Orbitális

Úgy látszik, valami értelmetlenségre mindenképpen el kell szórni egy csomó pénzt, különben a kedves vezetőnek nem esik jól az alvás. Az ötlet amúgy aligha budapesti, a Karmelita kolostor fehér falainak nem lehet ilyen goromba élettani hatása. Szijjártó külügyminiszter mindenesetre, akárkié volt, megismételte az utasítást: Űrbe, magyar!

Az új magyar űrhajóst 2024-ben tervezik Föld körüli pályára állítani, habár, ha a paksi csúszás bármire megtanít, az éppen az oroszok liberális viszonyulása a határidőkhöz.

Az űrutazás persze hatalmas élmény, arról nem beszélve, hogy a szerencsés kiválasztott utólag is megél belőle, élménybeszámolókat tart, interjúkat ad, fotókiállításokat nyit meg, könyvet ír, konferenciákra utazik és érvel az űrkutatás fontossága mellett. Remek. Nyilván arra is van magyarázat, hogy Afganisztánnak mi haszna volt Abdul Ahad Mohmand (akad, ki e nevet nem ismeri?) 1988-as űrrepüléséből. Vagy Magyarországnak Farkas Bertalanéból. Már azon kívül, hogy mindketten demonstrálták a Szovjetunióval való örök és megbonthatatlant. (Farkason kívül van más magyar űrutas is, a Microsoft sikerében kulcsszerepet játszó Charles Simonyi, aki turistaként repült, ráadásul annyira megtetszett neki, hogy kétszer is. Kis különbség: saját pénzen.)

Eddig harminchét ország 553 polgára jutott ki orbitális pályára. Rég túl vagyunk azon, hogy odafigyeljünk, éppen ki kering a fejünk fölött (most épp három amerikai, két orosz és egy olasz). Magyar űrrepülésnek akkor lenne értelme, ha volna tudósunk, akinek űrbéli munkájához nemzetközi érdek fűződne, a számlát pedig például az Európai Űrügynökség állná. Magyarország amúgy látványos faksznik nélkül is ki tudja venni a maga szerény részét az űrkutatásból. Ha meg presztízsberuházásra van szükség, akkor inkább építsenek még néhány stadiont.