Hosszú járat

Sokan nem értik, hogy miért szeretek autóbuszt vezetni. Figyelem az embereket, hogyan utaznak. A budai hajnalban még kevesen vannak, takarítók, éjszakai műszakból hazafelé tartó portások és ápolónők, italból lassan józanodó fiatalok. Egy szorongó fiatalember már megállókkal korábban ott toporog az ajtóban, mintha így hamarabb érne célhoz.

Pályaudvaroknál azután összejön a tömeg, hiába, az agglomeráció, magyarázta a csoportfőnök, úgy mondta ki ezt a szót, mintha valami fertőző betegségről beszélne, hiába nyomjuk mi itt többen, ezek megszállnak bennünket. A felszállók lélektana különös. Van, aki már a járdán szorongatja a bérletét, mintegy bizonyítékképpen, hogy jogszerűen utazik, mások a lépcsőn kapnak észbe, hogy hoppá, elő kellene keríteni a tárcát, vagy mintha meglepetésként érné őket, hogy az autóbuszon jegy kell. Jönnek a babrálósak, van jegyük, de nem tudják hol, és annak az esélye, hogy a táskában vagy ridikülben ráleljenek, szinte elenyésző. Aztán a magabiztos nyugdíjasok, bizalmas kacsintással villantják a személyit, a megszállott cigarettázók, akik az utolsót már a lépcsőn szippantják, és csalódottan néznek a eldobott csikk után.

Sokan, amikor már felléptek, megállnak, mint akik célhoz értek, nemigen törődnek a mögöttük érkezőkkel, ezt nevezik méltóságnak. Vannak ülőhelyre vadászók, vannak sietősek, akik a hajszára panaszkodnak, miközben hajszolják magukat, vannak ügyesek, akik mindig találnak ülőhelyet, és vannak csalódottak, akiknek sosem jut. Jönnek a fagylalt- és pizzaevő gyerekek és a rászólós felnőttek. Vannak engedelmes gyerekek és rálegyintős felnőttek. Vannak köszönősök, vannak a nagyon-kedvesen-köszönősök és a nem-köszönősök. Vannak a közvetlenkedő fiatalok, nyomjad-öreg-mert-sietek, csak visszapislantok, úgyis nyomom, ahogy tudom.

Van, akit leszállásnál fog el az izgalom. Jelzett-e időben? A furakvók elsőnek akarnak szabadulni, a ráérősek csak az utolsó pillanatban, amikor már majdnem késő.

Hosszú járat, hatvan perc. Más arcok, más öltözetek, más táskák, kis, nagy és legnagyobb hátizsákok, a külvilág tökéletes kiszűrésére alkalmas mobiltelefonok. Jönnek a külföldiek, csoportban, kiscsoportban, egyenként, olykor elesettek és szánalmasak, a csoportfőnöknek arra is volt jelszava, hogy hogyan segítsük őket, hát, ahogy lehet, ez volt a pontos utasítás.

A pesti külvárosban azután változnak a hangsúlyok, a küllemek, a hangvétel, a tegezés-magázás aránya, sokasodnak a káromkodások, elmaradnak a köszönések, hiányoznak a türelmes gesztusok, hangosabbak a szidalmazások, ha egy gyalogosnak előnyt adok. Nagyváros, mindenki a saját törvényei szerint él.

Na és a forgalom, az is egy igazi élmény. A márkás autók mindig többet engednek meg maguknak, az autóbuszt hol gúnyosan, hol szabálytalanul kiszorítják - ez jár a köznépnek és a környezetbarátoknak. Mindenki siet, ebben kell élnünk, mondta a csoportvezető, akinek mindenre van magyarázata, ezért ő a csoportvezető.

Szeretem a hosszú járatokat. Sok mindent lát az ember.