Akartok-e totális háborút? – üvöltötte Joseph Goebbels náci propagandaminiszter a berlini Sortcsarnokban 1943. február 18-án. (Emlékszünk: akartak). Nem szeretnénk semmilyen párhuzamot vonni a mai Magyarország és a náci Németország között, csak a technikára hívnánk fel a figyelmet, és arra: az autoriter rendszerek erejüket abból merítik, hogy agresszíven növekednek, terjeszkednek, s a maguk meggyőződése vagy politikai megszállottságuk nyomán mindent elfoglalnak, és kisajátítva a saját képükre formálnak. Hogy totális háborút indítsanak minden és mindenki ellen, akinek a véleménye eltér az övékétől.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere ezen az autokrata úton robog. Ám október 13-án, az önkormányzati választáson a megosztott, de a jobboldali falanx – egy a tábor, egy a zászló – által együttműködésre kényszerített ellenzék alaposan ágyékba rúgta: megszerzett több nagyvárost, és megszerezte Budapestet. Egy pillanatra úgy tűnt, megroggyant a hatalom, ám gyorsan magához tért, csalódására mindazoknak, akik úgy gondolták-remélték, most valami konszolidáltabb párbeszéd kényszeríthető ki.
A választások utáni eufória következménye is volt Éger István ovációval kísért leváltása a Magyar Orvosi Kamara éléről, vagy Farkas Flórián távozása az Országos Cigány Önkormányzattól, bár ez utóbbi esetben kétséges, a Fidesz nem saját emberével cserélte-e le vállalhatatlan saját emberét a szervezet élén. Mindkettő érzékeny vesztesége a kormánypártnak. Kósa Lajos „elszólása” (a „zsidók kénytelenek voltak, vagy lehet, hogy jól is esett nekik a nyilas vitézt megszavazni a Hajdú-Bihar megyei közgyűlésbe”) pedig rést ütött a kormány zsidósággal kapcsolatos politikáján, mert még Köves Slomót is arra kényszerítette, hogy kimondja: „visszautasítom, hogy a magyar politikai közélet erkölcstelenségének terhét bárki is a zsidóságra terhelje át”. Heisler Andrást, a Mazsihisz elnökét ugyanakkor annak a kérdésnek a feltételére indította: nem a meghirdetett „zéró tolerancia” került itt felmondásra, elég látványosan?
Mindez azonban csak annak jele, hogyan vesztett kis társadalmi tereket a kormányzat, amiből a miniszterelnök nem arra jutott, hogy alapjaiban elhibázottan kormányoz, mert lassan nem akad békés zóna az országban, hanem arra, amire a 2000-es években elveszített két parlamenti választás után: meg kell semmisítenie politikai és – újabban – kulturális ellenfeleit. Ami a politikai ellenfeleket illeti, a Ház elé kerülő új törvényekkel végképp satuba akarja szorítani az ellenzéket, olyannyira kiüresítve a parlamenti munkát, hogy az ellenzék előtt ismét reális, sőt erkölcsi kötelezettségként merüljön fel a Ház elhagyása és egy ellenzéki parlament megalakítása. Ezzel párhuzamosan folyik a kulturális élet megszállásának nagy sikerrel kecsegtető kísérlete. Az csak hab a tortán, hogy ehhez egy amorális hatalom Gothár Péter zaklatási ügyét használja fel.
Most aztán lessük, amint a 2022-es választásokig minden szennyével kiteljesedik a totális háború, hogy eltakarja azt a szomorú és keserű valóságot, amiben élünk.