Lebilincselő és megrendítő

Kezemben egy szép kivitelű könyv, amely mostanság jelent meg. Kiváló kémikus kutató, Akadémiánk rendes tagja írta, a tudományt és a tudósokat népszerűsítő, tucatnyi nagyszerű ismeretterjesztő művének legújabb darabjaként. Hargittai Istvánt, a szerzőt két tényező avatta e kitűnő sorozat megteremtőjévé.

Egyrészt, hogy széles körű nemzetközi elfogadottságú, ismertségű kutató: a világban a tudományos kutatás legnagyobbjai is elfogadják, partnerüknek tekintik, szívesen nyilatkoznak neki. Másrészt, orosz és angol nyelvtudása. A ma is a világ élvonalához tartozó moszkvai Lomonoszov Egyetem egykori diákjaként nagyon jó az orosz tudása, az angol pedig a természettudományokban lényegében minden kutatónak az anyanyelveként szolgál. Könyvsorozata korábbi darabjai közül nem egyet feleségével, Magdolnával közösen írt, ezek között is kiemelkedő a hatkötetes Candid Science (Őszinte Tudomány) sorozat, amely azonban sajnos eddig nem jelent meg magyarul. Egyébként Magdi maga is kiváló kutató, Széchenyi-díjas és ő is az MTA rendes tagja. Számomra kiemelkedően fontos és érdekes a világ nagy kutatónőiről írt testes műve (Nők a tudományban – határok nélkül. Megjelent angolul és magyarul is 2015-ben).

István új könyvének – Mozaikokból egy élet – már a címe is bízvást felkeltheti a leendő olvasó figyelmét. Hát még, amikor kiderül, hogy a nagy méretű, színes mozaik-kép alkotóköveiként egy-egy kiemelkedő szellemű és izgalmas, olykor tragikus életutat bejárt ember bemutatásai szolgálnak. A negyvenhat „mozaik-darabot” alkotó személyek többsége nagyszerű tudós kutató, köztük nem egy Nobel-díjas is. És nem csak tudós, merthogy szerepel köztük országunk legnagyobb államelnöke, Göncz Árpád, a nálunk népszerű amerikai diplomata, André Goodfriend, a világhírű író, Arthur Koestler, a nagyszerű televíziós személyiség, Simonffy Géza, sőt, még egy XIX. századi nagy francia festő, Edgar Degas is, aki gyönyörű képeivel a szimmetria-kutatásában segítette a szerzőt. A mozaik-darabok között már eltávozottak is felbukkannak, ám ők is nagyon élő módon járulnak hozzá a teljes kép kibontakozásához.

Rendkívül érdekesek a találkozások e kiemelkedő személyiségekkel. Nagy, átfogó panoráma alakul ki általuk. Ám ennél is izgalmasabb a szerző életútja, különösen a kezdete. Először pusztán élete forgott kockán, azután pedig a háború utáni korszak elnyomó intézkedései fenyegették.

Döbbenetes a véletlen, amely életét mentette meg. Még döbbenetesebb, hogy ez a véletlen egy későbbi Nobel-díjast is kimentett a biztos halálból. Ő Avram Hersko, a Karcagon 1937-ben született Ferenc, aki, izraeli kutatóként 2004-ben kémiai Nobel-díjas lett. Nem magyarként, mert a magyarok csak üldözték, sem a városban, sem a környező tanyavilágban senki nem segített a halálba hurcolandó zsidókon. A véletlen szerencsés közbelépéséről szóljon maga Hargittai: „Édesapámat, dr. Wilhelm Jenő budapesti ügyvédet munkaszolgálatosként 1942. szeptember végén aknamezőre hajtották a keleti fronton, hogy puszta kézzel szedje az aknákat. Egy akna felrobbant alatta, súlyosan megsebesült, segítséget nem kapott, és elvérzett. Édesanyám, 8 éves bátyám és én, aki akkor egyéves voltam, Budapestről leköltöztünk édesanyám szülővárosába, Orosházára. 1944 tavaszán gettóba zártak bennünket, majd júniusban elindult marhavagonokból összeállított vonatunk Auschwitz felé. Útközben valahol megállították a vonatot, amely egy darabig visszafelé tolatott, aztán újra elindult, de most már Ausztria irányába”. A könyvnek egy más oldalán pedig így idézi fel Herskóék megmenekülését: „Ugyanez történt Herskóékkal, mint velünk. Marhavagonokba parancsolták őket, a vonat elindult Auschwitz felé, de útközben változott a menetirány és Ausztriában kötöttek ki”.

Milyen nagy szerencse, hogy két ilyen nagy tehetségű zsidó gyerek megmenekült! Ám égető a kérdés: és akiknek a vonata megérkezett a szörnyű célba, ahol ciángáz és krematórium várt rájuk? Talán leendő Nobel-díjas is volt köztük, de akkor is óriási veszteség, ha csak szorgos asztalos vagy ügyes varrónő lett volna belőlük.

Az élettörténet azzal folytatódik, hogy a felszabadulás után, mint ügyvéd gyerekét érték negatív megkülönböztetések. Mindenesetre nagy szerencséje nemcsak Hargittainak, hanem az országnak is, hogy a tehetséges fiú végül kikerült Moszkvába, egyetemre.

A könyvnek – és az életútnak – nagyon tanulságos összefoglalója a rövid Utószó. Itt mutat rá a szerző – egy kérdésre egyetlen szóval válaszolva --, mi jellemezte az életét: „A válaszom a »küzdelmes« szó volt.” Mindenesetre Hargittai kortársai számára – számomra is, aki hasonlókat éltem át – roppantul lehangoló, amivel folytatja: „Ha életem indulására gondolok, szinte hihetetlen mindaz, ami a hajszálon múló életben maradást követte. Csak az utóbbi időkben tudatosult bennem, hogy engem hároméves koromban a hazám halálra ítélt, majd szinte kelletlenül visszafogadott. Az irányomban tanúsított ambivalenciát -- függetlenül attól, hogy éppen milyen politikai rendszer valósult meg – egész életemben éreztem. Már régen nem kellene ezen gondolkoznom, ha nem látnám azt, hogy az engem halálba küldő Horthy-rendszer a mai országvezetés számára modell a múltból”.

Súlyos szavak, keserű gondolatok egy egyébként rendkívül sikeres embertől. Sikeres a pályáján és sikeres a magánéletében. Sikerességét a megjelenített kiváló emberek, a velük való találkozások egyértelműen hitelesítik.

És mindehhez járul, hogy maga a könyv rendkívül élvezetés, lebilincselő olvasmány.

(Hargittai István: Mozaikokból egy élet. Akadémiai Kiadó. 2019.)