Elnököt választott Románia. Bár az újrázó Klaus Iohannishoz hasonlóan talán úgy kellene fogalmazni: elnököt választottak a románok. Egyrészt az erdélyi magyarok közül rendkívül kevesen mentek el szavazni a november 24-i második fordulóban, és a két tömbmagyar megyéből Kovásznában 25, Hargitában 22 százalékos volt a részvétel, miközben országosan csak egészen kevéssel maradt alatta az 50 százaléknak. Nem beszélve arról, hogy ezekben a székelyföldi megyékben is élnek románok, tehát az ő feltételezhetően nagyobb szavazókészségüket is bele kell számítani az említett százalékokba. Másrészt meg azért is indokolt arról beszélni, hogy nem Románia, hanem a románok választottak elnököt, mert a szavazatoknak közel 10 százaléka a külföldön élő románoktól jött be. Kis híján egymillióan szavaztak külföldön, legtöbben Olaszországban, Nagy-Britanniában, Spanyolországban. De eltérően a 2009-es elnökválasztástól, amikor Traian Băsescu második mandátumát a külföldi szavazatok döntötték el, most az országon belül is elsöprő többséggel nyert Klaus Iohannis, összességében pedig gyakorlatilag kétharmadot, 66 százalékot kapott, míg az ellenjelöltnek, a nemrég megbukott szociáldemokrata miniszterelnöknek, Viorica Dăncilă-nak szűk 34 százalékot sikerült összegyűjtenie. Ha netán belföldön döntetlenre állt volna a mérkőzés, a végeredmény akkor is ugyanaz lenne, a kint leadott szavazatoknak 94 százaléka az eddigi elnöké, 6 százaléka meg a volt miniszterelnöké.
Iohannis másodszor
A lényeg: alig egy hónappal a romániai forradalom harmincéves évfordulója előtt egy erdélyi német politikus másodszor is elnöke lett a kommunista diktatúrától annak idején súlyos véráldozat árán megszabadult Romániának. Forradalom volt? Népfelkelés? Államcsíny? Valószínűleg mindhárom. Ám ezt még sokáig fogják vitatni, hiszen errefelé évszázadok óta soha nem sikerül megnyugtatóan tisztázni a múltat. Befejezett múlt idő csak a nyelvtankönyvekben van minálunk, nem a történelmi krónikákban.
Annyi biztos, hogy egy emberöltővel a nemzeti elnyomás legrafináltabb módszereit használó rezsim bukása után, íme, másodjára is kisebbségi elnöke van Romániának. Minden jó, minden szép ezek szerint? Semmi sem jó, semmi sem szép, mondanám kedvem szerint, de nem szeretek sarkítani.
Maradjunk annyiban, hogy ez az emberöltőnyi idő tényleg sok változást hozott, többek közt a román-magyar viszonyban is, jobb az alkotmány, jobbak a törvények, van számos oktatási és művelődési intézményünk, és visszaszereztük az államosított javak jelentős részét. Csakhogy közben megint elkezdődött itt is, akárcsak a környező országokban, egy újabb nemzetállam-építés, sőt, újabban mintha az egypártrendszer is kezdene kívánatos lenni sokaknak. Úgy tűnik, belefáradtunk a demokráciába, a parlamenti huzavonába, a helyi és megyei önkormányzatok korrupciójába, egy-egy hosszú éveken át épülő falusi híd látványába, a kormányról kormányra módosuló, de továbbra is csapnivaló oktatási és egészségügyi rendszerbe.
Klaus Iohannist első alkalommal, 2014-ben talán azért is választották meg, mert nyugati mentalitásra, németes fegyelemre, kisebbségi érzékenységre számítottak tőle, de másodszor már nem erről volt szó, hanem egy központosított, már-már egyszemélyes államvezetés ígéretéről, a lassan-lassan alkotmánymódosítás nélkül is kialakuló elnöki-félelnöki rendszerről. Lehetséges-e ez? Természetesen igen. A román alkotmány kellőképpen sok ellentmondást tartalmaz ahhoz, hogy némi ügyészi, bírói segédlettel folytatni lehessen a hatalmi viszonyok átrendezését, ami egyébként nemcsak Klaus Iohannis előző mandátuma alatt, hanem korábban, Traian Băsescu idején is zajlott.
A második fordulóban valószínűleg azért is volt olyan alacsony a magyar részvétel, mert a választóknak rá kellett jönniük, hogy nem azt kínálja az elnök, amit elvártak tőle. Éveken át minden alkalmat megragadott, hogy az egyébként is rendkívül rossz hatásfokkal működő és még rosszabbul kommunikáló, nagyjából félévente cserélődő szociáldemokrata kormányok intézkedéseit elakassza, de ugyanakkor kisebbségi kérdésekben egyáltalán nem szólalt meg, sem a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, sem a szintén marosvásárhelyi római-katolikus középiskola, sem az úzvölgyi katonatemető miatt kirobbant konfliktusra nem reagált. Sőt, az RMDSZ 2015-ös kolozsvári kongresszusához intézett üzenetéből, amelyet közben már el is juttattak a sajtónak, az utolsó pillanatban kikerült egy olyan obligát mondat, ami az addigi elnökök hasonló szövegeiben mindig szerepelt valamilyen formában: „Számos kérdést kell még megoldani annak érdekében, hogy a kisebbségek törvény által szavatolt jogait mindenki tiszteletben tartsa, és hogy nemzeti identitásuk megőrzését és kinyilvánítását teljes mértékben biztosítsák.” Vagyis Klaus Iohannisnak már az is sok volt, hogy úgymond vannak még problémák a többség-kisebbség viszonyában. Le is mondott nagyhamar az elnöki hivatal szóvivője, bár azt senki sem ismerte be, hogy emiatt.
Kettészakadt ország
Igen, ezzel magyarázható sok magyar távolmaradása, akik viszont az ellenjelöltre sem akartak szavazni, hiszen a Szociáldemokrata Párt teljesen lejáratta magát. Egy-egy kényesebb törvénytervezetnek vagy kormányhatározatnak többször is nekifutottak, aztán mindig meghátráltak. Közben emelték ugyan a nyugdíjakat és a fizetéseket, például az oktatásban és az egészségügyben, de ezt is úgy csinálták, hogy egyáltalán nem lettek tőle népszerűbbek, mert a rendszer súlyos fogyatékosságait nem javították ki. Nem kínált hát programot az ő jelöltjük sem, mint ahogy egyébként Klaus Iohannis is csak egy dolgot ígért választási jelszavával: „normális Romániát”. Egy harmadik jelölt viszont azzal biztatott, hogy „boldogok leszünk Romániában”, csakhogy ő kiesett már az első fordulóban, így aztán a következő években, mit tehetnénk, legalább egy normális országban kell reménykednünk. Amire persze nem sok esély van egyelőre. Ugyanis a jelszavakon kívül egyik oldal sem kínál megoldást a láthatóan kettészakadt ország gondjaira.
Van egy elszegényedett, rurális Románia, és vele szemben egy nyugati értékekhez igazodó urbánus réteg, a kettő között pedig alig van kommunikáció. Az államelnöknek talán éppen az lenne a feladata, hogy sok millió szavazattal a háta mögött ezt a kommunikációt helyreállítsa. De ilyesmit nem kínált sem a Szociáldemokrata Párt, sem Klaus Iohannis pártja, a nemrég egy sikeres bizalmatlansági indítvány után kormányra került Nemzeti Liberális Párt. Ezért lehetett pillanatnyilag igazuk, ismétlem, azoknak a kiábrándult magyaroknak, akik otthon maradtak a választás napján. Csakhogy hosszú távon ez a közöny életveszélyes, hiszen a magyarországi politikát ugyanakkor fölös izgalommal figyelik Erdélyből, s jó lenne ismét ráébredni, hogy tetszik, nem tetszik, a megoldás egyelőre mégis Bukarestben van. A székelyföldi alacsony részvétel magyarázható persze részben azzal is, hogy ezúttal az RMDSZ sem foglalt állást a második fordulóban, ám nem csak ennyiről van szó: akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene irányítani arra, ami Bukarestben történik. Ez egyébként nem csupán az eljövendő választások szempontjából fontos, hanem azért is, hogy az RMDSZ se váljon végleg saját közvéleményének foglyává, ne legyen maga a szervezet is „kettős állampolgár”, megoldatlan bukaresti dilemmáit úgymond budapesti „sikerekkel” kompenzálva. Annál is inkább, mert a jövő őszi parlamenti választásokig a magyar szavazatok a román parlamentben újra meg újra a mérleg nyelvét jelenthetik, és ezt a szerepet nemcsak sajátos közösségi céljainkért, hanem az éppen iránytű nélkül sodródó romániai társadalom érdekében is vállalni kellene.
Mintha jobb és mintha bal
De csakugyan nincsen iránytűje a mai Romániának? Ha arra gondolunk, hogy gyakorlatilag minden román politikai párt Európai Unió-párti és Washington-barát – bár ezt egymástól néha elvitatják -, akkor természetesen van irány, és ez az elmúlt harminc év egyetlen közös programja: közeledni a Nyugathoz. A Brüsszellel való megállapodást is zökkenők nélkül tárgyalta le annak idején Románia, aminek persze most meg is isszuk a levét, akár az olyan vadromantikusnak tűnő, de valójában a szó szoros értelmében véresen komoly kérdésekben is, mint az elszaporodott medvék kilövési tilalma. De nyilván vannak ennél sokszorosan fontosabb, a csatlakozási tárgyalásokon rosszul lezárt ügyek, hiszen senki sem akarta akkor kockára tenni az EU-ba való belépést. Az utóbbi időben Klaus Iohannis és a Nemzeti Liberális Párt sikerrel teremtette meg a látszatot, hogy ők az igazi nyugatbarátok, míg a Szociáldemokrata Párt nem csupán korrupt, de nyugatellenes is. Ez a különbség természetesen csak látszat. Megjegyzem, a Nemzeti Liberális Párt már rég nem liberális, a Szociáldemokrata Párt már rég nem szociáldemokrata - elmúltak ezek a doktrínák Romániában is.
A román nemzeti liberálisok egy ideje az Európai Néppárt tagjai és jobbközép pártként határozzák meg magukat, a szociáldemokraták pedig időnként tényleg úgy beszélnek, mintha baloldaliak lennének. Errefelé minden csak: mintha. Mintha jobb. Mintha bal. Viszont az egymás iránti gyűlölet egyre valóságosabb, és ebben a gyűlöletkeltésben a jobboldal eredményesebbnek tűnik. Migránsok sem kellenek hozzá. A győztes államelnök kampányát is ez jellemezte: folyamatosan hangoztatta, hogy el kell tüntetni a politikából a szociáldemokratákat. Igen, talán mégis tetten érhető ebben valamilyen program: egy túlhatalmi rendszer kialakítása. Ugye ismerős? Ne tessék félreérteni, nincsenek analógiák, másképpen tűnnek időnként paródiának a hírműsorok Magyarországon, mint Romániában, másképpen romlik a közbeszéd itt vagy ott, másképpen inognak a demokrácia alapintézményei a térség különböző országaiban, de talán mégsem ártana megkeresni a közös tanulságokat. Mert vannak.
A hajtűkanyarok jutnak eszembe erről. Romániában sok a hegyvidék, Erdélyben különösen, így aztán nap mint nap autózunk szerpentines utakon, mert autópályát nálunk mindenki ígér, de szinte senki sem épít. Mi már 2003-ban megállapodtunk az akkori kormánnyal az észak-erdélyi autópálya megépítéséről, el is indultak a munkálatok, de a tervezett több mint négyszázból még mindig csak hatvanvalahány kilométer van meg. Szóval egyelőre nem szabadulunk a szerpentinektől. Nos, egy hajtűkanyarban gyakran van olyan érzése az embernek, hogy aki utána jön, az éppen ellenkező irányba megy. Amikor elhalad fölöttünk vagy alattunk, mintha másfelé igyekezne. De ez is csak látszat természetesen. Ki feljebb van éppen, ki lejjebb, de végső soron ugyanazon az úton, ugyanabba az irányba megy ma Románia is, mint Magyarország és Kelet-Közép-Európa más országai. Ha gyűlölet, akkor gyűlölet. Ha nemzetállam, akkor nemzetállam. Ha hajtűkanyar, akkor hajtűkanyar. A kérdés csak az, hogy amikor a szerpentinekről kiérünk a síkra, merre vezet majd az utunk: keletre vagy nyugatra?
