Előfizetés

Látlelet

Harminc év rettentő hosszú idő; nem pusztán egy ember életében, de egy országéban is. Három évtized alatt a nagy rendszerek is megváltoztathatók, és a számok ennyi év elteltével már világosan mutatják, hogy helyes volt-e a felvett irány.
Harminc évvel ezelőtt a magyar oktatásügy a virágkorát élte. Abban a néhány, még tapogatózó, de lehetőségekkel teli esztendőben éppen az iskolákban zajlottak a legreménytelibb változások: új intézmények alakultak – hogy messzebb ne menjünk, Hoffmann Rózsa is akkor indította útnak a gimnáziumát -, korábban csak stikában alkalmazott alternatív módszerek nyertek létjogosultságot, a tanári közösségek saját tanterveket és tankönyveket írtak, és úgy tűnt, karnyújtásnyi távolságban van egy korszerű, a tanszabadságra épülő alaptanterv megszületése.
A többi már történelem - pontosabban a mi közös, elfuserált közelmúltunk. Amelyben a politikai váltógazdaság maga alá temette a kitűzött célokat, s ahol végül a hatalomgyakorlás falra szögezett trófeájává vált az az iskola, amelyben nem a tananyag, hanem a tudás az első. Ma már megint ott tartunk, ahol a nyolcvanas évek közepén, amikor frusztrált pedagógusok a tantervet lobogtatták a többre-jobbra vágyó diákok előtt, és azt rikoltozták, hogy márpedig ez a törvény.
Hogy mire képes az az oktatásügy, amelyet a törvény vezérel, és nem a józan ész? A gyenge középszerre. Ezt bizonyítja a legfrissebb PISA-teszt eredménye, mely szerint a romlás megállt, már nem zuhanunk, mint a központosítás meghirdetése utáni időkben, hanem büszkén feszítünk a lista kellős közepén. Tőlünk elérhetetlen távolságban hasítanak például a lengyelek, akik amúgy nem csináltak semmi különöset: csak éppen szűk harminc évvel ezelőtt ráálltak egy útra, felépítettek egy decentralizált iskolarendszert, ahol mindenki a szükségleteinek megfelelő oktatást kap, a lexikális tudás helyett pedig a mindennapok szükségleteire kezdtek koncentrálni.
A PISA teszt csak látlelet. De a magyar döntéshozók hogy fognak elszámolni az 1990 óta felnőtt nemzedékek életével?

Bizalom

Mi múlik a Médiatanácson? Az például, hogy ebben az országban a szavazásokat eldöntő többség a garantáltan migránsmentes nógrádi zsákfalvakban is jobban retteg a mohamedán bevándorlók inváziójától, mint a kórházi fertőzésektől, vagy attól, hogy nyomorultul, magányosan fog fagyhalált halni a saját otthonában. (Pedig az utóbbiaknak nagyságrendekkel nagyobb a bekövetkezési valószínűsége, mint az előbbinek.) 
Persze, nem kizárólag a négytagú tanácson, hanem az általa felügyelt médián is. Azon, hogy a frekvenciák elosztásában, a fúziók engedélyezésében, a közmédia személyzeti politikájában, sokmilliós bírságok kiszabásában szinte teljhatalmú, kilenc éven át leválthatatlan, beszámolással csak a parlamentnek tartozó csapat mit tilt meg, és mi fölött huny szemet. Hozzájárul-e, hogy Orbán Viktor meccs- és telekszomszédja vásárolja föl az összes megyei napilapot. Jóváhagyja-e, hogy a telekszomszéd üzlettársaié legyen a második legnagyobb kereskedelmi tévé és az összes országos hatósugarú rádió. Tudomásul veszi-e, hogy Rogán Antal minisztériumából szerkesszék a közrádiót, a köztévét, a nemzeti hírügynökség hírszolgáltatását és a kereskedelmi rádiók hírblokkjait. Tétlenül nézi-e, hogy az ellenzék kiszorul az állami pénzen fenntartott médiából. Elviseli-e, hogy a Fidesz-vezérelt sajtó közönsége (az ország kétharmada) értelmes tájékoztatás híján ma sincs tisztában a Borkai-ügy lényegével, sőt az önkormányzati választás valós eredményével sem.
2010 óta azt tapasztaljuk, hogy a magyar sajtót – ahhoz, hogy az alkotmányos feladatát, a sokszínű és pártatlan információszolgáltatást ellássa - elsősorban a kormánytól és a Fidesztől kell megvédeni. Ez a védelem a médiatanács-tagok egypárti jelölése folytán most újabb kilenc évig négy olyan emberen múlik majd, akik kizárólag a Fidesz bizalmát élvezik.

A demográfia csapdája

Általában minden további nélkül tudomásul vesszük azt a tényt, hogy a munkaerőpiac közgazdasági értelemben valódi piac: hiszen itt is adásvétel zajlik,  mégpedig a munkaerőé. Az elmúlt 30 évben az is természetessé vált, hogy mindenki maga döntheti el - minden fizikai vagy törvényi kényszer nélkül -, hogy akar-e dolgozni vagy sem, és hogy mennyiért viszi vásárra a bőrét (vagy legalábbis a két kezét). 
A rendszerváltás óta vártunk arra, hogy a munkanélküliség réme teljesen megszűnjön a magyar gazdaságban, ami többé-kevésbé be is következett. Igaz, ehhez az is hozzájárult, hogy félmilliónyian már más országok munkaerőpiacán keresik a boldogulásukat, viszont a statisztika furcsa fintora folytán még egy darabig a magyar foglalkoztatottak között tartják számon őket. (Igaz, hogy kölcsönösségi alapon a többi uniós tagállam is hasonlóképpen jár el a saját állampolgáraival, azonban kiegyensúlyozottságról aligha beszélhetünk, a nálunk dolgozó uniósok csak néhány tízezren vannak ugyanis.)  
2019 ősze azonban némi változást is hozott a munkaerőpiacon. Hol itt, hol ott már tömeges elbocsátásokat is bejelentettek, és elég rosszul hangzik az is, hogy a teljes állami szférában, a hivataloknál,  cégeknél, a rendvédelmi szerveknél, de még az egészségügyben is létszámstopot rendeltek el, bár a kormány a "teljes" jelzőt erőtlen nyilatkozatokkal igyekszik cáfolni. Ez a létszámstop egy nehezen megmagyarázható lépésnek tűnik, hiszen olyan intézményekben, ahol a kiegyensúlyozott működést is erősen befolyásoló munkaerőhiány van, nem szokás ilyesmivel élni.
Az viszont aligha függ a mindenkori kormányok szándékától, jó vagy rossz döntéseitől, hogy bármit tesznek is, 2030-ig 440 ezerrel csökken a munkaképes lakosság Magyarországon. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a nyugat-európai, átmenetinek tűnő gazdasági lassulás aligha tart örökké, akkor egy újabb kivándorlási hullám bekövetkeztétől is joggal lehet tartani. 
Meg is kongatta a vészharangot a Magyar Közgazdasági Társaság demográfiai szakosztálya. Azzal természetesen tisztában vannak: ha megtörténne a csoda, és holnaptól kettő fölé emelkedne a családok átlagos gyerekszáma, emellett a munkavállaló korúak mind úgy döntenének, hogy a jövőben egyikük sem keres külföldön munkaalkalmat, akkor ennek a leghamarabb 25 év múlva lenne jótékony hatása a munkaerőpiacra. Addig pedig tudomásul kell venni, hogy bármit teszünk is, demográfiai okokból évről évre 40 ezerrel fogy a munkaképes lakosság létszáma.
Különösen vidéken jellemző, hogy a bölcsődék, óvodák hiánya miatt a kisgyermekes anyák nem tudnak visszamenni dolgozni. A részmunkaidő kiterjesztése zsákutcának bizonyult. A nyugdíjasok visszafoglalkoztatásának van ugyan némi látszatja, de ez nem javít sokat a nemzetgazdaság helyzetén. A társadalom elöregedése - már közel 18 százalék a 65 éven felüliek aránya -, azt is előrevetíti, hogy a fiatalabb korosztályokra folyamatosan egyre nagyobb és nagyobb munkateher nehezedik majd - igaz, közben az elvárásaik ennél is sokkal nagyobb mértékben növekednek.