A Liget-konszenzus

A Városliget sorsa, a kormányzati Liget projekt jövője az új fővárosi vezetés számára alapkérdés – választási programja, a választások utáni első lépései azt ígérték, hogy lefékezi a beruházási úthengert. A kormányfő első reakciói is reményt keltőek voltak: olyan elem megépítésére nem kerül sor, amit a budapestiek nem szeretnének - mondta. Ez az alapvetés egy jó konszenzus alapja lehet – már csak azt kell meghatározni, hogy melyek legyenek a megállapodás szakmai szempontjai.

Az urbanisztikai kérdésekben nagyon nehéz elkülöníteni, hogy egy-egy döntés mennyiben „szakmai” és mennyiben „politikai”. A Liget projekt esetében a szakmai program vitája helyett idő előtt születtek politikai döntések, melyek meghatározták a projekt fő irányát: legyen a Városligetben múzeumi negyed.

Ilyen súlyú ügyben az értékválasztás nagyon korai, fontos feladat. Amennyiben a világ egyik legelső közparkját történeti parkként tekintjük értéknek, ezért védjük, és ennek megfelelően fejlesztjük, akkor nyilvánvaló, hogy minden nagyléptékű beépítési szándék szakmailag helytelen. A helyes hozzáállás csakis a park megújítása, tájépítészeti értékeinek minél teljesebb helyreállítása lehet. Ebbe a „konzervatív” gondolatmenetbe nem fér bele újabb épületek, nagy közönségforgalmú intézmények telepítése a Városliget területére, annál inkább az értéktelen épületek elbontása.

A Liget-program első változatainak ismeretében már számos hazai építész, tájépítész, a Magyar Urbanisztikai Társaság kiállt a történeti park védelmében, Liget+ néven alternatív terv is készült önkéntes munkával. Később Budapestet jól ismerő külföldi építészek is kimondták, hogy a XXI. században Európában egyszerűen szalonképtelen dolog egy közparkba épületeket építeni. Egy kétszáz éves fát csak kétszáz év alatt lehet pótolni.

Szakmai vagy politikai kérdés, hogy ha a közhatalom dönteni akar egy ilyen ügyben, akkor megkérdezi-e a városlakók véleményét, és figyelembe is veszi azt? Az urbanisztikai kérdések eldöntéséhez ma a demokratikus világban mindinkább keresik a közösség bevonásának lehetőségét. Ebben a folyamatban a szakmai civil szervezetek is egyre fontosabb szerephez jutnak. A Liget projekt esetében sok felesleges energiát meg lehetett volna takarítani, ha a társadalmi részvétel szakmai szempontja a kezdetektől érvényesülhetett volna. Ha a döntéshozók a rengeteg pozitív javaslatra – mert voltak ilyenek - odafigyelnek, számos jó ötletet átvehettek volna a városlakóktól.

Ha a demokráciában fontosnak látjuk a szubszidiaritás elvét, azaz annak elfogadását, hogy a közösséget érintő döntéseket a helyi szinteken kell meghozni, akkor nyilvánvaló, hogy a Liget projektet sem lehet az önkormányzatok, a civil közösségek tiltakozása ellenében megépíteni. Akkor nyilvánvaló, hogy nem lehet a projekt jogi alapját egy meglepetésszerűen hozott törvényre építeni. Márpedig a Városliget megújításáról és fejlesztéséről szóló 2013. évi CCXLII. törvényt, amely a kormányzat és az önkormányzatok hatáskörének alapvető átrendezéséről, az ingatlanok vagyonkezelői jogának átadásáról szól, 2013. december 23-án, közvetlenül karácsony előtt fogadta el az Országgyűlés.

Mégis, merre érdemes keresni a mai helyzetben a konszenzust? Melyek lehetnek egy új megállapodás keretei?

Ha szakmai szempontként elfogadjuk, hogy a történeti parkot a lehető legnagyobb zöldfelülettel kell kialakítani, akkor el kell vetni minden új épület megépítését. Eközben azonban látnunk kell, hogy több épület építése olyannyira előrehaladt, hogy azok leállítása, visszabontása aránytalanul nagy költséggel oldható csak meg. Mindenekelőtt ilyen az Állatkert területén szerkezetkész állapotban álló Biodóm, a Néprajzi Múzeum és a Felvonulás tér alatti mélygarázs alépítménye, valamint a Magyar Zene Háza. Nem kezdődött meg azonban a Magyar Nemzeti Galéria és az Innováció Háza építkezése, a színházépület munkája. Valószínűleg nem vitatja senki a közelmúltban átadott, gyönyörűen helyreállított Millennium Háza létjogosultságát: a meglévő épületek között az egyik legarányosabb, legszebb ház, ami a park legfőbb pavilonja, látogatóközpontként ideális formában tudna működni.

Tágabb szakmai kérdés, hogy a Nemzeti Galériának egyáltalán miért kellene a Városligetbe költöznie. Még ha indokolt volt is a Szépművészeti Múzeum és a Galéria szervezeti összevonása, ebből nem következik, hogy az utóbbinak hatalmas költségek árán le kell költöznie a budai Várból – miközben nem világos, mi kerülne a helyére további hatalmas költségek árán. Ésszerű gondolat lenne a Galériát mai helyén korszerűsíteni, és a volt királyi palotát továbbra is kulturális célokra hasznosítani. A Közlekedési Múzeum kiköltözése a Kőbányai úti helyszínre szakmailag is indokolt, hiszen a hatalmas gyűjtemény a városligeti épületben nem fért el. Nem indokolt azonban az elbontott épület helyén egy 1896-os vásári pavilont az eredeti mintájára visszaépíteni. Általában szakmai szempontok nem indokolják elpusztult történeti épületek és formák visszaállítását, különösen, ha azok a maguk korában sem bírtak jelentősebb építészeti értékkel. Végképp anakronisztikus azonban egy ilyen „habcsók” épületben megvalósítani az Innováció Házát – hisz erről azt gondolnánk, hogy építészetével is a progresszivitást kell képviselnie. Ha ezeket az épületeket nem építjük meg, akkor szükségtelen a hozzájuk tartozó nagyméretű mélygarázs is. A Városligeti Színház épületének rekonstrukcióját szakmailag ugyancsak feleslegesnek gondolhatjuk: a főváros színházi élete nem igényli egy újabb színház építését, különösen nem egy közparkban. (És ugyanezt gondolhatjuk az egykori Regnum Marianum templom visszaépítéséről, aminek ötlete a legutóbbi időkben ismét felmerült.)

Ha elfogadjuk, hogy az építés alatt álló Néprajzi Múzeum, a Zene Háza és a mélygarázs hatalmas föld alatti szerkezeteit már nem lehet kifejteni a talajból, még mindig érdemes feltenni a kérdést, hogy az épületek programján lehet-e változtatni, a talaj feletti részeket érdemes-e módosítani. Érdemes-e újabb koncerthelyszínt kialakítani a Ligetben? Érdemes-e a múzeum épületében annyi és akkora vendéglátó létesítményt kialakítani, mint ami a tervekben van? Lehet-e az épületek és a park kapcsolatát javítani például az egykori Rondó minél teljesebb helyreállításával?

Nagyon fontos szakmai kérdéssé válik maga a Városliget törvény. Bármennyire megalázó is az önkormányzatok számára, nem mondható ki egyszerűen, hogy a törvényhozás vonja vissza. A törvény igen erős alapja az elmúlt időszakban történteknek. A vagyonkezelői jogok birtokosa 99 évre a törvény alapján létrehozott professzionális szervezet, az állami tulajdonú Városliget Zrt. A törvény meghatározza, hogy az épülő – vagy már be is fejezett – létesítmények a Magyar Állam tulajdonába kerülnek. Kérdés, hogy a Főváros számára megnyugtató-e, ha ez így marad – vagyis a projekt további megvalósításában továbbra sem vehet részt aktív szereplőként. Ha ebben változást szeretne, a jogi helyzet szakmai feloldása jelentős feladatot fog jelenteni.

Tudni kell azonban azt is, hogy a szakmai konszenzus tartalmi kereteinek véglegesítése várhatóan olyan politikai alkukkal fog zajlani, amelyek sok más elemet is besodornak a piactérre. Látjuk ezt az atlétikai stadion esetében is: a sportaréna megépítése kapcsán egészségügyi és közlekedési fejlesztések is bekerülnek a csomagba.

Örömteli lenne, ha ezek a folyamatok a jövőben nyilvánosan, a közvélemény számára is áttekinthetően zajlanának. A kormányzat álláspontja megerősíti, hogy ezeknek az egyeztetéseknek az intézményes terepe a Fővárosi Közfejlesztések Tanácsa, a kormány és a fővárosi önkormányzat közös koordináló szervezete. Ez jó megoldásnak tűnik, különösen, ha bízunk abban, hogy a jövőben lehet ezt a szervezetet úgy működtetni, hogy a döntések ne kényszerpályákon szülessenek; előkészítésük kellő időben nyilvánossá váljék, és legyen idő és mód széles körű egyeztetésekre. A Liget projekt eddigi legfőbb tanulsága, hogy nem mindegy, MIT hozunk létre, de az is legalább ilyen fontos, hogy HOGYAN.

A szerző építész, urbanista, a Budapest Kör tagja