Magas labdák

Érezhette minden közvélemény-formáló már kilenc esztendeje, hogy a lehetetlenre vállalkozik, amikor a választópolgárokra való ráhatás révén próbálja megakadályozni a küszöbön álló alkotmányos puccsot. „Nem szentektől veszi át a hatalmat a Fidesz”, vágta arcomba egy ismerősöm 2010 áprilisában, miután azt ecseteltem neki, milyen katasztrofális következményekkel kell majd szembenéznünk, ha Orbán Viktor pártja teljhatalmat kap. 
Vitatkozni nemigen tudtam vele. A sokszor emlegetett „elmúlt nyolc év”, a baloldali kormányok praxisa addigra kilúgozta a magyar emberek tudatából a „nemzet miniszterelnökével” kapcsolatos fenntartásokat. Az európai szocialisták nyíltan felvállalt neoliberális fordulatát követően a bérből és fizetésből élők tömegei idehaza is joggal érezhették úgy, hogy Medgyessy, Gyurcsány, illetve Bajnai kabinetje magukra hagyta őket. A társadalmi ellátórendszerek megváltoztatásának elvetélt kísérlete, a megszorító intézkedések pedig nem jártak együtt az urambátyám világ, a nepotizmus és a korrupció visszaszorításával. Csöppet sem meglepő, hogy Pokorni Zoltán hatalmas tetszést aratott, amikor a választási kampány közepén, egy lakossági fórumon kijelentette: kormányra kerülve „le fogják vágni a kezét” annak, aki belenyúl a közösbe.
Németh Angéla, a XV. kerületnek a Demokratikus Koalíció által delegált polgármestere nemrég óriási hibát követett el. A képviselőtestületi ülésen tudniillik kiharcolta, hogy fiát a népjóléti bizottság külsős tagjává válasszák, nem kis felzúdulást keltve a szóban forgó határozattal. Azután persze történtek heroikus kísérletek a kármentésre. A szóban forgó fiatalember bejelentette, hogy fizetését minden hónapban karitatív célokra fogja felajánlani. Megszólalt az ügyben Gyurcsány Ferenc is, aki az összeférhetetlenség vádjára reagálva óvott „a hamis látszatoktól”. A DK elnökének Kósáné Kovács Magda legtöbbet idézett mondatával válaszolhatunk: „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani!”
A fentebb ismertetett afféron túl más jelek is utalnak arra, hogy az Orbán-kormány opponense mindmáig nem vonta le annak a bizonyos nyolc évnek a tanulságait. Számomra nem világos például, mi indokolta az október 13. óta ellenzéki vezetésű XVIII. kerületben a képviselői tiszteletdíjak megduplázását, illetve a tiszteletdíj plafonjának eltörlését. Magas labdák ezek, melyeket a kormánypárti média joggal csapott le időközben. S mintha a Fideszben felbátorodtak volna a demokratikus oldal reprezentánsainak szemérmetlenségén, hiszen a törvényhozásban képviselőik sebtében indítványozták a köztársasági elnök, valamint más köztisztviselők illetményének radikális emelését.
Karácsony Gergely idézhetné a klasszikust: „Ments meg, Uram, a barátaimtól, ellenségeimmel majd elbánok magam is.” Orbán Viktor lengyel mintára hamarosan megpróbálja kivéreztetni az ellenzéki vezetésű Budapestet. S a lakosság közönye fogja a kormányfő akcióját kísérni, ha a főpolgármester egyes elvbarátai önnön kapzsiságuktól vezérelve eltékozolják a demokratikus oldal erkölcsi tőkéjét. A szerző publicista 
Szerző
Beck Tamás

Túl a műhúson

Aki szerint a klímaváltozás egy kommunista trükk, az nem normális - ha ezt a mondatot én, vagy a Népszava bármely más szerzője írja le, akkor a fideszes propagandisták szemében mi is csak kommunista bajkeverők, a nem létező klímaváltozásról fantáziáló Soros-ügynökök vagyunk. De az idézet valójában Orbán Viktortól származik. Ettől függetlenül a kormánypárti média azóta is beteges megszállottsággal ismételgeti, hogy a klímaváltozás csak ürügy mindenféle kommunista, liberális, sorosista összeesküvésre. 
Ebből kétféle következtetést vonhatunk le. Vagy azt, hogy az önkormányzati választás óta zűrzavar van a fideszes médiagépezetben, az elszabadult hajóágyúk immár központi kontroll nélkül is össze-vissza tüzelnek. Vagy pedig azt, hogy a Legfőbb Vezető nem lehet olyan hülye, mint az alattvalói, ő kimondhatja az igazságot, de a sajtómunkásainak soha nem szabad „normálisnak” lenniük. 
Akárhogy is, a Fidesz-rezsimnek ellenséges terep a klímaváltozás, hiszen ellene nem lehet nemzeti bezárkózással, vezéri kinyilatkoztatásokkal és süket propagandával védekezni.
A mind riasztóbb tudományos jelentések arra figyelmeztetnek, hogy az emberiségnek egyre kevesebb ideje van a közelgő katasztrófa lefékezésére. Így olyanok is divattémává emelik a klímaváltozást, akik eddig nem foglalkoztak azzal a környezetvédelmi és energiapolitikai „aprómunkával”, amellyel megelőzhető lett volna a jelenlegi vészhelyzet. Bizonyos értelemben hasznos, hogy a bulvármédia is felkapta, de valós megoldást nem remélhetünk a celebek látványos gesztusaitól. A klímaváltozást materiálisan a légkörbe jutó, üvegház hatású gázok okozzák, emögött pedig egy olyan gazdasági-társadalmi rendszer van, amelyet a gyors profitszerzés és a jövő érdekeire süket túlfogyasztás motivál. Természetesen az egyes ember is csökkentheti a maga felelősségét azzal, hogy a mindennapi életében törekszik az energiahatékonyságra. Nem száll autóba, ha nem muszáj, napelemeket szerel be, ha van rá módja, józan mértékletességgel fűti és hűti a lakását, és még a marhahúst is beosztja. Ilyen tanácsokat naponta hallunk, sokan többé-kevésbé meg is fogadjuk őket, de a globális helyzet ettől még évről évre tragikusabban alakul.
A klímaváltozás globális jelenség, nem ismer határokat, ezért nem is mérsékelhető nemzetállami szinten. Ma sajnos még a demokratikus országoknak sincs lehetőségük arra, hogy érdemben korlátozzák a világméretű multinacionális cégeket, amelyek a Földet ingyenesen lerabolható zsákmánynak tekintik. Az „antiglobalizmus” ezért buta kifejezés a multik elleni küzdelemre. Azt kell elérni, hogy nemzeti és globális szinten is legyen olyan demokratikus kontroll, amely környezeti és szociális szempontból szabályozhat minden gazdasági tevékenységet. A világkapitalizmus ugyanis nem képes önmagát szabályozni, és ha az emberiség nem tudja globális szinten megfékezni, akkor a katasztrófát nem lehet megállítani. Tudom, hogy a kapitalizmus meghaladása sokak szemében irreális gondolatnak tűnik. De ha nem történik meg, akkor olyan világba süllyedünk, amely még sokkal irreálisabb lesz. A földi élet feltételeinek rohamos szűkölése minden eddiginél kegyetlenebb, globális háborút indíthat el az elemi túlélésért. 
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy itthon nem tehetünk semmit a klímaváltozás mérsékléséért. Baloldaliként fontos kimondani, hogy a klímaváltozás fő oka a profitközpontú, kapitalista rendszer. De ugyanolyan fontos megtalálni azokat a területeket, ahol egyszerre lehet mérsékelni a kibocsátást, és javítani az alsóbb társadalmi osztályok szociális helyzetét. A műhúst vagy a halottak testének komposztálását hagyjuk meg mások kedvenc témájának. Két területre érdemes koncentrálni. Az egyik a közösségi közlekedés fejlesztése. Középtávon azt kell elérni, hogy állampolgári jog legyen autó nélkül is gyorsan, kényelmesen és olcsón eljutni nemcsak egy településen, hanem az egész országon belül bárhova. Magyarország méretei, valamint hajdan nagyszerű vasúti és villamos hálózatai okán potenciálisan képes lehet erre. Csak egy valóban progresszív, közérdekben gondolkodó, a motorizáció dogmáján túllépő politikára van szükség hozzá. 
A másik terület a fűtés és vele természetes egységben a hűtés, azaz a légkondicionálás. Nem az egyes embereket kell kárhoztatni azért, ha az egyre forróbb nyarakon légkondit akarnak maguknak. Ez lassan olyan létszükséglet lesz, mint a gyógyszer. Már vannak korszerű megoldások arra, hogy az otthonokat egyazon energia hatékony rendszerrel fűtsék és hűtsék. Ez azonban nem lehet egyéni, vagy csak önkormányzati feladat. A stadionokra, az agrárbárók és a határon túli kliensek támogatására kiszórt hatalmas összegekből több millió otthont lehetne úgy korszerűsíteni, hogy fűtése-hűtése olcsóbb, hatékonyabb és „zöldebb” is legyen. A szerző publicista, volt európai parlamenti képviselő 
Szerző
Hegyi Gyula

Jani Badban

Jani egyszerű fiú, volt, akárcsak a neve. Minden nyelven érthető. Mindenhez értett, pedig nem volt szakmája, a kis hegyi faluban ő volt a Jani, a megbízható, aki mindent vállalt, és mindent megcsinált. A melót mindig el kell végezni, ezt tanulta otthon. Juli, a nővére férjhez ment, Janinak pedig ott volt Erzsi, akit majd feleségül vesz. Így volt természetes. 
Amikor Lajos, a vendéglős, aki egy éve ment ki Bad Neuburgba szakácsnak, hívta őt is, először nemet mondott. Sok a munka, de jó pénz, utána hazamegyünk, és megcsináljuk a Nagy Üzletet - mondta Lajos. Jani azonban más volt. Nem érdekelte a Nagy Üzlet, még autót sem akart venni. Lajos azonban már beszélt a főnökkel is, éppen egy ilyen ügyes fiúra lenne szükség a panzióban. Próbáld ki, bátorította Juli. Ő volt a legokosabb a családban, mindent ő talált ki, minden helyzetre volt megoldása. Erzsi csak megvonta a vállát, ha Jani elmegy, majd hazajön.  
Jani először naponta telefonált, igen, minden rendben, Lajos segíti őt, amiben kell, ő megtalálja a munkát és a munka is szokás szerint megtalálja őt. Később már csak hetente, és a beszélgetések is egyre rövidebbek lettek, pedig továbbra is minden rendben volt, a főnök kedveli őt, ragaszkodik hozzá, ezért nyáron sem mehet szabadságra, az esküvőt majd télen megtartják. Erzsi beleegyezett, neki mindegy. 
Azután már csak üzenetek jöttek, a főnök kinevezte Janit gondoknak, már beszél annyit németül, amennyire szüksége van, szóval a dolgok jól alakulnak.
Juli azonban azt gondolta, hogy a dolgok nem alakulnak jól, vagy legalábbis nem úgy alakulnak, ahogy Jani állítja. Pedig soha nem volt hazudós, még csak nem is füllentett, mindenki mindig elhitte, amit mondott. Vajon mi történhetett? Aztán Juli már nemcsak gyanakodott, hanem egy vasárnap korán reggel felkeltette Karcsit, kezébe adta az indítókulcsot, borotválkozz, vegyél fel egy rendes inget, indulunk, mondta. Bad Neuburgba.
Egész úton nem beszéltek. Karcsi nem örült ennek a kirándulásnak, elmaradt a szokásos délelőtti sörözés a fiúkkal, a délutáni televíziónézés pizsamában, de tudta, Juli ilyen, szeret a dolgok végére járni. Délben már Bad Neuburgan voltak, a panziót is gyorsan megtalálták.  
– Ich suche Jani, ich bin seine Schwester. Jani egy kis padon ült a műhely előtt és cigarettázott. Felnézett Julira, de mintha meg sem lepődött volna. – Mi van? – kérdezte Juli. Jani elnyomta a cigarettáját. Bementek az étterembe. A pultnál egy fiatal ázsiai lány állt, éppen két jókedvű osztrák férfi szolgált ki. – Hát ő van – mutatott a lányra. – Ő Ani. Maláj. Gyerekünk lesz. Juli csak nézte a lányt. Igen, szép lány, nem is vitás. – Nem vihetem haza – mondta Jani. – Apa kitagadna. – Az biztos – bólintott Juli. – De azért ne aggódj. Otthagyta Janit, kiment az autóban várakozó férjéhez. – Mi újság? – nézett rá Karcsi. – Ne kérdezz – felelte Juli. – Majd ezt is megoldom. Szokás szerint.
Szerző
Odze György