Uniós mi micsoda (avagy disszonáns zene illiberális füleknek)

Publikálás dátuma
2019.12.08. 13:00

Fotó: Zucchi Enzo / Európai Tanács
A politikai akarat és a gazdasági érdekek kettőssége máig jellemzi az Európai Uniót, amely a magyar és nem magyar ellendrukkerek frazeológiájával, olykor aknamunkájával is dacolva, köszöni szépen, megvan, úgy hatvanegy éve.
Amennyiben a matematika törvényei a valóságra vonatkoznak, nem tévedhetetlenek. Amennyiben tévedhetetlenek, nem a valóságra vonatkoznak. (Einstein) A rómaiak Janus istenségéhez hasonlította nemrégen az Európai Uniót a londoni The Guardian, nem annyira az eredeti mitológiai jelentést alighanem félremagyarázó „kétszínű” értelemben, hanem azért, mert az egymásnak hátat fordító két arc a kezdetek felé és távolabbra, a múltba és a jövőbe, hátra, az ismert eredők felé és előre, a messzi ismeretlen irányába pillant. Van alapja a párhuzamnak, s ez a típusú Janus-szemlélődés ráférne a hazai közéletre, annak legfőbb irányítóitól a kevésbé befolyásos szereplőkig.

Az integráció kettős természete

Az elmúlt hetek megnyilatkozásaiból bízvást leszűrhető volt, hogy az Európai Bizottság (EB) valóságos feladatát és jogállását sokan helytelenül értelmezik. Különben mivel magyarázhatnám egyik hírtelevíziónk eszmecseréjét? Ezen a sajátos „pótvizsgára” késztetett Várhelyi Olivér, bővítési és szomszédságpolitikai biztos esélyeiről volt szó. A vita egyik – a maga szakterületén nagy tudású – résztvevője azt találta mondani, hogy az EB kijelölt tagjának most „választania kell” aközött, hogy követi-e a magyar kormány politikáját, avagy éppen ellenkezőleg, elhatárolódik tőle. Az erősen félreérthető kijelentéshez a vita másik három résztvevője nem fűzött hozzá semmit, a műsorvezető még kevésbé. Pedig az uniós bizottság mindenkori tagjainak nincs ilyen választási lehetőségük: a testület eleve az egész integráció érdekét tekinti iránytűnek, s az egyes portfóliók gazdái – bizonyos megszorítással az uniós „miniszterek” – nem fogadhatnak el utasítást attól a kormánytól, amely őket fölterjesztette. A Bizottság tagjai – nemzetiségüktől függetlenül – nem hazájukat képviselik, hanem az integráció egészét. S ha Janus istennel együtt ellátunk visszafelé, a kezdetekig, akkor ezt teljesen természetesnek tartjuk, hiszen az amúgy meglehetősen fantáziátlan elnevezésű Bizottságban éppen a kettős természetű integráció ölt testet. Röviddel a második világégés után, a liberális demokráciák gondolkodó politikusai arra jutottak, hogy a „nemzeteszme” – hogy Gyurgyák János kitűnő könyvének alcíméből idézzek – mellé oda kell még valamit állítani, ami ezen felülemelkedik, ami ezt adott esetben fékezi, ami nem befelé, hanem távolabbra, kifelé pillant. Ez volt a nemzetek fölöttiség, a szupranacionalizmus, a szövetségi állam ködös messzeségbe rejtőző gondolata – egyik kifejezés sem teljesen pontos, de mindegyik kifejezi az egykori akaratot és elszántságot arra, hogy a fejlett világot sokszor lángba borító nacionalizmusok mellé zárkózzék föl egy másik eszme, a – mondjuk így – nemzetekfelettiségé. És ez a gondolat az elmúlt hat-hét évtized alatt nem veszített érvényességéből. Ebben az értelemben igaza van az idézett londoni lap írójának, aki Voltaire mondását – „ha nem volna Isten, fel kellene találni” – az unióra vonatkoztatta: ha nem volna, föl kellene találni. Ez bizony nagyon disszonáns zene az illiberális füleknek, amelyek bizony süketek arra a bizonyos másik gondolatra, pedig az uniónak mindkettő eszmei pillére, és soha senki nem mondta, hogy a nemzetekfelettiség sírásója legyen a nemzeteszmének. Nem volt és nem is lesz. Ezt a süketséget az utóbbi hetekben – engedtessék meg a szolid képzavar – a leghangosabban a magyar kormányfő képviselte a Türk Tanács elhíresült ülésén, amelyen Törökországnak és Azerbajdzsánnak is segítséget ígért a Keleti Partnerség dolgában, ha a magyar biztos-jelöltet elfogadják. Ami önmagában integrációs abszurditás, hiszen nem vesz tudomást a Bizottságnak az uniós döntéshozásban elfoglalt helyéről; a testület ugyanis elsősorban a Szerződések őre, nem dönt, de a döntéseket előkészíti, majd bábáskodik a végrehajtásuk körül. Ha tehát a magyar kormányfő ennyire semmibe veszi az uniós sajátosságokat – vagy ilyen látszatot kelt –, akkor igazán nem csodálkozhatunk egy televíziós beszélgetés résztvevőinek idevágó érzéketlenségén.

Háttérbe szoruló portfólió

És azon sem, hogy az uniós parlamenti képviselők éppenséggel nagyon érzékenyek az integrációs sajátosságok maradéktalan elfogadására: amint a Politico című hírportálból kiderült, Várhelyi a „pótvizsgán” több olyan kérdést is kapott, amely a magyar kormány „türk” vonalával, Nikola Gruevszki befogadásával, a jogállamiság leépítésével, beszűkítésével volt kapcsolatos: vagyis az akkor még csak jelölt Várhelyi „bűnhődött” mindazért az illiberális kihágásért, amelyet a budapesti kormányzat folyamatosan elkövet. Minden mértékadó forrás szerint ugyanis a magyar karrierdiplomata kiválóan szerepelt a meghallgatásán, szakszerűen, franciául és angolul válaszolt a kérdésekre. A „pótvizsga” kifejezés tehát nem is egészen indokolt: nem a jelölt szakmai rátermettségével volt baj, hanem a kormányzat azon megnyilvánulásaival, amelyek folyamatosan szembemennek az európai értékekkel. Úgy gondolom azonban, még valamit érdemes közbevetni: a kormányzati tisztviselőktől az elemzők hadán át a különféle közéleti szereplőkig ritka egyöntetűséggel visszhangozzák, hogy mennyire „fontos”, „befolyásos” a bővítési és szomszédságpolitikai portfólió. Nem így látom. A bővítés jelenleg és előreláthatóan az új ötéves ciklusban nem élvez elsőbbséget, de legalábbis háttérbe szorul más nagy ügyek, például a bevándorlás, a klímaváltozás, az euróövezet gondjai, a most még aktuális brexit, vagy a mindig is alapvetőnek tekintett versenypolitika mögött. A balkáni kopogtatók még akár hosszú évekig is várhatnak az előszobákban, bárhogyan dől is el a Macron elnökkel folytatott vita. Kis leegyszerűsítéssel azt állítom, hogy a portfólió egyetlen igazán fajsúlyos, aktuális és stratégiai kérdése az Ukrajnához fűződő viszony és annak jövője. Csakhogy a Bizottság illetékes tagja, tehát Várhelyi Olivér mellett ezzel mások is foglalkoznak, így a testület elnöke, valamint a Bizottság egyik alelnöki tisztét is betöltő külügyi és biztonságpolitikai főképviselő, s ez a poszt az elmúlt években a most távozó Federica Mogherini sikeres tevékenysége folytán számottevően fölértékelődött. Azt gondolom tehát – talán sokakkal ellentétben –, hogy Ursula von der Leyen bizottsági elnök egyáltalán nem tett gesztust a budapesti kabinetnek, s személy szerint Orbán Viktornak azzal, hogy ezt a portfóliót a Magyarországról érkező bizottsági tagnak szánta, mert itt rengeteg munka, tengernyi egyeztetés, viszont kevés eredmény várható, ráadásul erre a területre többen is „vigyáznak” majd a Bizottság vezető tisztségviselői közül, amint a testületet nagy többséggel megszavazó európai parlamenti ülésen a hivatalát éppen elfoglaló elnök asszony is utalt erre.

Mérték és mértéktelenség

A bizottsági meghallgatások és szélesebb értelemben az új összetételű parlament hivatalba lépése más módon is előtérbe helyezte az unió egymással összeérő, de a másikat nem eltakaró két arcát, a nemzeteszmét és a nemzetekfelettiséget. Kormánypárti politikusok és a hozzájuk hű mamelukok igyekeztek Várhelyi meghallgatásának „kellemetlenségeit” a magyar ellenzéki politikusok brüsszeli aknamunkájának tekinteni, holott Brüsszelben nemcsak ők vannak, ráadásul tudomásul kellene végre venni, hogy a világ talán legsajátosabb elrendezésű törvényhozásának pártfrakcióiban különböző nemzetiségű képviselők ülnek. A kijelölt magyar biztosnak tehát a zöldek, a szocialisták, az Újítsuk meg Európát liberálisai és más zöld és baloldali tömörülések egyaránt „kellemetlenkedtek”, a néppártiak ezúttal kevésbé, ami azonban a lényegen nem változtat: az uniós parlament működési elveinek teljes és tudatos félremagyarázása, ha valaki azt hiszi, hogy néhány magyar képviselő ellenvéleménye képes megbuktatni a kijelölt biztost. Az a mértéktelen durvaság – hazaárulózás – pedig végképpen nem indokolható, amire egy-két momentumos képviselő egyben-másban talán vitatható külhoni szereplése miatt ragadtatták magukat a kormányoldalon és házuk táján. Hátrább az agarakkal – idézhetném a régi mondást, mert a legsúlyosabb vádak visszahullanak azokra, akik lelkesen kiabálnak kígyót-békát a nemzeteszméhez másként viszonyuló fiatalabb nemzedékek ifjú és lendületes szereplőire. Az általános eldurvuláshoz egyes ellenzékiek is hozzáteszik a magukét: a Hadházy-féle akciókra semmi szükség, aminthogy nem kell beleülni senki illetéktelennek a kormányfői székbe; a mérték az egyik legnagyobb érték, amiről sokan, szívesen elfelejtkeznek. Kevesebb indulat és több szakmaiság kellene közéletünkbe, s bármilyen furcsa is, ilyesmit látok az euró lehetőségeiről szóló Matolcsy-Varga pengeváltásban. A részletek mellőzésével, s azzal a megjegyzéssel, hogy alapvetően a pénzügyminiszteri értékeléssel értek egyet – a közös valuta „az unió legígéretesebb, de befejezetlen kezdeményezése” –, mégis a jegybankelnök egyik gondolatát idézném. A nagyon befolyásos londoni Financial Times meghökkentésben már nagy érdemeket szerzett jegybankelnök azt találta mondani, hogy az euró „stratégiai tévedés”, mert nem voltak és nincsenek meg a feltételei a közös valutának, nevezetesen „nincs közös állam, nincs olyan közös költségvetés, amely az euró-zóna teljes bruttó hazai termékének legalább 15-20 százalékát tömöríti, nincs az euró-zónának pénzügyminisztere és minisztériuma”. Vagyis nincsenek meg az ideális gazdasági feltételek, s ebben igaza is van, csakhogy az euró értelemszerűen hasonlít az integráció egészéhez: vajon amikor röviddel a második világháború után a mai unió ős-szervezetei létrejöttek, megvoltak-e az ideális feltételek? Lelki, fizikai, gazdasági romhalmazon indult útjára a kezdetektől fogva kettős természetű, ha tetszik, „kétarcú” integráció, létezett egyfajta politikai szándék a békés kooperációra, a jólét megteremtésére és léteztek a globalizálódó gazdaság csírái – e megfelelés és találkozás hozta létre az első integrációs intézményeket. A politikai akarat és a gazdasági érdekek kettőssége máig jellemzi az Európai Uniót, amely a magyar és nem magyar ellendrukkerek frazeológiájával, olykor aknamunkájával is dacolva, köszöni szépen, megvan, úgy hatvanegy éve. Nem kudarcoktól mentesen, nem tévedhetetlenül, mert a politikai és világgazdasági valóság visszavonhatatlan része lett.
Szerző

Hegyi Iván: Liverpool, Holly-wood

Publikálás dátuma
2019.12.08. 10:30

Fotó: Wikipedia
Az együttes első három felvétele egyaránt Number One lett az Egyesült Királyságban, s e mesterhármas utolérhetetlennek tetszett... Mígnem előkerült egy másik liverpooli banda, a Frankie Goes to Hollywood.
Hatvanhárom márciusában a How Do You Do It, két hónappal később az I Like It című dallal, majd még mindig az év októberében a himnikussá vált You'll Never Walk Alone-adaptációval vezette a brit sikerlistát a Gerry és a Pacemakers elnevezésű liverpooli formáció. Az együttes első három felvétele egyaránt Number One lett az Egyesült Királyságban, s e mesterhármas utolérhetetlennek tetszett... Mígnem előkerült egy másik liverpooli banda, a Frankie Goes to Hollywood. Ez a csapat huszonegy évvel Gerry Marsden és társai bravúrja után triplázott a Relax-szel, a Two Tribes-szal, valamint az 1984-es esztendő utolsó hónapjában élre kerülő Power of Love-val. A hármas elsőséget – nem csupán kronológiailag – a Relax alapozta meg. E nóta éppen egy évet, azaz ötvenkét hónapot töltött a listán, miután Trevor Horn producer, valamint a csapat sajtóügyeit intéző Paul Morley, a New Musical Expresstől szerződtetett újságíró beleadott apait-anyait, hogy a „Frankie” már az első alkalommal nagyot szóljon. Horn például négyszer vetette fel a számot, de negyedszerre már csak az énekes Holly Johnson volt a stúdióban a zenekar tagjai közül, a hangszereket kivétel nélkül „külsősök” kezelték. Ez aztán később súlyos problémákat okozott, mert a hármas listavezetés után mindenki felfokozott érdeklődéssel várta az európai „hollywoodiak” koncertjeit, ám élőben az együttes nem tudta megközelíteni a (nem is saját) műtermi színvonalat, és átlagos muzsikálásával mély csalódást keltett a pazar produkciótól elalélni készülő hallgatóság köreiben. A zenekar körüli felhajtás abból is fakadt, hogy a Relaxet – annak obszcenitása miatt – a BBC betiltotta; Nagy-Britanniában ez volt az első indexre tett popszám az amilyen extravagáns, olyan pezsgő életű Serge Gainsbourg dala, a Je t'aime óta, amelyet a szerző akkori szerelmének, Brigitte Bardot-nak írt 1967-ben, de aztán újabb kedvesével, Jane Birkinnel vett fel 1969-ben. (A botrányhős szolidabb számokat is komponált: ő találta fel a Viaszbabát, az 1965-ös Eurovízió-dalfesztivál győztes darabját, amelyet az abszolút francia énekesnő, France Gall adott elő a nápolyi seregszemlén.) Ám a rádiósok és a rajongók még meg sem ismerhették a Frankie-nóta szövegét, amikor már skandalum volt a levegőben, mert Johnsonról és a táncos-vokalista, időnként billentyűs Paul Rutherfordról Morley nem mulasztotta el (minél többször) kikürtölni, hogy mindkettő homoszexuális. Azaz a másságot nemhogy nem hallgatták el, de egyenesen bedörömböltek vele; egyebek közt olyan reklámokkal hirdették a Frankie Goes to Hollywoodot, hogy „minden szépfiú szereti a tengerészeket”. Johnsonról 1991-ben kiderült, hogy HIV-fertőzött. Abban az évben halt meg Freddie Mercury. „Gondoltam, én leszek a következő” – mondta a Frankie frontembere. Utóbb azt is megemlítette: „Olyan vagyok, akár egy szerzetes. Nem iszom, nem dohányzom, évek óta nem tettem egy jót. Ellenben nagy mennyiségű vitamint és gyógyszert szedek, minden tőlem telhetőt megteszek az egészségem megőrzése érdekében.” A nyolcvannégy januári betiltás – miként annak idején a Je t'aime esetében is – jót tett a dalnak, és annyian akarták hallgatni a számot, hogy a BBC kénytelen volt feloldani a korlátozást. Sőt az esztendő végén a British Broadcasting Corporation Top of the Pops című tévéshow-jában játszhatta el a dalt a zenekar, s attól kezdve a Relax különlegesen magas régiókba emelkedett. A kislemezből 2 066 230 példány kelt el; ez volt a nyolcvanas évek eladási rekordja Nagy Britanniában. A single-listákon ma sincs éppen hátul a nóta: minden idők hatodik legnépszerűbb korongjaként jegyzik az Egyesült Királyságban. Vigyázat, a Beatles épphogy befér a Top Ten-be a kilencedik helyezett She Loves You-val, míg John Lennon huszadik az Imagine-nel. A Two Tribes huszonkilencedik az örök listán. A Relax megannyi lajstromos hetében az is előfordult, hogy ez állt az élen a nagy szám előtt. Az idő tájt Liverpoolt Johnson után Holly-woodnak hívták.
Szerző

Gávárity párusszki?

Publikálás dátuma
2019.12.08. 08:57

Fotó: Danil Shamkin / NurPhoto
Két viszonylag hosszabb, egybefüggő mondatot sikerült elsajátítanom 9 évnyi orosz tanulás után.
Táváris ucsityel, já dákláviváju vám, nyikto nye átszusztvujet – jelentettem a Bocskai úti iskolában, amikor ötödikes lettem. Itt találkoztam először hivatalosan az orosz nyelvvel. Nem sejtettem, hogy általános és középiskolai pályafutásom során nagyjából a kezdeti időszak tudása kísér végig. Két viszonylag hosszabb, egybefüggő mondatot sikerült elsajátítanom 9 évnyi orosz tanulás után. Ebben szerepet játszhatott az a borzalmas, szörnyszülött tananyag is, amivel elrettentették a tanulóifjúságot az orosz nyelvtől. Egyebek mellett azzal kellett volna megbirkóznom, hogy mit kezdjek a Petropávlovszkájá kréposzttyal, vagy hogy a H. G. Wells, a nagy ánglijszkij piszátyel mi a fenéről csevegett táváris Vlagyimir Iljics Leninnel. Nem volt sok köszönet a „hétköznapi” szovjet valóságot ábrázoló olvasmányokban sem. Az egyikben például a „főhős” hazatért a lakótelepi panelbe, ám lassacskán kiderült, hogy nem a saját kuckójába érkezett meg, hanem egy idegen kéglibe. Amiből mi arra következtettünk, hogy egyrészt legalább szto gramm vodkát döntött le a torkán meló után, illetve minden lakáshoz ugyanolyan zár, kulcs dukált. Természetesen kidekoráltuk az orosz könyveket. H. G. Wells-szel ellentétben én nem találkoztam személyesen a nagy Leninnel, de a bratyónak sikerült. Elsősként a Vörösmarty gimiből osztálykirándulásra utaztak a nagy Szovjetunióba. Moszkvából csak a végeláthatatlan lakótelep-óceánra emlékezett, meg arra, hogy a valóságban mennyivel kisebb a Vörös tér, mint ahogy a tévében, meg a filmeken látszik. Kötelezően elmentek látogatóba a Mávzálej Lenyinába, ahol egy kissé már ütkop. Leninnel találkoztak, aki akár Madame Tussaud viaszkészletéből is származhatott volna a látvány alapján, de állítólag az igazit mutogatták. Azután átutaztak Leningrádba, ahol megnézték a Téli Palotát, amelynek cári borospincéjét egyetlen rohammal vették be a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (NOSZF) hős vöröskatonái november 7-én. Azt persze csak évtizedek múltán tudtuk meg, hogy a palota ostroma csak a zseniális szovjet-orosz filmrendező, Szergej Eisenstein filmjében volt olyan grandiózus. A valóságban néhány tucat női kadét „állta az ostromot” egy igen rövid ideig - épp időben leléptek a sárga földig lerészegedett forradalmárok elől. A bratyóék kilátogattak Cárszkoje Szelóba is, ahol szerinte roppant ízléstelen, aranyozott szoborparkot és jelentős mennyiségű szökőkutat csodálhattak meg. Gyuresz számára az Iszakievszkij Szabor, vagyis az Izsák székesegyház Foucault-ingája jelentett maradandó élményt, amely a 100 méter magas kupolában van felfüggesztve és kiválóan alkalmas a Föld forgásának illusztrálására. Sajnos neki sem volt sok üzleti érzéke, nem hozott sem színes tévét, sem nerc usankát, csempészett ikonokat, csak egy matrjoska babát, meg egy aprócska üveg szputnyikot, kicsiny márvány lapocskán. Amúgy a Vörös Hadsereg ideiglenesen hazánkban tartózkodó katonáival csak ritkán találkoztam. Április 4-én, november 7-én a díszterembe a mellükön több kiló plecsnivel csörögve érkező tisztekkel, illetve néha valamelyik pályaudvaron ’41-es mintájú gimnasztyorkába, ormótlan csizmában várakozó kiskatonákkal és ordítozó tisztekkel. Döbbenten láttam, ahogy egy-egy magasabb rangú tiszt mögött egy közlegény cipelte a bőröndöt. Hát én nem így képzeltem az egyenlőség társadalmát. A bratyó tehát még a csúcson láthatta a „Szovnetuniót” és „Lelint”, ahogy kisgyermekként emlegettem az országot és alapítóját. Nekem már csak a bomlás virága jutott 1991-ben, az összeomlás előtti pillanatokban, amikor Kárpátalján szemtanúja lehettem a dicsőséges szovjet Vörös Hadsereg dicstelen távozásának Csehszlovákiából. Hetedik-nyolcadiktól már ideológiai alapon nem tanultam oroszul, mert hát ugye magyar diák nem tanulja a megszállók nyelvét. No meg a hátamon felállt a szőr a patetikus hangsúlyozástól, ahogy öblögetve megszólalt a híres bemondó: „Gávárity Moszkva!”. Azután megnéztem feliratosan Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjét és villámcsapásként ért a felismerés, hogy létezik egy hétköznapi orosz beszéd is, ami ráadásul lágy és egyáltalán nem kellemetlen. És kiderült, nem csak A katona apjára, meg a Csapajevre, meg a velejéig cinikus, hazug Kronstadti tengerészek című propagandafilmekre képes a szovjet filmgyártás, hanem a Ballada a katonáról-ra, a Szállnak a darvak-ra, de a Hurrá, nyaralunk!-ra is. A nagy orosz klasszikusok filmre vitele szerintem csak orosz rendezőknek sikerült hitelesen, mint Nyikita Mihalkov Csehov feldolgozása, az Etűdök gépzongorára és a többi remekmű. És rákaptam az orosz írókra, Gorkijra, Tolsztojra, Turgenyevre, persze fordításban. Azután elmentek az elvtársak. És vittek mindent, ami nem volt lebetonozva, de olykor még azt is. Láttam ’91-ben olyan (volt) szovjet laktanyát, ahol még a falból is kitépték az elektromos vezetékeket és amit nem tudtak elvinni, azt szétverték, tönkretették. De ennek semmi köze nem volt az orosz kultúrához. Sem. A cirill betűket még ma is el tudom olvasni, de ha ma megkérdezik, hogy, „Gávárity párusszki?”, már sajnálom, hogy azt kell válaszolnom: Nye gávárju.
Szerző