Egy jó szaftos válásra vágyik a műtárgypiac

Publikálás dátuma
2019.12.01. 10:54
The Ring
Fotó: Jean Michel Basquiat
Egymilliárd kétszázmillió dollárt költöttek el novemberben New Yorkban a nagy őszi árveréseken. Az összeg különösen figyelemre méltó annak tükrében, hogy ezúttal hiányoztak a vevőcsalogató kollekciók, s a geopolitikai helyzet sem igazán buzdítja a potenciális eladókat, akik jellemzően inkább kivárnak.
A Brexit, az impeachment, a latin-amerikai és a közel-keleti feszültségek, továbbá a műtárgyak adásvételét negatívan érintő amerikai adóváltozások 40-50 százalékkal nyirbálták meg az eladásokat, különösen az impresszionista és a modern alkotásokét - a májusi szinthez képest. A piacot a vásárlók mozgatják, és ők egyre igényesebbek, óvatosabbak és mindemellett érdeklődésük is irányt váltott.

Józan helyzetértékelés

Sem a három „D” (death, divorce, debt – halál, válás, adósság), sem a politika nem adott lendületet az idei nagy őszi árveréseknek, és szívhez szóló történetekkel sem tudták traktálni az érzelmes gyűjtőket a műtárgypiacot hol irányító, hol csak követő aukciósházak. Ezúttal nem dicsekedhetett sem a Sotheby’s sem a Christie’s korszakos gyűjteményekkel és a két nagy máskor megszokott rivalizálása sem kapott visszhangot. 2018-ban a Christie’s történelmet írt az évszázad legnagyobb kiárusításával, akkor a Rockefeller-kollekciót (David Rockefeller és felesége Peggy gyűjteményét) „kalapálták el”, összesen csaknem 1 milliárd (pontosan: 832,5 millió) dollárért. Idén tavasszal a Christie’s a 2017-ben elhunyt sajtómágnás Samuel Irving "S. I." Newhouse Jr. modern, impresszionista és kortárs alkotásokat is tartalmazó hagyatékával, valamint a pop-art mesterműveket felvonultató Mayer-gyűjteménnyel lépett porondra. A Sotheby’s-ra egy neves dallasi gyűjtő, Irvin Levy özvegye, Joan Schnitzer Levy bízta impresszionista és kortárs értékeit, de Richard E. Lang és Jane Lang Davis kollekciójából is válogattak. A Phillips pedig történetének legnagyobb fogásaként Miles Fiterman és felesége Shirley gyűjteményével lépett a porondra májusban. A tavaszi rendezvénysorozat kasszájába 2 milliárd dollár került. A novemberi árverések mérlege alig több mint 1,2 milliárd dollár összbevételt jelzett, nemhogy százmilliós leütések nem voltak, de az egyetlen 50 milliós értékesítés is kivételnek számított. Az aukciós házak ezúttal nem diadalittasan, inkább józanul értékelték a helyzetet. A műtárgy-kereskedelem egyetlen más üzleti tevékenységhez sem hasonlítható, a művészi alkotások nem eladásra váró részvények, kötvények, ezen a piacon nem a racionalizmus, inkább az érzékek, érzelmek irányítják az eseményeket - hangoztatta a neves New York-i díler, Helly Nahmad. A műtárgyak egyelőre pihennek, gazdáik a politikai, gazdasági fejleményekre várnak, pedig a vevők étvágya nem csökkent. Mostanság azonban nem a biztos befektetéseket keresik, hanem a vonzó újdonságokat, a kortárs „blue chip”-eket. Ahogy azt a számok is mutatják, csökken az érdeklődés a mindig is jó megtérülést ígérő impresszionista és modern művek iránt. Ez a trend már májusban is látszott, akkor egy 111 millió dollárért elkelt Monet-tól eltekintve az impresszionisták halványan teljesítettek, többségük nem érte el az előzetes becslés minimumát sem. A Price Database adatai szerint míg 1999-ben a top 20-ba összesen egyetlen világháború utáni mű került be, addig 2019-ben a legmagasabb leütési árat elért 10 festmény közül hat kortárs volt. 

Keletre mennek a művek

A novemberi aukciókon a bevétel alig harmadát adták az impresszionista és a modern művek - a nagyobb csalódástól az ázsiai vásárlók mentették meg az eladókat. A kínálatból a legtöbb reményt Claude Monet „Charing Cross Bridge” (1903) című alkotásához fűzték. A kép 1977-ben került Andrea Klepetar-Fallek tulajdonába, a holokauszt-túlélő nő negyedik férjétől, Fred Fallektől kapta ajándékba, aki a bázeli Beyeler alapítványtól vette a „szerény” születésnapi ajándékot. A házaspár rendszeresen festménnyel lepte meg egymást, és bár a kép és a története is szép volt, a 20-30 millió dollárra értékelt mű kalapácsáron 24, jutalékkal pedig összesen 27,6 millióért kelt el. Pablo Picasso alkotását, „Femme dans un fauteuil” (Françoise) (1949), 12-18 millió dollárra becsülték előzetesen. Az eladó családjához 2000-ben került, akkor 3,3 milliót adtak érte a Sotheby’s aukcióján. Most a Christie’s épphogy az alsó becsérték felett, 13,3 millió dollárért adta el. Egy másik Picasso, a „Buste d’homme” (1968) a hajdani producer Terry Allen Kramer hagyatékából érkezett az árverésre, Kramer 1993-ban 596 500 dollárt adott érte. Mostani becsértéke 9-12 millió dollár volt, 8 milliónál ütötték le, a jutalékkal együtt 9,4 milliót fizetett érte az új tulajdonos. Gustave Caillebotte műve, „Richard Gallo et son chien Dick” (1884), amely még soha nem bukkant fel aukción 18 millió dollárt ért valakinek. Egy Signac-kép, amely 2008-ban 6,6 millióért fordult meg a piacon, majd négy évvel később Londonban közel 14 millióért cserélt gazdát, most alig 16 milliót ért. Vélhetően mindkét kép Ázsiába kerül, és általában is el lehet mondani, hogy ezúttal minden szegmensben domináltak a telefonon licitáló távol-keleti vevők. A langyos üzletmenet némileg felpezsdítették a háború utáni és kortárs művek, és ha világcsúcsnak nem is, de egyéni rekordoknak tanúja lehetett a közönség. Mindhárom aukciósház árverezőinek kalapácsa alá került néhány csemege, többségük a piacon „friss” alkotás, amelyet a vásárlók szépen honoráltak. Egy ázsiai vevő közel 55 millióval könnyített pénztárcáján, megvette Willem de Kooning „Untitled XXII” (1977) című alkotását 30,1 millióért, és vélhetően ugyanő volt a telefon végén, amikor leütötték Clyfford Still „PH-399” (1946) című alkotását, amiért 24,3 milliót kellett fizetnie. Többen arra gyanakszanak, hogy a japán milliárdos, Yusaku Maezawa volt a "tettes", ő adott 2017-ben 110,5 milliót egy Basquiat műért. Maezawa a közeli napokban eladta online divatkereskedése, a Zozo 50,1 százalékát a Yahoo Japan-nak 3.7 milliárd dollárért, így van miből hódolni a műtárgyak iránti szenvedélyének. Mark Rothko „Blue Over Red” (1953) című vászna is keletre utazik 26,5 millióért, ahogy Wayne Thiebaud Encased Cakes (2010–11) című műve is, 8,5 millióért.

Kortársak és ismeretlenek

Szembetűnő volt egyébként a törekvés, hogy az eladásra kiválogatott anyagban domináljanak az olyan tételek, amelyek egyáltalán nem, vagy nagyon régen fordultak meg a piacon. Charles White „Banner for Willie J” (1976) című képének sikere is az ismeretlenségnek volt köszönhető, 1,2 millió dollárnál ütötték le a Christie’s-nél, hogy azután egy másik műve 1,8 millióért találjon vevőt a következő napon a Sotheby’s-nél. A „Ye Shall Inherit the Earth” 1953-ban készült, Rosa Lee Ingramot, egy afroamerikai asszonyt örökít meg, akit két fiával együtt elítéltek, mert megölték a szomszéd farmert, aki hosszú évekig gyötörte őket. A legsúlyosabb büntetéstől végül egy feketék jogait védő civil mozgalom mentette meg őket. Az 1979-ben elhunyt White-nek két, mostanság egyre divatosabb afroamerikai alkotósztár is tanítványa volt: Kerry-James Marshall és David Hammons útját egyengette. White eddigi legdrágább képe 2017-ben 81 250 dollárt ért. A tanítvány nála jóval nagyobbat hasított, Kerry-James Marshall, „Vignette 19” című művének felső becsértéke 11 millió volt, most 18,5 milliót adott érte valaki.
Annak tükrében, hogy tavaly történelmet írt David Hockney, aki élő művészként, a legdrágább mű megalkotójának címét szerezte meg a 90,3 millióért eladott Pool with Two Figures című képével, sokat reméltek egy újonnan felfedezett, most piacra dobott alkotásától. A “Sur la Terrasse” szerelmét, Peter Schlesingert ábrázolja egy marrakeshi szálloda erkélyén 1971-ben. A mű, amelyet a nyilvánosság utoljára 1973-ban láthatott, egy európai gyűjteményből érkezett a tengerentúlra, ahol alig meghaladva a minimumbecslést, 29,5 millióért kelt el telefonos alku után. A kortárs sztárok között Gerhard Richter 1967-es fotó alapú festménye 20,5 milliót, Yves Klein 1960-as absztraktja, a “Barbara (ANT 113)” 15,6 milliót, Andy Warhol Big Electric Chair-je 19 milliót ért. A sikertörténeteket Jean-Michel Basquiat „The Ring” című vászna gyarapította, amely 15 millió dollárért kelt el, míg egy több mint hat évtizede rejtőző Joan Miró, a „Paysan catalan inquiet par le passage d’un vol d’oiseaux” (1952), 4,5 milliót ért meg valakinek. Rekordot írt még az 1980-ban elhunyt Tamara de Lempicka műve, a „La Tunique Rose”, amely 13,3 millió dollárért került valószínűleg egy moszkvai gyűjtőhöz. A művész előző legdrágább képe (La Musicienne) egy évvel ezelőtt 9 millió dollárért kelt el. Egyéni csúcsot jegyzett Ellsworth Kelly „Red Curve VII” (1982) című képe, amely 9 millió 800 ezer dollárért ment el, de a 2,66 milliós „Fantastic Sunset”, Alma Thomas alkotása is felülmúlta a művész eddigi 740 ezer dolláros rekordját. És akkor a New York-i „maraton” sztárjáról Ed Ruscha alkotásáról is ejtsünk néhány szót. A „Hurting the Word Radio #2" (1964) 52,5 millió dollárral lett az aukciós hét rekordere, egyúttal a festő legdrágábban értékesített műve is a Christie’s rendezvényén. Öt évvel ezelőtt Ruscha „Smash” (1963) című képe 30,4 millió dollárt ért a Christie’s-nél. Joan és Jack Quinn a 70-es évek kezdetén vásárolta meg Ruscha-tól a most eladott vásznat, amelyre telefonon alkudozott valaki. Amúgy 30 millióért vállalt garanciát az aukciós ház az öt láb magas (1,5 méteres) égszínkék vászonra, amelynek közepén a napsárga RADIO-felirat betűit fém szorítócsipeszek húzzák össze. A történtekhez tartozik, hogy egy másik Ruscha is gazdát cserélt novemberben New Yorkban. A 2015-ben készült „Start Over Please”, amelynek a naplemente árnyalatait idéző sötétkék-narancssárga alapján fehérek a betűk, 4,2 millió dollárért kelt a Phillipsnél, egy telefonos alkudozó vitte el. A vájtszeműek biztos tudják, hogy miért a nagy különbség.

Egymilliárdos manna

Egyre valószínűbb, hogy a műtárgypiac már jövő tavasszal hozzájut egy annyira áhított, igazi pezsgést hozó kollekcióhoz. A közeli napokban ugyanis Laura Drager, New York-i bíró arra kötelezte a milliárdos gyűjtő, immár csak volt házaspárt, Harry és Linda Macklowe-t, hogy - miután nem tudtak megegyezni a vagyonfelosztásban - dobják piacra páratlan műtárgy-kollekciójukat. A 81 esztendős ingatlanmágnás és felesége válását 59 évnyi házasság után mondta ki a bíróság, a nyilvánosság 2016-ban értesült az ügyről, amikor Harry egyik ingatlanjára kihelyezett óriásplakáttal tette nyilvánvalóvá, hogy félrelépett. A képen ő és új párja Patricia Landeau, egy francia üzletasszony volt látható, ami nem tette engedékenyebbé elvált feleségét. Az osztozkodás tétje számos ingatlan és jacht mellett egy páratlan műtárgy-kollekció, amelyet a Christie’s szakértői 937.5 millió dollárra értékeltek 2015-ben. A több mint 160 kivételes értéket tartalmazó gyűjteményben Andy Warhol 50 millióra taksált Marilynje mellett 9 Picasso, egy 35 milliós Jackson Pollock, tucatnyi 10-12 milliós Jeff Koons, Gerhard Richter, Willem de Koonig, Mark Rothko, Cy Twombly rejtőzik. Várhatóan decemberben eldől, hogy a bírói döntés jogerőre emelkedik-e.

Más perspektíva

Közép európai művészek, köztük magyarok alkotásaira is lehetett alkudni a Sotheby’s „Different Perspective” mottójú, novemberi online aukcióján. Vaszary, Kádár Béla, Vasarely alkotásai mellé több magyar kortárs, köztük fiatalok művei is bekerültek a válogatásba. Az elkelt tételek között Vaszary „Beach in Italy” című képéért 75 ezer fontot ígértek, míg a második legmagasabb árat, 40 ezer fontot, Majoros Áron Zsolt acéllamellákból készült emberi alakja, a „Barrier” érte el. Egy Kádár-mű 8750 fontot, Gábor Áron képe 5000 fontot, míg Nagy Boglárka műve 3750 fontot ért meg valakinek.

A víziló drága, de hasznos

Néhány kivételes szobor is gazdát cserélt New York-ban. Umberto Boccioni modernista alkotása, az 1913-ban készült „Forme uniche della continuità nello spazio” (A térbeli folytonosság egyesített formái) megnégyszerezte becsértékét, 16,2 millió dollárért talált vevőre. Elkelt két Giacometti is, az 1953-ban befejezett, az alkotó öccsét ábrázoló mellszobor, a „Diego au Blouson” 14,3 millióért, míg egy másik  alkotása, a „Quatre figurines sur piédestal", 5,5 millióért. Egy elszánt, lehetséges, hogy fürdőszobájának felújítására készülő gyűjtő alkudozott 4,3 millió dollárig a Christie’s rendezvényén François-Xavier Lalanne alkotására. A monumentális 1964-ben készült bronz víziló becsértékének háromszorosát érte, miközben előző tulajdonosa, akiről annyit tudni, hogy floridai, 2006-ban 168 000 dollárt adott érte a Sotheby’s aukcióján. A tíz láb hosszú állatfigura persze megéri a pénzt, hiszen hasznos tárgya lehet egy jól felszerelt lakásnak, ki lehet nyitni a száját, teleengedhető vízzel, fel lehet hajtani a farkát, és a hátsó részen feltárható nyíláson egy sportember be tud mászni egy jó kis lubickolásra. A dizájner/szobrász François-Xavier Lalanne és felesége, Claude 1964 óta fókuszál az állatfigurákra, vicces alkotásaik között majom formájú szekrények, birkafazonú asztalok is vannak, melyek milliókért forognak az aukciókon. A közelmúltban egy párizsi árverésen, amelyen több, mint 4000 gyűjtő alkudozott, 274 Lalanne művet értékesítettek.

Szerző

Nagy vagy és Eichner!

Publikálás dátuma
2019.12.01. 09:13

Fotó: Adományozó: BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA VÁROSRENDEZÉSI ÉS ÉPÍTÉS / Fortepan
Mond még önöknek valamit a címben szereplő tréfás pesti dicséret? Azt hiszem, a legtöbbeknek már a gugli a jóbarátjuk, ha meg akarják fejteni a mondás eredetét. De 1973-ban még annyira élő volt ennek a párosnak az emléke, hogy Kaján Tibor egy karikatúra-sorozatban is utalt rájuk a Film Színház Muzsika hasábjain, egy lapon említve őket Bartókkal és Kodállyal, Hacsekkel és Sajóval, sőt Rómeóval és Júliával. Nagy és Eichner persze nem a színpadon tündökölt, hanem a szalámis és kolbászos pult mögött: a legismertebb kóser húsfüstölde és hentesárugyár volt az övék. Négy évtizeden át, makacs kitartással épült a birodalmuk, s lám, még akkor is benne voltak a pesti köztudatban, amikor már nyoma sem volt az éttermüknek, a boltjaiknak, illetve a főüzletüket magában foglaló bérháznak. Pedig láthatóan igyekeztek távol tartani magukat a sajtótól és a társasági élettől. Nagy Lipót életében például homály fedi az első bő harminc évet. 1893-ban találunk róla először adatot a címtárakban, amikor is Pauker Reginával egyenlő jogú tagokként bejegyeztették kézmű-, ruha- és felöltőkereskedelemmel foglalkozó cégüket. Pauker Regina neve 1884-ben tűnt fel a lapokban (ekkor az üvegessegédek bálján tündökölt), aztán mint az úri szabó Pauker-fivérek örököse és üzlettársa jelent meg. 1891 óta pedig Nagy Lipótné néven várta Pauker Rudolffal közösen különféle készruhákkal a „chices megjelenésre” (sikkes - a szerk.) vágyó hölgyeket és urakat a Hatvani és a Magyar utca sarkán, az Angol királynőhöz címzett cégér alatt. Ehhez a profilhoz képest komoly fordulatnak tűnik, hogy a millennium évében Nagy Lipót megvásárolta a Dob utca 40. alatti házat, és Grósz Mórral együtt kolbász- és szalámigyártásba fogott. Aztán pedig újabb esztendők múltán, a Király utca 10. alatt ráakadt a nálánál majd húsz évvel fiatalabb Eichner Gábor hentesmesterre, és beköltöztek a Simonyi-udvarnak nevezett hosszú átjáróház Szerecsen utcai végébe. 1905-öt írunk, amikor november 19-én hírül adja a Budapesti Hírlap: „A hygienia követelményei érvényesülnek a Nagy és Eichner-féle újonnan berendezett szalámi, húscsemege és kolbászáru gyár (Váci körút 9.) által előállított árukban, melyek kizárólag simmenthali fajbikák húsából állíttatnak elő”. A mai Bajcsy-Zsilinszky út és a Paulay Ede utca sarkát elnézve persze nem könnyű elképzelni, hogyan is festett akkoriban ez a környék. A kétemeletes ház hosszú homlokzattal nyúlt be az akkor még Szerecsennek hívott utcába, a Kiskörút felé a Nagyvendéglő foglalta el a földszintet, odabent pedig, a nagy udvar közepén terpeszkedett a gyár. Az épület balján már világvárosias hangulatot árasztott az Andrássy út, tőle jobbra azonban még hozzá hasonlóan kopottas házak sorjáztak. Majd csak 1910-re születik itt meg a fényes Anker palota, melynek egyik nevezetessége lesz, hogy a félköríves köz is az építtető biztosító társaság magántulajdona, s ezért minden év július 6-án két napra láncokkal lezárják a forgalom elől. (A másik, hogy mikor a tervező felesége megpillantotta a monstrumot, csak annyit kérdezett Alpártól: Ignác, nem szégyelli magát?) Ez volt a kispénzű pestiek bevásárlóközpontja. Odaát, az Erzsébet téri Marokkói udvarban textilesek, a Gozsduban a díszműárusok, a Dobler-bazárban a cipőkereskedők, az Orczy-házban a készruhások és szőrmések gyülekeztek. A Király utca 6. és Szerecsen utca 1. között végighúzódó, több összekapaszkodó házból álló Simonyi-udvar (báró Simonyi Lajos közlekedési miniszteré volt egykor) ugyancsak a textilkereskedőké volt. Innen indult el a legendává válás felé Nagy és Eichner, akik hamarosan három fióküzletet is létesítettek a városban, bizományosok sorával kötöttek szerződést, vendéglőt nyitottak a bécsi Rotenturmstraße 27. alatt, boltot Szegeden és Miskolcon, a húszas évekre pedig – számos más pesti bérház és budai telek után - a cég bölcsőjének számító hatalmas épületet is megvásárolták. Tették mindezt úgy, hogy az alap portfólión – szalámi, kolbász, virsli, felvágottak – az évek során alig változtattak, s legfeljebb a világháborús ínség idején kellett fizetett hirdetésben bizonygatniuk, hogy gyártmányaik „eredetien és természetesen füstölve, burgonyaliszt, kazánfesték, stb., bármely az egészségre káros hatással bíró anyagok teljes kizárásával kerülnek forgalomba”. Ráadásul mindvégig megmaradtak családi vállalkozásnak. Olyannyira, hogy Eichner Gábor (akitől majd úgy búcsúznak láthatóan őszintén lesújtott beosztottai, mint „az örök munka rajongójától”) Nagy Lipót lányát, Fridát vette nőül, hogy aztán ő is - akárcsak Aladár, Margit és Imre nevű testvére - részt vállaljon a cég vezetéséből. A kulisszák mögé csak egyetlen esetben sikerült belesnie a külvilágnak: akkor, amikor 1929-ben Nagy Lipót hetvenévesen elhunyt, és a hagyatéki eljárás során a kirendelt ügygondnok, Steiner Ármin ügyvéd úgy találta, az örökösök megpróbálták kisemmizni az ötödik Nagy-gyereket, Erzsébetet; azaz Engel Hugónét, aki elmebeteggé nyilvánítva élt a Gellérthegy oldalában, a Ringer-féle szanatóriumban. Az ügyet éveken át lelkesen pertraktálták a lapok, olyan címek alatt, mint „Az elmebeteg asszony harca a hatalmas örökségért”. Aztán hirtelen csend lett, és ment minden rendben tovább. Egészen a második zsidótörvényig. Akkor a cég vezető testületeiben hirtelen megduplázódtak a tagok, és a Nagyok meg Eichnerek mellett addig ismeretlen nevek tűntek fel. Nem akármilyen „Aladárok” jelentek meg azonban a Paulay Ede utca sarkán: dr. Rogyák Ernő ügyvéd, Szilaveczky Lajos korábbi helyettes rendőrfőkapitány, dr. Rajczy Géza rendőrfőtanácsos, Wehly Dezső udvari titkár, Orbók Attila újságíró, a nemzeti büszkeség apostola, Fülöp Ernő pénzügyminisztériumi igazgató, dr. Konkoly Kálmán, a Magyarország politikai szerkesztője sietett – bizonyára nem ingyen – a vállalat elvesztésével fenyegetett család segítségére. 1945 szeptemberében aztán mind szépen lemondtak a pozíciójukról. 1949-ben pedig annak rendje és módja szerint államosították a gyárat, a házakat, a vendéglőt és az üzleteket is. Ezek után minimum tapintatlanságnak mondható, hogy Nagyék étterme épp a jól hangzó Csillag halvendéglő nevet kapta a kommunista keresztségben. Igaz, amikor 1966 elején elérte a bontócsákány, már Sirálynak hívták, és ugyanezen a néven nyílt meg újra három évvel később. A régi, szürke házból nem maradt meg több, csak a homlokzatának egy darabja Paulay Ede utca 1. címmel; a terület többi részére egy kilenc- és egy ötszintes lakóházat húztak fel. Földszintjükön ma is van étterem - igaz, olasz.
Szerző

Orosz rémtorta

Publikálás dátuma
2019.11.30. 18:40

Fotó: Alexei Druzhinin - Sputnik / AFP
A szerző szerint Putyin maga is érti, hogy Oroszország zsákutcába került és elfogytak a kézenfekvő megoldások. A gazdaság stagnál, az életszínvonalat nem tudja emelni, a területi hódítások már eddig is túl sokba vannak, a Nyugat és Kína, de még a volt szovjet köztársaságokból lett, elvben szövetséges államok is gyanakvással figyelik.
Korunk olyan, amilyen. Volt rosszabb és lesz jobb, de nekünk pont ez jutott. A számos balszerencse mellett nem kevés mázlink is van: kortársak, akiknek se eszét, se tisztességét nem kezdte ki a középszernek kedvező, korrupt közeg. Nincsenek sokan, de ahhoz elegen, hogy segítségükkel, aki akar, el tudjon igazodni a világban. Közöttük is ritka jelenség az Oroszország-szakértő Sz. Bíró Zoltán. Úgy ír, mintha mesélne, és olyan pontosan, minden szót gondosan megválogatva beszél, mintha könyvet írna. Előadóként olyan, mint Lewis Hamilton az autóversenypályán. Körről körre hozza magát, ugyanazt a teljesítményt reprodukálja. Nincsenek véletlenek, csak az eredményt megalapozó sok-sok munka és a koncentráció. Az elmúlt évtizedekben sok fővárosban sok Oroszország-szakértőt hallottunk, de hozzá foghatót egyet sem. Egyrészt félelmetesen sokat tud, másrészt bölcsen önmegtartóztató: megmarad a tényeknél illetve annál, amit belőlük kiindulva ki lehet következtetni és tapodtat sem megy tovább. Egy sor dilemma láttán széttárja a kezét. Nem állítja, hogy mindig biztosan neki lenne igaza, sőt, ő az első, aki beismeri, ha valamiről fogalma sincs. Főleg a jövőt illetően óvatos, ezért is annyira érdekes a legújabb, Putyin Oroszországa című könyvének utolsó kilenc oldala. Nem mintha az előző 165 oldal nem lenne lebilincselő, de hát arról a történetről már tudjuk, hogy mi lett a vége. Rétegről rétegre épül a konstrukció, mint egy krémtorta, amelynek elkülönülő alkotóelemei együtt adják az élményt – de a legjobbat, a habot a végén viszi föl rá. Röviden – de hiszen az egész könyv nagyon rövid, egyetlen nap alatt kiolvasható – vázolja föl Vlagyimir Putyin hatalomra kerülésének előzményeit, az Oroszország és a Nyugat által a múlt század 90-es éveiben közösen elmulasztott történelmi lehetőséget. Aztán ráfordul arra, hogy miként próbált a kétségkívül okos és megfontolt politikus első két, négy-négy éves elnöki mandátuma alatt többé-kevésbé demokratikus, de legalábbis modern országot teremteni. Bemutatja, miként váltott az addig pragmatikus, ideológiailag semleges orosz elnök 2012 környékén konzervatív, nacionalista populizmusra, felismerve a modernizáció történelmi kudarcát. Miként „állt át” a politikai értelemben elveszített városi középosztályról a vidéki lakosságra, miért kezdett a haladás helyett a hagyományos értékekről, családról, vallásról értekezni. Putyin Oroszországát évente 3-400 ezer ember hagyja el. A népességet tekintve már Banglades is megelőzi, arra pedig semmi esélye sincs, hogy gazdasága, amint Putyin kitűzte, betörjön a világ első öt helyezettje közé. Ellenkezőleg, mind hátrébb csúszik, a jövőt meghatározó technológiák, így a robotizáció terén egyszerűen nem jegyzik, tudományos teljesítménye Egyiptom szintjén áll. Óriási szibériai területein egy négyzetkilométerre négy ember jut, a Távol-Keleten csak egy, ami ellehetetleníti a természeti kincsekben rejlő lehetőségek kihasználását. Mivel „adni” egyre kevésbé tud, kénytelen folyamatosan szorítani a présen, ellenséget kreálni, háborús pánikot szítani, választási eredményeket hamisítani, a tiltakozásokat erővel letörni, az ellenzéket a versenyből is kizárni, a lakosság minél nagyobb részét elkeríteni a nem állami információktól. Ha ebből sok minden rémesen ismerős, az nem a véletlen műve. A könyvben ezért is külön, lakonikus fejezet foglalkozik a magyar-orosz, vagyis inkább az Orbán-Putyin viszony alakulásával.
A Noran Libro Kiadónál megjelenő Progress Könyvek sorozat figyelemre méltó kísérlet a globális és a hazai helyzet leírására, Sz. Bíró Zoltán kötete pedig különösen megérdemelné, hogy ne csak itthon olvassák. Elvégre egy romjaiban is nagyon jelentős hatalomról van szó: atomfegyverei miatt katonailag sérthetetlen, állandó ENSZ BT tagsága miatt pedig a nemzetközi normákkal sem lehet hatni rá. A végén pár mondat arról a bizonyos utolsó kilenc oldalról. A szerző szerint Putyin maga is érti, hogy Oroszország zsákutcába került és elfogytak a kézenfekvő megoldások. A gazdaság stagnál, az életszínvonalat nem tudja emelni, a területi hódítások már eddig is túl sokba vannak, a Nyugat és Kína, de még a volt szovjet köztársaságokból lett, elvben szövetséges államok is gyanakvással figyelik. A most 67 éves elnök 2024-ben a mostani alkotmány szerint már nem választható újra, viszont nem is távozhat. Ha talál is olyan utódot, aki megígéri a sértetlenségét, nem lehet benne biztos, hogy tartani tudja a szavát. Úgyhogy maradnia kell, ha akar, ha nem. „Az autokráciák egyik legsúlyosabb problémája ugyanis – és egyben leginkább sebezhető pontja – az utódlás kérdésének megoldhatatlansága” – írja Sz. Bíró. Putyin Oroszországa nem fogja túlélni Putyint – ezt már mi tesszük hozzá, s gondoljon mindenki arra, amire akar. (Sz. Bíró Zoltán: Putyin Oroszországa. Noran Libro Kiadó, 2019)