demonstrálták a Szovjetunióval való örök és megbonthatatlant. (Farkason kívül van más magyar űrutas is, a Microsoft sikerében kulcsszerepet játszó Charles Simonyi, aki turistaként repült, ráadásul annyira megtetszett neki, hogy kétszer is. Kis különbség: saját pénzen.)
Eddig harminchét ország 553 polgára jutott ki orbitális pályára. Rég túl vagyunk azon, hogy odafigyeljünk, éppen ki kering a fejünk fölött (most épp három amerikai, két orosz és egy olasz). Magyar űrrepülésnek akkor lenne értelme, ha volna tudósunk, akinek űrbéli munkájához nemzetközi érdek fűződne, a számlát pedig például az Európai Űrügynökség állná. Magyarország amúgy látványos faksznik nélkül is ki tudja venni a maga szerény részét az űrkutatásból. Ha meg presztízsberuházásra van szükség, akkor inkább építsenek még néhány stadiont.
Szerző
Horváth Gábor

Gyalázat

Régi megfigyelés a politikában, amolyan népi bölcsesség, hogy egy kormányzati intézkedésnek nem a kommunikációja, hanem a tényleges hatása alapján kell eldönteni, mit is akar a hatalom. (V. ö.: „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”.) Vegyük például a társadalombiztosítási törvény módosítását, ahol az indoklás a visszaélések megszüntetéséről szól, miközben a szigorítások alapvetően két társadalmi halmaz, a külföldön dolgozó magyarok és a rendszertelen díjfizetők ellen irányulnak. Méghozzá kemény szankciókkal: a célcsoportok tagjai ki lesznek hajítva az ellátórendszerből. 
A TB-vel kapcsolatban a legtömegesebb visszaélést a járulékok be nem fizetése jelenti. Ennek két alága van, a klasszikus feketemunka, meg az az eset, amikor a cég levonja a járulékot, de nem utalja tovább az államkasszába. A dolgozó mindkettőben vétlen, a munkáltatók nagyüzemi TB-csalása aligha róható fel azoknak, akiken az ostor csattan. Viszont annak, aki tényleg rendbe akarná tenni a társadalombiztosítás szénáját, ezen a két ponton kellene támadnia. Itt emlékeztethetnénk arra, hogy a legnagyobb feketefoglalkoztató szektor, az őrzés-védelem – ahol állami intézmények sokaságánál nyernek tendereket biztonsági cégek olyan órabérekkel, amelyeket csak járulékmentes zsebbe fizetéssel lehet kigazdálkodni – közvetlenül és közvetve is Pintér Sándor belügyminiszter felügyelete alatt áll. Arra is, hogy az említett kormánytag 2010-ben leendő tárcagazdaként azt ígérte: két hét alatt rendet tesz. (Azóta több mint 9 év telt el; az említett ágazat ma ugyanolyan hardcore TB-csaló, mint mondjuk a Gyurcsány-kabinet alatt.) 
Azaz, amennyiben a tisztaság a cél, a kormányzat saját háza táján is látványos eredménye lenne a sepregetésnek – a tényleges motiváció azonban láthatóan más. A külföldön dolgozóknak csak a pénzük kell – immár a GDP 4-5 százaléka tőlük jön –, de őket magukat a legváltozatosabb eszközökkel igyekeznek távol tartani az országtól. A TB-csapás a sokadik a sorban: végtelen adminisztrációt igényel a kint született gyerekek itthoni anyakönyvezése, a magántanulói státusz megszüntetése ezerszámra vágja el a hazatérésen gondolkodó kitántorgók utódait a magyar oktatási rendszerhez kötő szálakat, a szavazási diszkriminációjuknak már a szakirodalma is kötetnyi. 
Másod-, vagy inkább (az elcsatolt területeken élő nemzettársak mögött) harmadrendű állampolgárai ők az Orbán-rezsimnek. Pedig nem vétettek mást, csak elhitték a KSH-nak, hogy aki odakint melózik, az is magyar munkavállaló. (Statisztikai szempontból 100 százalékig, az ellátásokat tekintve viszont semennyire.)  
Ami meg az időleges nemfizetéseket illeti, azok mögött az esetek többségében valamilyen személyes tragédia – a leggyakrabban állásvesztés – áll, az érintettekkel a magyar állam mégsem vállal ezentúl szolidaritást. Orbán Viktor tehát anno igazat mondott: nem az a lényeg, hogy ő vagy a kormánya mit mond, hanem az, hogy mit tesz. Amit ugyanis ebben az ügyben állítanak, az szimpla hazugság. Amit viszont tesznek, az gyalázat.
Szerző
Hargitai Miklós

Vétlenek

Borzasztóan sajnálom Gyulai Miklóst, a Magyar Atlétikai Szövetség elnökét és testvérét, Gyulai Mártont, az Európai Atlétikai Szövetség Tanácsának tagját. Mindketten a legendás sportriporternek, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség néhai főtitkárának, Gyulai Istvánnak a gyermekei. A vérükben van az atlétika, a Gyulai Memorial verseny kitalálásával, szervezésével évek óta bizonyítják hozzáértésüket. Ők a fehér hollók a magyar sportban, ők azok, akik nem a politikai kapcsolataiknak, hanem a szakértelmüknek köszönhetik pozícióikat. Ők azok, akik az eddigi pályafutásukkal bizonyítottak, keveset beszéltek, de rengeteget és nagyon jól dolgoztak. 
És ők lehetnek a sportszerető, ám a területet kilenc és féléves ámokfutásával lenullázó kormány áldozatai. Ha nem épültek volna közel négyszáz milliárd forintért túlárazott, többségükben piaci alapon fenntarthatatlan futballstadionok, nem került volna 190 milliárd forintba a 100 milliárdnál olcsóbbra tervezett Puskás Ferenc Stadion, nem lenne Duna Aréna, amelynek költségvetése 7,5 milliárd forint volt, aztán valahogy 49 milliárd lett a végösszeg, akkor senkit sem zavarna a budapesti atlétikai vb. 
A kormány a valós pályáztatás nélküli beruházásokkal, baráti zsebek teletömésével elérte, hogy a közvéleménynek minden sportberuházásról a mutyi és a korrupció jusson eszébe. A kormány műve az is, hogy a soha nem látott mértékben támogatott szövetségekben a kontroll hiánya miatt alig lehet szakmai munkáról beszélni, ezért a Magyar Olimpiai Bizottság a második világháború utáni leggyengébb szereplésre számít jövő nyáron a tokiói játékokon. 
Ha nem rajongana a kormány a sportért, a Gyulai-testvérek vezetésével külön körök futása nélkül meg lehetne rendezni Budapesten minden idők egyik legjobb atlétikai világbajnokságát 2023-ban. 
Halkan jelzem, a nemzetközi sportági szövetségek szabályzatai tiltják a politika aktív beavatkozását a versenysportba, volt már példa arra - nem is egy -, hogy emiatt felfüggesztették országok tagságát. Mi ezt megúsztuk. Még.
Szerző
Bernau Péter