Egy jó szaftos válásra vágyik a műtárgypiac

Egymilliárd kétszázmillió dollárt költöttek el novemberben New Yorkban a nagy őszi árveréseken. Az összeg különösen figyelemre méltó annak tükrében, hogy ezúttal hiányoztak a vevőcsalogató kollekciók, s a geopolitikai helyzet sem igazán buzdítja a potenciális eladókat, akik jellemzően inkább kivárnak.

A Brexit, az impeachment, a latin-amerikai és a közel-keleti feszültségek, továbbá a műtárgyak adásvételét negatívan érintő amerikai adóváltozások 40-50 százalékkal nyirbálták meg az eladásokat, különösen az impresszionista és a modern alkotásokét - a májusi szinthez képest. A piacot a vásárlók mozgatják, és ők egyre igényesebbek, óvatosabbak és mindemellett érdeklődésük is irányt váltott.

Józan helyzetértékelés

Sem a három „D” (death, divorce, debt – halál, válás, adósság), sem a politika nem adott lendületet az idei nagy őszi árveréseknek, és szívhez szóló történetekkel sem tudták traktálni az érzelmes gyűjtőket a műtárgypiacot hol irányító, hol csak követő aukciósházak. Ezúttal nem dicsekedhetett sem a Sotheby’s sem a Christie’s korszakos gyűjteményekkel és a két nagy máskor megszokott rivalizálása sem kapott visszhangot.

2018-ban a Christie’s történelmet írt az évszázad legnagyobb kiárusításával, akkor a Rockefeller-kollekciót (David Rockefeller és felesége Peggy gyűjteményét) „kalapálták el”, összesen csaknem 1 milliárd (pontosan: 832,5 millió) dollárért. Idén tavasszal a Christie’s a 2017-ben elhunyt sajtómágnás Samuel Irving "S. I." Newhouse Jr. modern, impresszionista és kortárs alkotásokat is tartalmazó hagyatékával, valamint a pop-art mesterműveket felvonultató Mayer-gyűjteménnyel lépett porondra. A Sotheby’s-ra egy neves dallasi gyűjtő, Irvin Levy özvegye, Joan Schnitzer Levy bízta impresszionista és kortárs értékeit, de Richard E. Lang és Jane Lang Davis kollekciójából is válogattak. A Phillips pedig történetének legnagyobb fogásaként Miles Fiterman és felesége Shirley gyűjteményével lépett a porondra májusban. A tavaszi rendezvénysorozat kasszájába 2 milliárd dollár került.

A novemberi árverések mérlege alig több mint 1,2 milliárd dollár összbevételt jelzett, nemhogy százmilliós leütések nem voltak, de az egyetlen 50 milliós értékesítés is kivételnek számított. Az aukciós házak ezúttal nem diadalittasan, inkább józanul értékelték a helyzetet. A műtárgy-kereskedelem egyetlen más üzleti tevékenységhez sem hasonlítható, a művészi alkotások nem eladásra váró részvények, kötvények, ezen a piacon nem a racionalizmus, inkább az érzékek, érzelmek irányítják az eseményeket - hangoztatta a neves New York-i díler, Helly Nahmad. A műtárgyak egyelőre pihennek, gazdáik a politikai, gazdasági fejleményekre várnak, pedig a vevők étvágya nem csökkent. Mostanság azonban nem a biztos befektetéseket keresik, hanem a vonzó újdonságokat, a kortárs „blue chip”-eket. Ahogy azt a számok is mutatják, csökken az érdeklődés a mindig is jó megtérülést ígérő impresszionista és modern művek iránt. Ez a trend már májusban is látszott, akkor egy 111 millió dollárért elkelt Monet-tól eltekintve az impresszionisták halványan teljesítettek, többségük nem érte el az előzetes becslés minimumát sem. A Price Database adatai szerint míg 1999-ben a top 20-ba összesen egyetlen világháború utáni mű került be, addig 2019-ben a legmagasabb leütési árat elért 10 festmény közül hat kortárs volt.

Keletre mennek a művek

A novemberi aukciókon a bevétel alig harmadát adták az impresszionista és a modern művek - a nagyobb csalódástól az ázsiai vásárlók mentették meg az eladókat. A kínálatból a legtöbb reményt Claude Monet „Charing Cross Bridge” (1903) című alkotásához fűzték. A kép 1977-ben került Andrea Klepetar-Fallek tulajdonába, a holokauszt-túlélő nő negyedik férjétől, Fred Fallektől kapta ajándékba, aki a bázeli Beyeler alapítványtól vette a „szerény” születésnapi ajándékot. A házaspár rendszeresen festménnyel lepte meg egymást, és bár a kép és a története is szép volt, a 20-30 millió dollárra értékelt mű kalapácsáron 24, jutalékkal pedig összesen 27,6 millióért kelt el. Pablo Picasso alkotását, „Femme dans un fauteuil” (Françoise) (1949), 12-18 millió dollárra becsülték előzetesen. Az eladó családjához 2000-ben került, akkor 3,3 milliót adtak érte a Sotheby’s aukcióján. Most a Christie’s épphogy az alsó becsérték felett, 13,3 millió dollárért adta el. Egy másik Picasso, a „Buste d’homme” (1968) a hajdani producer Terry Allen Kramer hagyatékából érkezett az árverésre, Kramer 1993-ban 596 500 dollárt adott érte. Mostani becsértéke 9-12 millió dollár volt, 8 milliónál ütötték le, a jutalékkal együtt 9,4 milliót fizetett érte az új tulajdonos. Gustave Caillebotte műve, „Richard Gallo et son chien Dick” (1884), amely még soha nem bukkant fel aukción 18 millió dollárt ért valakinek. Egy Signac-kép, amely 2008-ban 6,6 millióért fordult meg a piacon, majd négy évvel később Londonban közel 14 millióért cserélt gazdát, most alig 16 milliót ért. Vélhetően mindkét kép Ázsiába kerül, és általában is el lehet mondani, hogy ezúttal minden szegmensben domináltak a telefonon licitáló távol-keleti vevők.

A langyos üzletmenet némileg felpezsdítették a háború utáni és kortárs művek, és ha világcsúcsnak nem is, de egyéni rekordoknak tanúja lehetett a közönség. Mindhárom aukciósház árverezőinek kalapácsa alá került néhány csemege, többségük a piacon „friss” alkotás, amelyet a vásárlók szépen honoráltak. Egy ázsiai vevő közel 55 millióval könnyített pénztárcáján, megvette Willem de Kooning „Untitled XXII” (1977) című alkotását 30,1 millióért, és vélhetően ugyanő volt a telefon végén, amikor leütötték Clyfford Still „PH-399” (1946) című alkotását, amiért 24,3 milliót kellett fizetnie. Többen arra gyanakszanak, hogy a japán milliárdos, Yusaku Maezawa volt a "tettes", ő adott 2017-ben 110,5 milliót egy Basquiat műért. Maezawa a közeli napokban eladta online divatkereskedése, a Zozo 50,1 százalékát a Yahoo Japan-nak 3.7 milliárd dollárért, így van miből hódolni a műtárgyak iránti szenvedélyének. Mark Rothko „Blue Over Red” (1953) című vászna is keletre utazik 26,5 millióért, ahogy Wayne Thiebaud Encased Cakes (2010–11) című műve is, 8,5 millióért.

Kortársak és ismeretlenek

Szembetűnő volt egyébként a törekvés, hogy az eladásra kiválogatott anyagban domináljanak az olyan tételek, amelyek egyáltalán nem, vagy nagyon régen fordultak meg a piacon. Charles White „Banner for Willie J” (1976) című képének sikere is az ismeretlenségnek volt köszönhető, 1,2 millió dollárnál ütötték le a Christie’s-nél, hogy azután egy másik műve 1,8 millióért találjon vevőt a következő napon a Sotheby’s-nél. A „Ye Shall Inherit the Earth” 1953-ban készült, Rosa Lee Ingramot, egy afroamerikai asszonyt örökít meg, akit két fiával együtt elítéltek, mert megölték a szomszéd farmert, aki hosszú évekig gyötörte őket. A legsúlyosabb büntetéstől végül egy feketék jogait védő civil mozgalom mentette meg őket. Az 1979-ben elhunyt White-nek két, mostanság egyre divatosabb afroamerikai alkotósztár is tanítványa volt: Kerry-James Marshall és David Hammons útját egyengette. White eddigi legdrágább képe 2017-ben 81 250 dollárt ért. A tanítvány nála jóval nagyobbat hasított, Kerry-James Marshall, „Vignette 19” című művének felső becsértéke 11 millió volt, most 18,5 milliót adott érte valaki.

Annak tükrében, hogy tavaly történelmet írt David Hockney, aki élő művészként, a legdrágább mű megalkotójának címét szerezte meg a 90,3 millióért eladott Pool with Two Figures című képével, sokat reméltek egy újonnan felfedezett, most piacra dobott alkotásától. A “Sur la Terrasse” szerelmét, Peter Schlesingert ábrázolja egy marrakeshi szálloda erkélyén 1971-ben. A mű, amelyet a nyilvánosság utoljára 1973-ban láthatott, egy európai gyűjteményből érkezett a tengerentúlra, ahol alig meghaladva a minimumbecslést, 29,5 millióért kelt el telefonos alku után. A kortárs sztárok között Gerhard Richter 1967-es fotó alapú festménye 20,5 milliót, Yves Klein 1960-as absztraktja, a “Barbara (ANT 113)” 15,6 milliót, Andy Warhol Big Electric Chair-je 19 milliót ért. A sikertörténeteket Jean-Michel Basquiat „The Ring” című vászna gyarapította, amely 15 millió dollárért kelt el, míg egy több mint hat évtizede rejtőző Joan Miró, a „Paysan catalan inquiet par le passage d’un vol d’oiseaux” (1952), 4,5 milliót ért meg valakinek. Rekordot írt még az 1980-ban elhunyt Tamara de Lempicka műve, a „La Tunique Rose”, amely 13,3 millió dollárért került valószínűleg egy moszkvai gyűjtőhöz. A művész előző legdrágább képe (La Musicienne) egy évvel ezelőtt 9 millió dollárért kelt el. Egyéni csúcsot jegyzett Ellsworth Kelly „Red Curve VII” (1982) című képe, amely 9 millió 800 ezer dollárért ment el, de a 2,66 milliós „Fantastic Sunset”, Alma Thomas alkotása is felülmúlta a művész eddigi 740 ezer dolláros rekordját.

És akkor a New York-i „maraton” sztárjáról Ed Ruscha alkotásáról is ejtsünk néhány szót. A „Hurting the Word Radio #2" (1964) 52,5 millió dollárral lett az aukciós hét rekordere, egyúttal a festő legdrágábban értékesített műve is a Christie’s rendezvényén. Öt évvel ezelőtt Ruscha „Smash” (1963) című képe 30,4 millió dollárt ért a Christie’s-nél. Joan és Jack Quinn a 70-es évek kezdetén vásárolta meg Ruscha-tól a most eladott vásznat, amelyre telefonon alkudozott valaki. Amúgy 30 millióért vállalt garanciát az aukciós ház az öt láb magas (1,5 méteres) égszínkék vászonra, amelynek közepén a napsárga RADIO-felirat betűit fém szorítócsipeszek húzzák össze. A történtekhez tartozik, hogy egy másik Ruscha is gazdát cserélt novemberben New Yorkban. A 2015-ben készült „Start Over Please”, amelynek a naplemente árnyalatait idéző sötétkék-narancssárga alapján fehérek a betűk, 4,2 millió dollárért kelt a Phillipsnél, egy telefonos alkudozó vitte el. A vájtszeműek biztos tudják, hogy miért a nagy különbség.