Előfizetés

A nincsből nem lehet fizetni

A társadalombiztosítási ellátásokról szóló törvény módosítási javaslata járulékfizetésre kötelezné azokat is, akik semmilyen jövedelemmel sem rendelkeznek. Csakhogy még a Fidesznek oly kedves alaptörvény is két ponton is rendelkezik arról, hogy akiknek nincs jövedelmük, azok közterhek megfizetésére nem kötelezhetők. 
O) cikk: "Mindenki felelős önmagáért, képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni." Ami azt jelenti, hogy akinek nincs jövedelme, annak képessége sincs arra, hogy az állami és közösségi feladatokhoz hozzájáruljon. XXX. cikk: "(1) Teherbíró képességének, illetve a gazdaságban való részvételének megfelelően mindenki hozzájárul a közös szükségletek fedezéséhez." Amiből az is következik, hogy akinek nincs jövedelme, annak egy járulékfizetés is meghaladja a teherbíró képességét. És vajon mennyire vesz részt a gazdaságban az, aki semmilyen jövedelemmel sem rendelkezik?
Arról nem is beszélve, hogy a járulékfizetés jövedelemhez kötött. Tehát akinek nincs semmilyen jövedelme saját jogán, az járulékfizetésre nem kötelezhető. A nincsből egyébként sem tud fizetni. Ugyanakkor az állami kötelezettséget nem váltja ki az, hogy a jövedelemnélkülieket is járulékfizetésre akarják kötelezni. A költségvetés tekintetében ez minimális összeg is lenne.
Mindezeken felül ott van még az is, hogy a munkáltatók és a kifizetőhelyek által korábban, a bruttó bér után fizetett társadalombiztosítási járulékot átminősítették adóvá, aminek az a következménye, hogy a befizetett járulék, amely immár valójában adó, nem az egészségügyi kasszába, hanem a költségvetésbe kerül. Hiányzik is az egészségügyből. Ugyanakkor az államnak ez alapján már nincs egészségügyi ellátási kötelezettsége.
Még a korábbi kormány idején a Fidesz az Alkotmánybíróság előtt támadta meg az elvárt adót, és a következő jogelveket fogalmazta meg. A közteherviselés tekintetében érvényesíteni kell az arányosság elvét; amelyet az esélyegyenlőség követelménye alapvetően befolyásol, ez pedig szükségessé teszi azt, hogy a nagyobb jövedelmek aránytalanul nagyobb mértékben részesedjenek a közterhekből.
Az államra szolgáltatási jellegű feladatok is hárulnak. Azonban a szociális szolgáltatások nemcsak a vásárolt jog elve alapján vehetők igénybe, hanem a társadalmi szolidaritásra hivatkozva is; a szolgáltatással arányos hozzájárulás elvét a közterhek viselésére jellemző arányosság áttöri. És mindaddig, ameddig az állampolgárt terhelő közteherviselési kötelezettség összhangban van a jövedelmi és vagyoni viszonyoknak való megfelelőség elvével, azaz az arányosság követelményével, nem vet fel alkotmányossági kérdéseket.
Nem véletlenül minősítette alkotmányellenesnek az Alkotmánybíróság azt a jogi szabályozást is, amely minden differenciálásra, az értékre, az adóalanyok teherbíró képességére tekintet nélkül állapítja az adó mértékét. Esetünkben ez értelemszerűen az az egészségbiztosítási járulék, amelyet a jövedelemnélküliekkel is meg akarnak fizettetni, és amely ugyanúgy közteher, mint az adó.

Látlelet

Harminc év rettentő hosszú idő; nem pusztán egy ember életében, de egy országéban is. Három évtized alatt a nagy rendszerek is megváltoztathatók, és a számok ennyi év elteltével már világosan mutatják, hogy helyes volt-e a felvett irány.
Harminc évvel ezelőtt a magyar oktatásügy a virágkorát élte. Abban a néhány, még tapogatózó, de lehetőségekkel teli esztendőben éppen az iskolákban zajlottak a legreménytelibb változások: új intézmények alakultak – hogy messzebb ne menjünk, Hoffmann Rózsa is akkor indította útnak a gimnáziumát -, korábban csak stikában alkalmazott alternatív módszerek nyertek létjogosultságot, a tanári közösségek saját tanterveket és tankönyveket írtak, és úgy tűnt, karnyújtásnyi távolságban van egy korszerű, a tanszabadságra épülő alaptanterv megszületése.
A többi már történelem - pontosabban a mi közös, elfuserált közelmúltunk. Amelyben a politikai váltógazdaság maga alá temette a kitűzött célokat, s ahol végül a hatalomgyakorlás falra szögezett trófeájává vált az az iskola, amelyben nem a tananyag, hanem a tudás az első. Ma már megint ott tartunk, ahol a nyolcvanas évek közepén, amikor frusztrált pedagógusok a tantervet lobogtatták a többre-jobbra vágyó diákok előtt, és azt rikoltozták, hogy márpedig ez a törvény.
Hogy mire képes az az oktatásügy, amelyet a törvény vezérel, és nem a józan ész? A gyenge középszerre. Ezt bizonyítja a legfrissebb PISA-teszt eredménye, mely szerint a romlás megállt, már nem zuhanunk, mint a központosítás meghirdetése utáni időkben, hanem büszkén feszítünk a lista kellős közepén. Tőlünk elérhetetlen távolságban hasítanak például a lengyelek, akik amúgy nem csináltak semmi különöset: csak éppen szűk harminc évvel ezelőtt ráálltak egy útra, felépítettek egy decentralizált iskolarendszert, ahol mindenki a szükségleteinek megfelelő oktatást kap, a lexikális tudás helyett pedig a mindennapok szükségleteire kezdtek koncentrálni.
A PISA teszt csak látlelet. De a magyar döntéshozók hogy fognak elszámolni az 1990 óta felnőtt nemzedékek életével?

Bizalom

Mi múlik a Médiatanácson? Az például, hogy ebben az országban a szavazásokat eldöntő többség a garantáltan migránsmentes nógrádi zsákfalvakban is jobban retteg a mohamedán bevándorlók inváziójától, mint a kórházi fertőzésektől, vagy attól, hogy nyomorultul, magányosan fog fagyhalált halni a saját otthonában. (Pedig az utóbbiaknak nagyságrendekkel nagyobb a bekövetkezési valószínűsége, mint az előbbinek.) 
Persze, nem kizárólag a négytagú tanácson, hanem az általa felügyelt médián is. Azon, hogy a frekvenciák elosztásában, a fúziók engedélyezésében, a közmédia személyzeti politikájában, sokmilliós bírságok kiszabásában szinte teljhatalmú, kilenc éven át leválthatatlan, beszámolással csak a parlamentnek tartozó csapat mit tilt meg, és mi fölött huny szemet. Hozzájárul-e, hogy Orbán Viktor meccs- és telekszomszédja vásárolja föl az összes megyei napilapot. Jóváhagyja-e, hogy a telekszomszéd üzlettársaié legyen a második legnagyobb kereskedelmi tévé és az összes országos hatósugarú rádió. Tudomásul veszi-e, hogy Rogán Antal minisztériumából szerkesszék a közrádiót, a köztévét, a nemzeti hírügynökség hírszolgáltatását és a kereskedelmi rádiók hírblokkjait. Tétlenül nézi-e, hogy az ellenzék kiszorul az állami pénzen fenntartott médiából. Elviseli-e, hogy a Fidesz-vezérelt sajtó közönsége (az ország kétharmada) értelmes tájékoztatás híján ma sincs tisztában a Borkai-ügy lényegével, sőt az önkormányzati választás valós eredményével sem.
2010 óta azt tapasztaljuk, hogy a magyar sajtót – ahhoz, hogy az alkotmányos feladatát, a sokszínű és pártatlan információszolgáltatást ellássa - elsősorban a kormánytól és a Fidesztől kell megvédeni. Ez a védelem a médiatanács-tagok egypárti jelölése folytán most újabb kilenc évig négy olyan emberen múlik majd, akik kizárólag a Fidesz bizalmát élvezik.