Totális háború

Akartok-e totális háborút? – üvöltötte Joseph Goebbels náci propagandaminiszter a berlini Sortcsarnokban 1943. február 18-án. (Emlékszünk: akartak). Nem szeretnénk semmilyen párhuzamot vonni a mai Magyarország és a náci Németország között, csak a technikára hívnánk fel a figyelmet, és arra: az autoriter rendszerek erejüket abból merítik, hogy agresszíven növekednek, terjeszkednek, s a maguk meggyőződése vagy politikai megszállottságuk nyomán mindent elfoglalnak, és kisajátítva a saját képükre formálnak. Hogy totális háborút indítsanak minden és mindenki ellen, akinek a véleménye eltér az övékétől.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere ezen az autokrata úton robog. Ám október 13-án, az önkormányzati választáson a megosztott, de a jobboldali falanx – egy a tábor, egy a zászló – által együttműködésre kényszerített ellenzék alaposan ágyékba rúgta: megszerzett több nagyvárost, és megszerezte Budapestet. Egy pillanatra úgy tűnt, megroggyant a hatalom, ám gyorsan magához tért, csalódására mindazoknak, akik úgy gondolták-remélték, most valami konszolidáltabb párbeszéd kényszeríthető ki.
A választások utáni eufória következménye is volt Éger István ovációval kísért leváltása a Magyar Orvosi Kamara éléről, vagy Farkas Flórián távozása az Országos Cigány Önkormányzattól, bár ez utóbbi esetben kétséges, a Fidesz nem saját emberével cserélte-e le vállalhatatlan saját emberét a szervezet élén. Mindkettő érzékeny vesztesége a kormánypártnak. Kósa Lajos „elszólása” (a „zsidók kénytelenek voltak, vagy lehet, hogy jól is esett nekik a nyilas vitézt megszavazni a Hajdú-Bihar megyei közgyűlésbe”) pedig rést ütött a kormány zsidósággal kapcsolatos politikáján, mert még Köves Slomót is arra kényszerítette, hogy kimondja: „visszautasítom, hogy a magyar politikai közélet erkölcstelenségének terhét bárki is a zsidóságra terhelje át”. Heisler Andrást, a Mazsihisz elnökét ugyanakkor annak a kérdésnek a feltételére indította: nem a meghirdetett „zéró tolerancia” került itt felmondásra, elég látványosan?  
Mindez azonban csak annak jele, hogyan vesztett kis társadalmi tereket a kormányzat, amiből a miniszterelnök nem arra jutott, hogy alapjaiban elhibázottan kormányoz, mert lassan nem akad békés zóna az országban, hanem arra, amire a 2000-es években elveszített két parlamenti választás után: meg kell semmisítenie politikai és – újabban – kulturális ellenfeleit. Ami a politikai ellenfeleket illeti, a Ház elé kerülő új törvényekkel végképp satuba akarja szorítani az ellenzéket, olyannyira kiüresítve a parlamenti munkát, hogy az ellenzék előtt ismét reális, sőt erkölcsi kötelezettségként merüljön fel a Ház elhagyása és egy ellenzéki parlament megalakítása. Ezzel párhuzamosan folyik a kulturális élet megszállásának nagy sikerrel kecsegtető kísérlete. Az csak hab a tortán, hogy  ehhez egy amorális hatalom Gothár Péter zaklatási ügyét használja fel.
Most aztán lessük, amint a 2022-es választásokig minden szennyével kiteljesedik a totális háború, hogy eltakarja azt a szomorú és keserű valóságot, amiben élünk.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2019.12.10. 10:19

A baloldal is lehet nemzeti

Az egész világ döbbenten és fölháborodottan követte a török hadsereg intervencióját a szíriai kurdok lakta területen. Ami azonban egy kicsit elsikkadt a híradásokban: a kurd ellenállás rendelkezik egy erős baloldali tartalommal. A kurd Rozsava autonóm terület baloldali elemekkel (gazdasági kommunák) és a közvetlen demokráciával kísérletezik, ami elég ritkaság a Közel-Keleten. 
Ez pedig felhívja a figyelmet egy érdekes, Magyarországon sokszor félresöpört problémára: a nemzeti autonómia követelése, igénylése és a baloldaliság elvei nemhogy nem állnak ellentétben egymással, hanem sokszor logikusan fakadnak egymásból. Európában ez ma azért nem téma, mert a nemzetállam léte, a nemzeti függetlenség manapság olyan természetes a kontinens népei számára, mint a levegő. A szocialista, szociáldemokrata pártok (mert e cikkben leszűkítően ezt hívom baloldalnak) „belenőttek” a parlamentarizmusba, egy olyan időszakban, amikor a polgári társadalom már kialakult. 
A baloldallal kapcsolatban van egy félreértés. Sokan a mai napig az internacionalizmust kérik számon minden szocialista, szociáldemokrata párton. Szerintem ez tévedés, illetve egy félreértésen alapul. Amikor Marx azt írta, hogy a „munkásnak nincs hazája”, az nem valami dicsérő kijelentés volt tőle. Ellenkezőleg, Marx ezzel a proletariátusnak azt a végtelen nyomorúságát érzékelteti, hogy a kapitalista viszonyok általi elidegenítéssel még a hazát is elvették tőle, illetve meg se kapta a haza-élményt a polgárságtól. Ha valaki olvasta a Kommunista Kiáltvány elé írott lengyel előszót, az láthatja, hogy Engels milyen szép szavakkal magasztalja a  nemzet függetlenségi és egyesítési törekvéseit. És semmi bizonyítéka nincs annak, hogy ez csak taktika lenne a részéről! Tényleg a hazafiatlanságot propagálja például az a mondat, amelyet Engels a lengyelekhez intéz? „Lengyelország 1792 óta többet tett a forradalomért, mint ez a három [ti. Olaszország, Németország, Magyarország – P. Á.] együttvéve (…) Márpedig Lengyelország függetlensége szükségszerűség az európai nemzetek harmonikus együttműködése számára.” 
Természetesen hozzáteszi, hogy ezt a függetlenséget a lengyel polgárság nem vívhatja ki, csak a lengyel proletariátus (bár azt nem vitatja, hogy a polgárság egyes elemei szövetségesek lehetnek e harcban). Ez a gondolat nem éppen arra utal, hogy Engels elutasította a lengyel függetlenséget és politikai egységet, egyszóval a lengyel nemzeti célokat. És hogy miért nem hasonlóan magasztos a saját nemzete, a német nemzet proletariátusának megszólítására törekvő előszó? Nyilvánvalóan azért, mert a német egység megvalósult, és a lengyelhez képest a német munkásság jobb pozíciókból harcolhat. De ez éppen nem a nemzeti egység és önállóság lebecsülése, hanem nélkülözhetetlenségének elismerése.
Minden szocialista, szociáldemokrata forradalmár tisztában volt azzal, hogy az általuk elképzelt igazságos társadalomhoz a saját nemzeti célok megvalósításán keresztül vezet az út. Előfordult, hogy különböző nemzetekből származó forradalmárok egy oldalon harcoltak: az 1830-as évek párizsi zendüléseiben például lengyel és olasz emigránsok is részt vettek, egy olyan ügyért áldozva életüket, amelyhez – látszólag – nem volt közük. De ez csak az emigránsok egymás és a befogadó ország iránti szolidaritás-érzéséből fakadt, nem valami hazafiatlanságból. (Összehasonlítva: Józef Bem, azaz Bem József sem lett hűtlen a lengyel nemzeti célokhoz azért, mert Bem apóként a magyar hadseregben szolgált!)
A nem marxista, hanem Marx által megvetően és pontatlanul „kispolgárinak” nevezett szocialista irányzatokra pedig még kevésbé igaz, hogy alábecsülték volna a saját nemzet létéhez, függetlenségének elismeréséhez való jogot. Különösen így volt ez olyan népek esetében, amelyek maguk politikai értelemben is elnyomottak voltak, és aránytalanul nagy számban kerültek a proletariátusba, vagyis a politikai elnyomásból, a függetlenség hiányából fakadt a gazdasági önállóság hiánya. Mindeközben az uralkodó nemzet tagjai nagy arányban képviseltették magukat a földeket, bányákat, gyárakat és bankokat birtokló tulajdonos polgárság között. A XIX. század eleji skót, walesi és ír paraszt-, kézműves és munkásmozgalmak egész szimbolikája és retorikája reflektált egyfajta népi angolellenességre. „Le Hengist fiaival”, kiáltották a vörös zászló alatt a walesi felkelők, „Rebecca leányai”, akik egy népi igazságtevőről kapták nevüket. Míg a walesiek „Rebecca” idejét, a skótok William Wallace és Robert Bruce korát sírták vissza „aranykorként”. Az angol föld- és kézművesek az 1810-30-as években még inkább a múlt felé, Robin Hood korába kívánkoztak, mintsem a szobatudósok által papírra vetett jövő után vágytak volna.
Nem egy skót és angol gyáros és földesúr fölismerte, hogy a hagyományos közösségi keretek szétverésével társadalmi szempontból veszélyes helyzet alakult ki. Nem akartak forradalmat, inkább utópisztikus közösségek kialakításával próbálkoztak, mint Robert Owen New Lanarkban vagy a konzervatív Sir Walter Scott Abbotstown-ban. Az angol kapitalizmus előretörésével ezek mind elnéptelenedtek. 
Maguk a szocialisták is megosztottak voltak abban, helyes-e elfogadni a segítséget a „régi szép időket” visszasíró lokális hatóságoktól, a földesuraktól. Ha egy skót vagy breton földesúr birtoka egy mohó angol vagy francia gyáros kezébe került, az kétféle reakcióval járhatott a szocialista körökben. Amennyiben a földesúr filantróp, emberbarát volt, aki szívén viselte bérlői sorsát, és jó úrként velük élt, vidéki kastélyában, megosztozott velük örömükben-bánatukban, és szívesebben beszélt velük anyanyelvükön, mint az uralkodó nemzet nyelvén, akkor várható volt a falusi lakosság ellenállása, passzív vagy aktív formában. 
Ám voltak szocialisták, akik nem láttak katasztrófát abban, ha a régi közösségi kereteket szétverik, és ha a termelőeszközök tulajdonosainak köre egyre szűkül: minél jobban megmutatja a kapitalizmus a valódi énjét, és minél kevesebb kézben összpontosulnak a termelőeszközök, annál jobb, az „angol burzsoák” vagy a „francia burzsoák” ostoba módon ezzel is a forradalom kezére játszanak. Hiszen Marx is megmondta, hogy a kapitalizmus mint romboló erő hasznos, mert „széttépi a tarkabarka hűbéri kötelékeket”, de meg is teremti saját hóhérait, a proletárokat. Itt vált el egymástól a baloldal két ága. Az egyik, amelyet a magyar közbeszédben gyakran – tévesen bár, de – „nemzeti” baloldalnak neveznek, holott valójában nevezzük egyszerűen csak lokálisnak, hiszen kialakulásakor még a nemzetté válás előtt vagyunk: a nemzeti identitás föltámadása a gazdasági önállóság elvesztésének következménye, nem előzménye. A másik pedig az, amely csak a jövendő forradalom és a közgazdasági hasznosság felől szemléli az emberi történelmet és a gazdaságot, és minden igazságtalanságot elvisel, ha az közelebb visz a célhoz.
Közhelyszerű, hogy a cionizmus, az önálló zsidó haza megteremtésére irányuló nemzeti eszme születésénél baloldali gondolkodók bábáskodtak. Mindegyik korai cionista – Moses Hess, Leon Pinsker, még az abszolút polgári értelmiségi Herzl is – valamiféle szocialisztikus modellben, a termelőeszközök közös tulajdonában gondolkodott, és szinte meglepő, milyen magától értetődően kiálltak a demokrácia és a teljes nemi egyenlőség mellett, amelyet a korban a liberálisok és konzervatívok többsége elvetett. Az egyik első politikai cionista, Moses Hess - sokáig Marx munkatársa - az olasz egységen fellelkesülve írta, hogy „a Tevere melletti Örök Város” felszabadítása után elérkezett a „Moria melletti Örök Város” felszabadítása. Ez egy a nemzeti romantika szimbolikájában gyökerező gondolat volt.
Mint látható, a baloldal és a nemzet sokszor, sok helyen szorosan egybefonódott, egymást feltételezték. Most a XIX. századból vettük példáinkat, de akár az 1956-os forradalomra, az akkori munkástanácsokra is hivatkozhattunk volna. A baloldal számára is fontos lenne, hogy önmagában vitát folytasson a magyar történelemhez és nemzethez való kapcsolatáról. A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa 
Szerző
Paár Ádám

Hosszú járat

Sokan nem értik, hogy miért szeretek autóbuszt vezetni. Figyelem az embereket, hogyan utaznak. A budai hajnalban még kevesen vannak, takarítók, éjszakai műszakból hazafelé tartó portások és ápolónők, italból lassan józanodó fiatalok. Egy szorongó fiatalember már megállókkal korábban ott toporog az ajtóban, mintha így hamarabb érne célhoz. 
Pályaudvaroknál azután összejön a tömeg, hiába, az agglomeráció, magyarázta a csoportfőnök, úgy mondta ki ezt a szót, mintha valami fertőző betegségről beszélne, hiába nyomjuk mi itt többen, ezek megszállnak bennünket. A felszállók lélektana különös. Van, aki már a járdán szorongatja a bérletét, mintegy bizonyítékképpen, hogy jogszerűen utazik, mások a lépcsőn kapnak észbe, hogy hoppá, elő kellene keríteni a tárcát, vagy mintha meglepetésként érné őket, hogy az autóbuszon jegy kell. Jönnek a babrálósak, van jegyük, de nem tudják hol, és annak az esélye, hogy a táskában vagy ridikülben ráleljenek, szinte elenyésző. Aztán a magabiztos nyugdíjasok, bizalmas kacsintással villantják a személyit, a megszállott cigarettázók, akik az utolsót már a lépcsőn szippantják, és csalódottan néznek a eldobott csikk után. 
Sokan, amikor már felléptek, megállnak, mint akik célhoz értek, nemigen törődnek a mögöttük érkezőkkel, ezt nevezik méltóságnak. Vannak ülőhelyre vadászók, vannak sietősek, akik a hajszára panaszkodnak, miközben hajszolják magukat, vannak ügyesek, akik mindig találnak ülőhelyet, és vannak csalódottak, akiknek sosem jut. Jönnek a fagylalt- és pizzaevő gyerekek és a rászólós felnőttek. Vannak engedelmes gyerekek és rálegyintős felnőttek. Vannak köszönősök, vannak a nagyon-kedvesen-köszönősök és a nem-köszönősök. Vannak a közvetlenkedő fiatalok, nyomjad-öreg-mert-sietek, csak visszapislantok, úgyis nyomom, ahogy tudom. 
Van, akit leszállásnál fog el az izgalom. Jelzett-e időben? A furakvók elsőnek akarnak szabadulni, a ráérősek csak az utolsó pillanatban, amikor már majdnem késő. 
Hosszú járat, hatvan perc. Más arcok, más öltözetek, más táskák, kis, nagy és legnagyobb hátizsákok, a külvilág tökéletes kiszűrésére alkalmas mobiltelefonok. Jönnek a külföldiek, csoportban, kiscsoportban, egyenként, olykor elesettek és szánalmasak, a csoportfőnöknek arra is volt jelszava, hogy hogyan segítsük őket, hát, ahogy lehet, ez volt a pontos utasítás. 
A pesti külvárosban azután változnak a hangsúlyok, a küllemek, a hangvétel, a tegezés-magázás aránya, sokasodnak a káromkodások, elmaradnak a köszönések, hiányoznak a türelmes gesztusok, hangosabbak a szidalmazások, ha egy gyalogosnak előnyt adok. Nagyváros, mindenki a saját törvényei szerint él. 
Na és a forgalom, az is egy igazi élmény. A márkás autók mindig többet engednek meg maguknak, az autóbuszt hol gúnyosan, hol szabálytalanul kiszorítják - ez jár a köznépnek és a környezetbarátoknak. Mindenki siet, ebben kell élnünk, mondta a csoportvezető, akinek mindenre van magyarázata, ezért ő a csoportvezető. 
Szeretem a hosszú járatokat. Sok mindent lát az ember.
Szerző
Odze György