Előfizetés

Mindig péntek

Évről-évre készülnek a nagy napra, a hálaadás utáni péntekre a Black Friday-rajongók, hogy lecsapjanak a kinézett, vágyott termékre, lehetőleg valamilyen nagy árengedményt is bezsebelve. Az Amerikából importált nemzeti ünnepből nekünk csak a vásárlás része jutott, azt viszont amúgy magyarosan alaposan át is alakították a bevételorientált kereskedők. 
Nálunk szó sincs a termésbetakarítás dicsőítéséről, a hálaadásról, a közönség figyelmét a jó előre beharangozott, hihetetlen mértékű leárazások vonzzák. A szinte tökélyre fejlesztett reklámok szélsőséges esetben 50-80 százalékos áresést is kilátásba helyeznek, a többség azonban ennél kisebb diszkonttal csábítja a vásárlókat. Idén az egyik elemzőcég kiszámolta: a valóságos átlagos engedmény jóval húsz százalék alatt van – ennyi egy sima leárazáskor, vagy egy jó alkuval is összejöhet. Hogy mégis tömegek igyekeznek ezen a napon pótolni az elmaradt vásárlást, vagy ennyire előrehozzák a karácsonyi ajándék beszerzését, amögött már pszichológiai okokat kell keresni. 
Idén azonban valami elromlott. Az egyik nagy webáruház, ha pénteket látott a naptárban, rögtön Black Fridayt kiáltott, de a jelenség általánosságban is elharapódzott a kereskedők között. Így voltak boltok, amelyek előrehozták a korábban konszenzus alapján egy napra időzített akciót, majd láss csodát, a hagyományos időszakban újra meghirdették azt, de már nem egy napra, hanem egy egész hétvégére. Mondhatni, megszűnt annak varázsa, hogy a raktárkészlet kisöpréséből az egyszerű vásárlónak is származhat valami haszna: már hajnaltól a gép előtt ül, kéz az egéren, és várja a percet, hogy kattinthasson a „készlet erejéig”. 
Most a vásárló kedvetlenül válogat, mint más napokon, és lehet, hogy nem is vesz semmit. A webáruházaknak így is meglesz novemberre a 80 milliárdos akciós bevételük.

Mínuszos

Nem tudom, mi lesz velünk, csak feleannyi fát tudtunk venni, mint tavaly – mondja a dél-somogyi faluban élő nyugdíjas férfi, aki a múlt télen még a nappalit és a konyhát is fűtötte, vagyis az idén már csak egy helyiségben tud majd begyújtani. Szándékosan nem azt írtam, hogy meleg lesz a konyhában vagy a szobában: az ország szomorúbb vidékein ugyanis a tüzelő gyakran nem a jó közérzet, hanem a túlélés záloga. Arra kell a tűzifa, hogy ne minden ablak legyen jégvirágos belülről.
Sokaknak azonban ez is teljesíthetetlen kihívást jelent. A statisztika alapján az elmúlt két télen 450-en fagytak meg Magyarországon, s bár a fagyhalált a köz jellemzően az utcán élő hajléktalanokkal azonosítja, a fedél nélkülieken a szociális rendszer sokkal inkább rajta tartja a szemét, mint az egyedül élő nyugdíjasokon. Ugyan kinek tűnne fel, hogy Mari néni már negyedik napja nem jött el a boltba a szokásos öt deka parizerért és két zsemléért? A felmérések szerint a kihűlésben életüket vesztők közel kétharmada magányos, idős ember – belőlük lesznek két celebről szóló anyag mellett a mínuszos hírek… De ugyanígy szó szerint élet-halál harcot vívnak Tél tábornokkal a szegénysorok sokgyerekes családjai is, ahol heten-tízen alszanak egyetlen, naponta néhány órán át fűtött szobában a takaróhalmok alatt.
Mindezekkel szemben ott harsog a propaganda, hogy az idén már ötmilliárd forint jut szociális tűzifára, ami 25 százalékos emelkedés egy év alatt. Csak éppen a számok mögött ott a valóság, hogy nemcsak a fa drágult durván, de a feltételrendszer miatt sok rászoruló is körön kívülre került, emiatt a településük a tavalyinál kevesebb – fele-kétharmada – fát kapott. És mivel helyben pontosan tudják, hiába állítja valakiről a statisztika, hogy jobban él, mint korábban, a valóság ennél zordabb, így a kevesebb tüzelőt kell ugyanannyi felé elosztani. Tavaly egy szűk hónapra, az idén alig két hétre elegendő jut átlagosan.
A hatalom állítja, senkit sem hagynak az út szélén. A fűtetlen házakról pedig egyszerűen nem beszél.

Távolugrás a bűnbakról

Hurrá, Matolcsy György megint könyvet írt! – örvendünk, mint Hofi Géza Deutsch Tamás diplomájának. Az amerikai birodalom kontra európai álom című művet még nem olvashattuk. Ám a bemutatón az MNB elnöke ismét hangot adott a napokban kormányzati feszültséget keltő meggyőződésének az euró hibás, káros politikai koncepciójáról. Az éles hangot Varga Mihály pénzügyminiszter kontrázta meg, ami jelzi: két gazdasági erőközpont zakatol aszinkronban a kormányzatban. Két erős ember: Matolcsy mint a kormányfő jobb keze vonul majd be a történelem lábjegyzeteibe, Varga  pedig – úgy tudjuk – meghatározója  Orbán Viktor pénzügyi gondolkodásának. A kremlinológusok meg vakarózhatnak: a kötet előszavát Orbán jegyzi. 
Akárhogy is, Matolcsynak féligazsága van, ami rosszabb, mint a hazugság. Az euró politikai alapkoncepciójával nem lett volna baj, a gond azzal van, ami a bevezetése után nem történt meg, s aminek megtörténte ellen a Fidesz kapálózik. Nem sikerült a pénzügyi integrációt elmélyíteni, kiterjeszteni. A Közös Piac alapja az volt, hogy a gazdasági összefonódással megelőzzék: bármelyik nemzetállam a többi nyakára hágjon, kirobbantva az újabb háborút. Minden más integráció – a közös értékrendtől az eszmék és emberek szabad áramlásáig, a virtuális határokig – következmény. Lehetett volna fordítva is. Az egyik alapító atya, a francia Jean Monnet élete végén azon tépelődött, nem a kultúrával kellett volna-e kezdeni. Az euró sok előnnyel jár, ami nem igazolja Monnet félelmeit. Ellentétben a közösség keleti bővítésével, amit elsietetté tett a félelem a szovjet restaurációtól (a közös valuta preventív lépés is lehetett, s látjuk, mi lett Moszkvában), de egyben Nyugatra importálta a térség nacionalista katyvaszát is. 
Az atlanti szövetség a kereskedelemtől a NATO-ig húzódó meggyengülésének nem kerek értelmezése, hogy Washington nem nézi jó szemmel az eurót, amely (elhibázott?) vetélytársa lett a dollárnak. Matolcsy is emlegeti: Amerika „igyekszik meggátolni” az európai birodalom felemelkedését. Miért is? Mert „ismét kétpólusúvá kezd válni a világ, az Egyesült Államok mellett Kína játssza a vezető szerepet a globális gazdasági, technológiai versenyben, kezd új hatalmi egyensúly kialakulni, Eurázsia lesz az új hatalmi központ”. Mi sem hiányzik jobban Washingtonnak (és Moszkvának), mint Ázsia mellett még egy erős Európa. De nincs ideje a kapkodásnak, hogy Magyarország becsusszanjon az eurázsiai integrációba, hogy azt erősítse, amit saját történelmi otthonában gátol. (A házszámot tudjuk, az országot nem lehet keletre tolni.) 
Nincs abban új, hogy a Nyugat elveszti több évszázados „civilizációs” uralmát a Kelet felett, a nyugati technológián nevelkedett Kelet pedig kezdi helyrebillenteni a globális egyensúlyt. Békésen vagy háborúval, meglátjuk. Matolcsy visszatérítené Európát a gyökereihez, hogy a földrész válaszolni tudjon a század kihívásaira. E gyökerekből viszont csak az „európai birodalom” mélyen integrált közössége szökkenhet szárba. Matolcsy nagyot ugrott a bűnbak euró magasából. Aggódunk a bokája miatt.