Bonta Miklós;
munkaerőpiac;
2019-12-04 09:03:00
Általában minden további nélkül tudomásul vesszük azt a tényt, hogy a munkaerőpiac közgazdasági értelemben valódi piac: hiszen itt is adásvétel zajlik, mégpedig a munkaerőé. Az elmúlt 30 évben az is természetessé vált, hogy mindenki maga döntheti el - minden fizikai vagy törvényi kényszer nélkül -, hogy akar-e dolgozni vagy sem, és hogy mennyiért viszi vásárra a bőrét (vagy legalábbis a két kezét).
A rendszerváltás óta vártunk arra, hogy a munkanélküliség réme teljesen megszűnjön a magyar gazdaságban, ami többé-kevésbé be is következett. Igaz, ehhez az is hozzájárult, hogy félmilliónyian már más országok munkaerőpiacán keresik a boldogulásukat, viszont a statisztika furcsa fintora folytán még egy darabig a magyar foglalkoztatottak között tartják számon őket. (Igaz, hogy kölcsönösségi alapon a többi uniós tagállam is hasonlóképpen jár el a saját állampolgáraival, azonban kiegyensúlyozottságról aligha beszélhetünk, a nálunk dolgozó uniósok csak néhány tízezren vannak ugyanis.)
2019 ősze azonban némi változást is hozott a munkaerőpiacon. Hol itt, hol ott már tömeges elbocsátásokat is bejelentettek, és elég rosszul hangzik az is, hogy a teljes állami szférában, a hivataloknál, cégeknél, a rendvédelmi szerveknél, de még az egészségügyben is létszámstopot rendeltek el, bár a kormány a "teljes" jelzőt erőtlen nyilatkozatokkal igyekszik cáfolni. Ez a létszámstop egy nehezen megmagyarázható lépésnek tűnik, hiszen olyan intézményekben, ahol a kiegyensúlyozott működést is erősen befolyásoló munkaerőhiány van, nem szokás ilyesmivel élni.
Az viszont aligha függ a mindenkori kormányok szándékától, jó vagy rossz döntéseitől, hogy bármit tesznek is, 2030-ig 440 ezerrel csökken a munkaképes lakosság Magyarországon. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a nyugat-európai, átmenetinek tűnő gazdasági lassulás aligha tart örökké, akkor egy újabb kivándorlási hullám bekövetkeztétől is joggal lehet tartani.
Meg is kongatta a vészharangot a Magyar Közgazdasági Társaság demográfiai szakosztálya. Azzal természetesen tisztában vannak: ha megtörténne a csoda, és holnaptól kettő fölé emelkedne a családok átlagos gyerekszáma, emellett a munkavállaló korúak mind úgy döntenének, hogy a jövőben egyikük sem keres külföldön munkaalkalmat, akkor ennek a leghamarabb 25 év múlva lenne jótékony hatása a munkaerőpiacra. Addig pedig tudomásul kell venni, hogy bármit teszünk is, demográfiai okokból évről évre 40 ezerrel fogy a munkaképes lakosság létszáma.
Különösen vidéken jellemző, hogy a bölcsődék, óvodák hiánya miatt a kisgyermekes anyák nem tudnak visszamenni dolgozni. A részmunkaidő kiterjesztése zsákutcának bizonyult. A nyugdíjasok visszafoglalkoztatásának van ugyan némi látszatja, de ez nem javít sokat a nemzetgazdaság helyzetén. A társadalom elöregedése - már közel 18 százalék a 65 éven felüliek aránya -, azt is előrevetíti, hogy a fiatalabb korosztályokra folyamatosan egyre nagyobb és nagyobb munkateher nehezedik majd - igaz, közben az elvárásaik ennél is sokkal nagyobb mértékben növekednek.