Dugó, fadugó

Nem arról érdemes beszélni, hogy az új budapesti vezetés behozza a dugódíjat. Azt hiszem, nem tehet mást, ha nem akar pénzt visszafizetni Brüsszelnek. Erről ugyanis az unióval az ország már régen megegyezett. Az sem érdemel szót, hogy a kormány – bár tudja jól a következményeket – ellenzi a dugódíjat. Minél rosszabb a fővárosnak, annál jobb nekik. 
Arról viszont, hogy mi a dugódíjazás célja, még akkor is érdemes elgondolkozni, ha a bevezetés kérdése eldőlt. Sok múlik ugyanis a mikénten. 
Az evidencia, hogy Budapest belvárosa túl van zsúfolva gépjárművekkel. Ám itt van az első kérdés, hogy hol van a belváros. Köznapian az úgynevezett Kiskörúton belül eső területet tekintjük annak. Azonban ha a kultúra és a szórakozás funkcióit vesszük alapul, akkor a pesti oldalon a Nagykörút a határ. Ha pedig az üzleti életet tekintjük szempontnak, akkor el kell mennünk a külső (Hungária stb.) körútig. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy akárhol húzzuk meg a határt, minden funkció mindenhol előfordul. És mindenhol laknak is! 
Ám még így sem teljes a kép: árut kell szállítani a szállodákba, az éttermekbe és az üzletekbe, továbbá anyagot az építkezésekhez. És van még egy púp a város hátán: a turizmus. A túlzsúfoltságnak jelentős fokban okozója a kormányhivatalok teljesen indokolatlan jelenléte a belvárosban. Egy (bel)városon kívül eső területen építendő kormányzati negyed nélkül semmi esély sincs a gépkocsi forgalom enyhítésére. Tehát: az a funkció keveredés, ami most van, túl sok konfliktussal jár. Ezen feltétlenül érdemes változtatni, azonban az eredményekre évtizedeket kell várni. 
A közlekedést tehát a jelenlegi helyzet javítására kell szabályozni, azonban úgy, hogy mindig szem előtt tartjuk a végcélt: az egyéni eszközök (gépkocsi, bicikli, roller stb.) teljes kitiltását. A közösségi közlekedés járművei közül ki kell vonni a buszokat, beleértve a turista és városnéző járatokat, akkor is, ha hibridek vagy elektromos hajtásúak (troli). Kötöttpályás elektromos hajtású járművekre (villamos) és (a repülőterekről ismert) mozgó járdákra van szükség. Az áruszállítást és az építkezések forgalmát a hajnali órákra kell koncentrálni, szigorúan egyszeri (esetleg heti) fizetős útvonal engedélyhez kell kötni, amit a legkisebb panasz (pl. zajkeltés) esetén vissza kell vonni. Ugyanez vonatkozik a városi szemétszállításra. 
A dugódíj bevezetése kiváló alkalom az újratervezéshez. Persze akkor, ha a dugódíj ügy átmegy egy új (netán a régi) parkoltatási maffia kezébe, akkor minden marad a régiben, csak sokkal drágábban. Fogadni mernék… A szerző orvos 
Szerző
Haskó László

Szkanderezzünk, rektor úr!

Magyarország visszafarolt a múltba, nemcsak a politikában, de az egészségügyben is. Dr. Merkely Béla, a Semmelweis Egyetem (SE) rektora fejében a NER világítótoronyként jelez: az ápolók menjenek vissza cselédnek. Ha 18 éves kor után választanak hivatást, az nem ér semmit. A főiskolai, meg az egyetemi képzés az ápolók számára csak az Európai Unió hóbortja - állítja. 
Már rég kihúzták a szőnyeget a hivatás alól. A szájbefogó törvények, a rabszolgatörvény, a kórházbezárások terve, a létszámstop riadalma után csak az aprómunka maradt. Jön a szakoktatók kirúgása a közalkalmazotti munkaviszonyból, és vele a cselédképzés. 
Évtizedeken keresztül a magyar ápolóképzésben oktató szakemberek azon dolgoztak, hogy az oktatás megfeleljen az ápolás tudománnyá válásának. Legyen államilag garantált, ellenőrzött, saját tankönyvekkel, főiskolai-egyetemi szinten. Magyar Szakdolgozói Kamara, Hivatásbeli Etikai Kódex: e garanciáknak köszönhetően lett többek között eurokonform a képesítés. Ma már nem az. Szétverik a feltételeit, legelőször az oktatást.
Ebbe tenyerelt bele dr. Merkely Béla rektor, amikor a minap az ATV-ben az ápolóképzésről nyilatkozott, miközben a szájára sem jött az ápolók hivatalos megnevezése. Meggyőződéssel állította: „az a döntően az Európai Unióból származó elképzelés, hogy felsőfokú végzettségű nővérekre van szükség, nem állja meg a helyét.” Eközben a Nemzeti Ápolásfejlesztési Stratégia vitaanyaga (2019) azt állítja: „Az Európai Unió 28 tagállamából 19-ben már nincs középfokú ápolóképzés, és 2 további tagállamban is döntöttek a megszüntetéséről.”  
A WHO már 1950-ben felismerte: „Sok olyan országban, akol a gyógyítás magasan fejlett, de az ápolás nem, a lakosság egészségi állapota nem tükrözi a gyógyászat/gyógyítás szintjét.” Ezért fejlesztették az ápolást az Ápolók Nemzetközi Tanácsának irányításával, s a legtöbb országban 17, illetve 18 éves korhatár felett határozták meg a képzést. A felsőoktatásban is bevezették az ápolóképzést: előbb a főiskolai képzést (BSc 1989), majd az egyetemit (MSc 2000), végül a doktori iskolát (2005). Az egyetem rektora most 30-20 éves késéssel reklamálja az ápolók felsőfokú képzésre való jogosultságát?
Így nem csoda, hogy nem veszi észre a demográfiai változásokat sem. Milyen mértékű lesz a következő 10 évben a létszámcsökkenés? Ennek mi az oka, következménye? Hány egészségügyi szakember kellene? Milyen szakterületeket fognak privilegizálni: a közösségi ápolást; egy teljesen új formát, az átmeneti ellátást; vagy a hosszú távú otthonápolást? Kormányával együtt fogalma sincs, hogy mit jelent a költség és haszon vonatkozásában megtervezni a szakdolgozói utánpótlást. Eközben úgy tervezik a képzés egy részének átszervezését, hogy lehetetlen hónapok alatt új képzési programot, képzési kimenetet gyártani a nem létező kompetenciákhoz. Miközben a hallgatók stencilezik az oktatók jegyzeteit, mert tankönyvük sincs. 
A felkészült, érett és tudatosan cselekvő ápoló képe helyett újra megjelenik a 14 éves korában beiskolázandó, rettegő, szövegértelmezési gondokkal küzdő, pszichésen és fizikailag teljesen alkalmatlan fiatalkorú. Közben Merkely még meg is alázta a ma dolgozó ápolók többségét, azokat, akik az érettségi után léptek be a képzésbe. Állítja: „18 év után, ha valaki elhatározza, az egészségügyben akar dolgozni nem orvosként, hanem szakdolgozóként, az nem ugyanaz az érzés, mint amit 14 éves korban választ. A 14 éves kor, amikor ebbe igazán bele tud szeretni”. Mibe is?
A képzés struktúráját,tartalmát sem ismerő rektor nyilatkozta: a középfokú képzésnek van egy „egészségügyi éle”. Tudatom vele, hogy ezen „él” mentén találkozik a diák a meztelen test látványával, az abortusz naturális eredményével a vödörben. Daganatos beteg kortársával. Egy halottal az üres kórteremben, ahova véletlenül benyitott. Hogy ezzel megbirkózzék, ahhoz kellene a biztos tudás, az érett személyiség. Amit ebben a képzésben és óraszámban a diák biztosan nem szerez meg.
Kétségtelen, hogy az ápolás mint hivatás fejlődése szemben áll a kormány és az orvosi-menedzseri hierarchia érdekeivel és hatalmával. Szerintük nincs szükség eurokonform ápolási szakemberekre: nehogy meg kelljen fizetni őket. Elmaszatolják a béremelést, nem tartatják be a minimum feltételeket, szabotálják a kiterjesztett hatáskörű ápolók elismerését. Nem tesznek semmit az ápolók pályán maradásáért és a terhelés csökkentéséért.
A gyakorlóhelyeken nincsenek ápolók, oktatók a hallgatók foglalkoztatásához. Az új szakképzési törvény tartalma a gyakorlat majdani megszervezéséhez az egészségügyi intézményekben törvénytelen. Az ápolási környezet a betegnek, az ápolónak is katasztrofális. Eközben Merkely azt állítja, hogy a nővéreknek kell saját magukat, energiájukat „újratermelni, a család segítségével.”
Az ápolás és az ápolók, szakdolgozók megbecsülése minden más szakmánál jobban elszenvedte az orvosok öntelt tekintélyelvűségét, a kormány tudatlanságát és a társadalom passzivitását. Az ápolók képviselői mára már minimális szakmapolitikai szabadsággal sem rendelkeznek. A kormány újrafogalmazza az ápolóképzést, anélkül, hogy bármit tudna a szakmai és morális felelősségről. Nyoma sincs annak, hogy terveznék az elmozdulást a kórházra épülő egészségügyi szolgáltatás felől a közösségbe telepített szolgáltatások felé. 
De a jövő el fogja hozni ezt a változást: akkor, amikor szembesülnek vele, hogy már nincs az országban hadra fogható szakdolgozó. Ezt a rádöbbenést Merkely rektor és a kormány sem úszhatja majd meg. A szerző ápolásetikus 
Szerző
Rozsos Erzsébet

Gomolya, elvágólag

Szeretem ezt a piacot, akkor is, ha nyálkás köd borítja a bejáratát, és jégborda-kérgeken kell araszolni a parkolótól. Az épületig vezető gyalogút mentén előbb a kis családi ház aljában megnyitott kocsmát kell elhagyni, ami már kora reggel nagy forgalmat bonyolít. Nyaranta a teraszon vízpermet hűti a vásárlásban megfáradt vándort, most, a zimankóban pedig infralámpák ígérnek enyhülést a kosarakkal cipekedő férfiembereknek. Ide jön ki cigizni a hentes, aki panaszkodik, hogy ilyenkor, hétköznap nem is érdemes kinyitni, alig van ember, amelyik mégis, az kisnyugdíjas, s mert szezonja van, a legtöbbje olcsó malacfejet keres kocsonyának, vagy épp farkat, hogy legyen íze-veleje is a pulykahússal töltött káposztának. Odébb a pékségben épp kisültek a bucik meg a nagy fonott kalácsok, mellettük a polcon már ott pihegnek a kétkilós veknik. Szénhidrát-csökkentett, zabpelyhes zsömlékre itt nemigen van igény, szalonna, kolbász mellé erőteljesebb harapnivaló dukál.
Elmellőzöm a finom bőrű néniket, akik darabolt sült tököt és birsalmasajtot árulnak. Ahogy öltöznek, ahogy a kendőjük áll rajtuk, úgy néznek ki a portékáik is. A kócos hajúnak, a ziláltabb kendősnek kásásabb és a fénytelenebb a birse, aki meg elvágólag, pont nyakközépen köti meg a kendő alját, és a csomón túl mind a két csücsök szinte azonos szöget zár be az állkapocsnál, nos, ott a borostyánszínű finomság is áttetsző színű, csinosan formázott, tetején precízen felezett dióbéllel.
Megyek a sajtoshoz, szeretem a sajtost is. Tagbaszakadt férfi, széles, nagy tenyérrel, szinte látom, ahogy a nagy fakádban ezzel a hatalmas kézzel finoman töri össze a megalvadt tejet, préseli, formázza, viszi a pincébe, hogy aztán egy év múlva elővegye onnét, s vibráló érettségében kóstoltassa meg. Úgy szokott elszaladni itt az idő, hogy észre sem veszem, most is már a negyedik sajtnál járunk, „ez itt comté-jellegű” mondja, s hát persze innen könnyen rákeveredünk a diós ízekre, meg annak taglalására, hogy sajttálra vagy inkább fondübe való ez az enyhén édeskés csemege. 
Megáll mellettünk egy idős férfi, akinek már a tartásán érzem a rosszallást. – Kérjen nyugodtan, én úgyis elidőzök még itt – mondom neki.
– Maga nem időz, hanem fecseg. Sőt, csacsog. Mondhatni cserfel – sorolja kimérten. Húsz deka gomolyát kér, pontosan húszat, nem többet, nem kevesebbet. És ne háromszög alakúra vágja – mondja a sajtosnak -, hanem téglalapra, mind a két vége legyen egyforma, és a késpenge is egyenesen vágódjon a tömbbe, ne kanyarítsa az alsó részt se homorúra, se domborúra. – Műszaki ember vagyok – teszi hozzá, fél szemmel rám sandítva, mintha bánná már a foghegyről odaszúrt szavakat. Én azonban a derűmet nem hagyom, ha a köd nem veszi el, egy műszaki ember biztosan nem fogja, bár azért a szám szélén ott van, hogy ilyen attitűddel parenyicát sose vegyen, az a sok kanyar meg bog még megzavarná a lelki nyugalmát, de persze nem szólok.
Elmegy, a sajtos még kicsit kivár, hogy a vevő hallótávolságon kívülre kerüljön, aztán rám sandít, miközben egy köményes falatot kínál: „na, akkor csacsogunk tovább?”
Szerző
Doros Judit