Kun Bélát lámpavassal ábrázolni? A mai napig nevetek Varga Imre szobrán, amit 1986-ban állítottak fel a Vérmezőn, és 1992-ben száműztek onnan a Szoborparkba. A bírálók között persze akadt, akinek már annak idején is gyanús volt a kompozíció felfokozott heroizmusa – talán csak nem paródia? −, szándékáról a művész a rendszerváltás után beszélhetett szabadon. „Ez volt az első kritikus szemléletű emlékmű a történelemben. Egy olyan emberről szól, aki búcsúzása pillanatában az általa kivégzettek szellemi árnyaival találkozik, a kísértetekkel. Ott lebegnek, ott lebeg az egész a föld fölött, és ott áll ez az ember, aki búcsút int, kalappal a kezében, az akasztófa alatt, amely rá vár” – mondta el Christa Nickel Beszélgetések Varga Imrével című, 1995-ben megjelent könyvében.
Varga Imre ekkor már bőven világhírnek örvendett, de a gondolatiság, a szellemesség, a formába öntött érzelem már a pályája elejétől jellemezte művészetét. Nagy feltűnést keltett az 1965-ben bemutatott krómacél Prométheusza, és nem lett botrány abból sem, hogy az 1974-ben felállított mohácsi Leninjét leléptette a piedesztálról, egyben bemutatta a propaganda és a valóság kettősségét. Botrány csak 2012-ben lett Károlyi Mihály 1975-ben felállított szobrából, de nem amiatt, mert deheroizálta az egykori miniszterelnököt, akire a történelem két hatalmas, egymással össze nem érő gótikus ívként nehezedett. Politikai játszmák után száműzték szülővárosába, Siófokra a szobrot.
Külföldön és itthon mintegy háromszáz köztéri műve látható − Radnótitól Liszt Ferencen át a vatikáni magyar kápolna alkotásaiig. A kortárs magyar szobrászművészet iskolateremtő megújítója volt – írta gyászjelentésében a Magyar Művészeti Akadémia, amihez még annyit lehet hozzátenni: iskolateremtőként számos követője, utánzója is akadt. Mondhatni − elnézve a köztereinken mostanában terjedő giccset −, nagy szerencsénkre.