A baloldal is lehet nemzeti

Az egész világ döbbenten és fölháborodottan követte a török hadsereg intervencióját a szíriai kurdok lakta területen. Ami azonban egy kicsit elsikkadt a híradásokban: a kurd ellenállás rendelkezik egy erős baloldali tartalommal. A kurd Rozsava autonóm terület baloldali elemekkel (gazdasági kommunák) és a közvetlen demokráciával kísérletezik, ami elég ritkaság a Közel-Keleten.

Ez pedig felhívja a figyelmet egy érdekes, Magyarországon sokszor félresöpört problémára: a nemzeti autonómia követelése, igénylése és a baloldaliság elvei nemhogy nem állnak ellentétben egymással, hanem sokszor logikusan fakadnak egymásból. Európában ez ma azért nem téma, mert a nemzetállam léte, a nemzeti függetlenség manapság olyan természetes a kontinens népei számára, mint a levegő. A szocialista, szociáldemokrata pártok (mert e cikkben leszűkítően ezt hívom baloldalnak) „belenőttek” a parlamentarizmusba, egy olyan időszakban, amikor a polgári társadalom már kialakult.

A baloldallal kapcsolatban van egy félreértés. Sokan a mai napig az internacionalizmust kérik számon minden szocialista, szociáldemokrata párton. Szerintem ez tévedés, illetve egy félreértésen alapul. Amikor Marx azt írta, hogy a „munkásnak nincs hazája”, az nem valami dicsérő kijelentés volt tőle. Ellenkezőleg, Marx ezzel a proletariátusnak azt a végtelen nyomorúságát érzékelteti, hogy a kapitalista viszonyok általi elidegenítéssel még a hazát is elvették tőle, illetve meg se kapta a haza-élményt a polgárságtól. Ha valaki olvasta a Kommunista Kiáltvány elé írott lengyel előszót, az láthatja, hogy Engels milyen szép szavakkal magasztalja a nemzet függetlenségi és egyesítési törekvéseit. És semmi bizonyítéka nincs annak, hogy ez csak taktika lenne a részéről! Tényleg a hazafiatlanságot propagálja például az a mondat, amelyet Engels a lengyelekhez intéz? „Lengyelország 1792 óta többet tett a forradalomért, mint ez a három [ti. Olaszország, Németország, Magyarország – P. Á.] együttvéve (…) Márpedig Lengyelország függetlensége szükségszerűség az európai nemzetek harmonikus együttműködése számára.”

Természetesen hozzáteszi, hogy ezt a függetlenséget a lengyel polgárság nem vívhatja ki, csak a lengyel proletariátus (bár azt nem vitatja, hogy a polgárság egyes elemei szövetségesek lehetnek e harcban). Ez a gondolat nem éppen arra utal, hogy Engels elutasította a lengyel függetlenséget és politikai egységet, egyszóval a lengyel nemzeti célokat. És hogy miért nem hasonlóan magasztos a saját nemzete, a német nemzet proletariátusának megszólítására törekvő előszó? Nyilvánvalóan azért, mert a német egység megvalósult, és a lengyelhez képest a német munkásság jobb pozíciókból harcolhat. De ez éppen nem a nemzeti egység és önállóság lebecsülése, hanem nélkülözhetetlenségének elismerése.

Minden szocialista, szociáldemokrata forradalmár tisztában volt azzal, hogy az általuk elképzelt igazságos társadalomhoz a saját nemzeti célok megvalósításán keresztül vezet az út. Előfordult, hogy különböző nemzetekből származó forradalmárok egy oldalon harcoltak: az 1830-as évek párizsi zendüléseiben például lengyel és olasz emigránsok is részt vettek, egy olyan ügyért áldozva életüket, amelyhez – látszólag – nem volt közük. De ez csak az emigránsok egymás és a befogadó ország iránti szolidaritás-érzéséből fakadt, nem valami hazafiatlanságból. (Összehasonlítva: Józef Bem, azaz Bem József sem lett hűtlen a lengyel nemzeti célokhoz azért, mert Bem apóként a magyar hadseregben szolgált!)

A nem marxista, hanem Marx által megvetően és pontatlanul „kispolgárinak” nevezett szocialista irányzatokra pedig még kevésbé igaz, hogy alábecsülték volna a saját nemzet létéhez, függetlenségének elismeréséhez való jogot. Különösen így volt ez olyan népek esetében, amelyek maguk politikai értelemben is elnyomottak voltak, és aránytalanul nagy számban kerültek a proletariátusba, vagyis a politikai elnyomásból, a függetlenség hiányából fakadt a gazdasági önállóság hiánya. Mindeközben az uralkodó nemzet tagjai nagy arányban képviseltették magukat a földeket, bányákat, gyárakat és bankokat birtokló tulajdonos polgárság között. A XIX. század eleji skót, walesi és ír paraszt-, kézműves és munkásmozgalmak egész szimbolikája és retorikája reflektált egyfajta népi angolellenességre. „Le Hengist fiaival”, kiáltották a vörös zászló alatt a walesi felkelők, „Rebecca leányai”, akik egy népi igazságtevőről kapták nevüket. Míg a walesiek „Rebecca” idejét, a skótok William Wallace és Robert Bruce korát sírták vissza „aranykorként”. Az angol föld- és kézművesek az 1810-30-as években még inkább a múlt felé, Robin Hood korába kívánkoztak, mintsem a szobatudósok által papírra vetett jövő után vágytak volna.

Nem egy skót és angol gyáros és földesúr fölismerte, hogy a hagyományos közösségi keretek szétverésével társadalmi szempontból veszélyes helyzet alakult ki. Nem akartak forradalmat, inkább utópisztikus közösségek kialakításával próbálkoztak, mint Robert Owen New Lanarkban vagy a konzervatív Sir Walter Scott Abbotstown-ban. Az angol kapitalizmus előretörésével ezek mind elnéptelenedtek.

Maguk a szocialisták is megosztottak voltak abban, helyes-e elfogadni a segítséget a „régi szép időket” visszasíró lokális hatóságoktól, a földesuraktól. Ha egy skót vagy breton földesúr birtoka egy mohó angol vagy francia gyáros kezébe került, az kétféle reakcióval járhatott a szocialista körökben. Amennyiben a földesúr filantróp, emberbarát volt, aki szívén viselte bérlői sorsát, és jó úrként velük élt, vidéki kastélyában, megosztozott velük örömükben-bánatukban, és szívesebben beszélt velük anyanyelvükön, mint az uralkodó nemzet nyelvén, akkor várható volt a falusi lakosság ellenállása, passzív vagy aktív formában.

Ám voltak szocialisták, akik nem láttak katasztrófát abban, ha a régi közösségi kereteket szétverik, és ha a termelőeszközök tulajdonosainak köre egyre szűkül: minél jobban megmutatja a kapitalizmus a valódi énjét, és minél kevesebb kézben összpontosulnak a termelőeszközök, annál jobb, az „angol burzsoák” vagy a „francia burzsoák” ostoba módon ezzel is a forradalom kezére játszanak. Hiszen Marx is megmondta, hogy a kapitalizmus mint romboló erő hasznos, mert „széttépi a tarkabarka hűbéri kötelékeket”, de meg is teremti saját hóhérait, a proletárokat. Itt vált el egymástól a baloldal két ága. Az egyik, amelyet a magyar közbeszédben gyakran – tévesen bár, de – „nemzeti” baloldalnak neveznek, holott valójában nevezzük egyszerűen csak lokálisnak, hiszen kialakulásakor még a nemzetté válás előtt vagyunk: a nemzeti identitás föltámadása a gazdasági önállóság elvesztésének következménye, nem előzménye. A másik pedig az, amely csak a jövendő forradalom és a közgazdasági hasznosság felől szemléli az emberi történelmet és a gazdaságot, és minden igazságtalanságot elvisel, ha az közelebb visz a célhoz.

Közhelyszerű, hogy a cionizmus, az önálló zsidó haza megteremtésére irányuló nemzeti eszme születésénél baloldali gondolkodók bábáskodtak. Mindegyik korai cionista – Moses Hess, Leon Pinsker, még az abszolút polgári értelmiségi Herzl is – valamiféle szocialisztikus modellben, a termelőeszközök közös tulajdonában gondolkodott, és szinte meglepő, milyen magától értetődően kiálltak a demokrácia és a teljes nemi egyenlőség mellett, amelyet a korban a liberálisok és konzervatívok többsége elvetett. Az egyik első politikai cionista, Moses Hess - sokáig Marx munkatársa - az olasz egységen fellelkesülve írta, hogy „a Tevere melletti Örök Város” felszabadítása után elérkezett a „Moria melletti Örök Város” felszabadítása. Ez egy a nemzeti romantika szimbolikájában gyökerező gondolat volt.

Mint látható, a baloldal és a nemzet sokszor, sok helyen szorosan egybefonódott, egymást feltételezték. Most a XIX. századból vettük példáinkat, de akár az 1956-os forradalomra, az akkori munkástanácsokra is hivatkozhattunk volna. A baloldal számára is fontos lenne, hogy önmagában vitát folytasson a magyar történelemhez és nemzethez való kapcsolatáról.

A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa