Lánc, lánc...

Régi magyar bajok újabb adaléka a hír, amit Szijjártó Péter külügyminiszter jelentett be a Fidelitas múlt hétvégi kongresszusán: megkezdik a diplomaták továbbképzését a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, a külügyben pedig csak az kaphat állást, aki túlesett ezen. 
Nem volna ezzel semmi baj.  A franciáknál, a briteknél is találunk példát, milyen következetesen képezik ki azt a hivatalnokgárdát, az egymást követő generációkat, amelyek aztán megbízható alapossággal szolgálják ki szakmailag az állam mindenkori politikai vezetését. A gond "csak" az, amit Balázs Péter volt külügyminiszter elegánsan úgy fogalmazott meg lapunknak: "a külügy a saját szája íze szerint képzi majd az embereket". Mi fogalmazhatunk durvábban is: attól tartunk, hogy a Fidesz saját mamelukjainak, pártszolgáinak pallérozására és bebetonozására készül. A politikai szempontú kiválasztás következményeiről pedig nemcsak a magyar történelem tudna mesélni, hanem az a Külügyminisztérium is, ahol nem pusztán a szocialista Kovács László után takarítottak ki a fideszes utódok, hanem több fordulóban önmaguk után is. Addig, amíg csak a szinte üres szobák maradtak, és amíg már alig akad karrierdiplomata a követségek élére, vagy oroszul, spanyolul, illetve más "hiánynyelveken" beszélő referens.
Az ország mai állapotát elnézve a messze végtelenben sejlik fel az, ami a francia, brit gyakorlatot megkérdőjelezhetetlenné teszi: a közigazgatási szakembergárda a nemzet, az ország általános érdekében érinthetetlen, hatalomváltáskor személycserék csak a legfelső politikai posztokon történhetnek, a beosztottak a helyükön maradnak. Így lesz folytonos a szakértelem is és az állam zökkenőmentes működése is. Ám errefelé a politikai hülyeség uralja az országot, nem csoda, hogy a külügyet is elönti a félelem, ha kell, ha nem. 
Persze mit várhatunk el ott, ahol a keresztény könnyűzenét játszó fiatalok kiteljesedését segíti a kormány a képzést és hangszervásárlást támogató programmal?
Lánc, lánc, eszterlánc... Megszakítja-e valamikor valaki?
Szerző
Friss Róbert

Megszállók a tudatomban

Megszállták a tudatomat. Legalábbis nagyon valószínű, mert a házelnök szerint egész Európa „egy tudatmegszállás célpontja”, miért pont engem hagytak volna ki. A megszállottság kérdésében Kövér László autentikusnak tekinthető. „Száz évvel ezelőtt Európában egy véres területfoglaló háború zárult le, napjainkban pedig egy tudatfoglaló háború kezdetét éljük, és csak remélni tudjuk, hogy ez a küzdelem vértelen marad.” Ezt én is erősen remélem, a megszállás után már csak egy agyvérzés hiányozna a tudatomban. 
A megszállók célja, hogy elidegenedjünk a nemzetünktől és családunktól, és a fiatalok „már azt se tudják magukról, hogy fiúk-e vagy lányok”. Nekem ez még szerencsére megy, igaz, nem is vagyok fiatal. Éppen a szinte anyai aggodalom mondatja velem: nem lehet, hogy a megszállók pár ember tudatát már el is vitték hadizsákmányként? És most itt mászkálnak közöttünk az áldozatok, józan eszüket vesztve.
Az az egy szerencse, hogy a kormány megindította a hadjáratot a tudatom visszafoglalásáért. Eddig azt hittem, hogy a fronttól fáj itt hátul a fejem, de eszerint a belső csatazajtól van. A kormányfő persze előre látta a háborút, mint ahogy minden mást is. Már 2018-ban, a friss választási győzelem után megnyugtatott Tusnádfürdőn (pedig akkor még nem is emiatt voltam ideges), hogy felveszik a harcot a szellemi életben is: „Új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség a harmadik kétharmad után. Nagy változások előtt állunk”. És tényleg: létrejött a médiaholding, legázolták a Tudományos Akadémiát, folytatódott a történelem átírása, újabb szörnyszülöttei jelentek meg a köztéri szobrászatnak. Sőt: a Kulturkampf a saját tábort, pl. a Petőfi Irodalmi Múzeumot sem kímélte.
Kezdett kiépülni a magyar Maginot-vonal a tudatfoglalókkal szemben, „nemzeti érzelmű” (értsd: fideszes) parancsnokokkal. Magyar a magyarnak csak nem vájja ki a szemét. Legfeljebb az agyát, de az nem fáj annyira. A 2018-as miniszterelnöki biztatás után nem lehetett sokáig elvárni, hogy csak úgy álldigáljanak, lábhoz tett fegyverrel. Szakács Árpád, a médiaholding főszerkesztője nemrég újra belefújt a csatakürtjébe, és pontosította az ellenséges célpontot: „a liberalizmus, a nácizmus, a kommunizmus és az ebből kinövő baloldal. Ezek mind ugyanazok.” 
Nekem eddig nem tűnt fel a liberálisok, a baloldal és a nácik teljes nézetazonossága, mentségemre szól, hogy a náciknak sem. Pedig „ezek ott vannak már a Parlamentben”, „kivették a naftalinból a bőrkabátot”. Őket „segíti a kultúra minden területe”, ahol éjt nappá téve „sulykolják a migrációt, a gender- és másságpropagandát, … a kereszténység, a maradék nemzeti tudatunk megsemmisítését”. Mivel tagadhatatlanul ennek a tábornak a része vagyok, csak bámulok, mi mindenre vagyok képes. Például kommunikálok „a hazai és a nemzetközi emberkísérleti hálózatrendszerekkel”, amit eddig észre sem vettem. A megszállt tudatom miatt, valószínűleg. Így aztán „az aberráció, a szellemi sötétség végtelen megnyilvánulási formái lassan felhőként fedik el a normalitás egét”, „a halálkultusz lélekkufár sakálainak” üvöltése közben. Én ugyan csak egy egészen kicsi felhőfoszlány lehetek a normalitás egén, és ez a sakál-dolog se megy igazán jól nekem, éppen hársfateát iszogatok a torkomra. Talán a lélekkufárság az egyetlen, amivel próbálkozhatnék, bár az én üzleti érzékemmel…
Itt volt az ideje, hogy a kormány ellentámadásba lendüljön. Jön a Nagy Hon- és Tudatvédő Háború, ezúttal a Nemzeti Kulturális Alap és a színházak ellen. Az Alapot persze, mint a hivatalos közlemény mondja, nem szüntetik meg, csak átalakítják. Aha. A mókust patkánnyá, az is csak egy pici különbség. Noha ahányszor a Fidesz kormányra jutott, annyiszor csökkentették a szakmai delegáltak arányát a támogatásokat odaítélő testületekben, de eléggé el nem ítélhető módon mégis maradt belőlük. Így, kérem, nem lehet rendesen háborúzni. Most majd a tárca által kijelölt intézmények kormányhű vezetői vehetnek részt a tanácsban, és a miniszter dönt. Az önkormányzatok pedig választhatnak: ha színházaiknak továbbra is szükségük van a Nagy-Britannia kivételével egész Európában szokásos állami támogatásra (ami normatív módon a közönség jegyárait teszi elviselhetővé), akkor nyugodjanak bele, hogy az igazgatók kinevezése a miniszter kezébe kerül. Már elvették a kórházakat, az iskolákat, az önkormányzati vagyon jó részét, megcímkézték a saját bevételek felhasználását, majd pont a színházakat hagynák békén, pláne az ellenzéki városokban. Maradjon mindenki otthon, és nézze a TV2-t! Ha már a köztévét nem bírja a kényesebbje, fene a gusztusát.
És hol lehetne mindez jobb kezekben, mint Kásler miniszter úrnál? Ideje felzárkóztatni a kultúrát is az egészségügy színvonalához. Legfeljebb majd a színházak is gyűjtőakciókat rendeznek, mint a János kórház. Hát leesik a gyűrű az ujjunkról, ha adományoznunk kell egy-egy koponyát a Hamlethez, trónt a királydrámákhoz, orrpótlást Cyranónak? Az ilyesmi minden háztartásban akad. Mindent megér, ha a tudatfoglalók elleni hősi harc eredményeként a normalitás egén oszlanak a sakálok. Illetve a felhők. A szerző volt országgyűlési képviselő 
Szerző
Lendvai Ildikó

Kísérlet

Rácz Zsófia esetleg tényleg nem alkalmatlan a helyettes államtitkári posztra. Fiatal ugyan, de volt már ifjúsági ENSZ-küldött, meg politikai tanácsadó, és élt Amerikában, így meglehet, harmincasok sokaságánál többet látott, tapasztalt a világból. Vagyis talán semmivel sem alkalmatlanabb erre a feladatra, mint mondjuk egy nála tíz évvel idősebb, diplomás és némi hivatali tapasztalattal is rendelkező – tehát a feladatnak látszólag és a közvélemény megítélése szerint is jobban megfelelő – jelölt.
A baj mindenekelőtt az, hogy a hangsúly az esetlegen, a talánon és a megleheten van. Olyannyira, hogy még maguk Rácz Zsófia kinevezői sem biztosak a dolgukban. Erre utal, hogy bár tudhatták, kérdéseket vet fel jelöltjük kora, végzettsége, mégsem merték egy – a független sajtó munkatársai előtt is nyitott – sajtótájékoztatón bemutatni. Ehelyett rendhagyó módon egy Facebook-posztban jelentette be kinevezését Novák Katalin családügyi államtitkár. Ez legalább olyan árulkodó, mint az, hogy Rácz Zsófiáról csupán öt dolgot tartott szükségesnek elmondani: azt, hogy 22 éves, joghallgató, élt Washingtonban, volt küldött és elemző. Arról nem ejtett egy szót sem, hogy milyen tapasztalatai vannak az ifjúságügyben, vagy például miért épp őt találja a legalkalmasabbnak a feladatra.
De mondom: Rácz Zsófia esetleg tényleg nem alkalmatlan a helyettes államtitkári posztra. Ennek kiderítése viszont aligha közfeladat. Főleg nem egy olyan állásban, ahol olykor komoly összegekről és a fiatalok jövőjét is meghatározó programokról kell dönteni. Ugyanúgy nem kellene kísérletezgetni a minisztériumban, ahogy egy általános iskolában sem, ahol gyakornokként kezd minden fiatal – függetlenül attól, hogy a világ mely pontján töltött el néhány hónapot, és foglakozott-e korábban gyerekekkel. Pedig ott „csak” a szűkös osztálypénzt meg 20-30 gyereket bíznak rá.
Szerző
Boda András