Jó fél éve még úgy látszott, átalakul Nagy-Britannia belpolitikai térképe. A toryk, a Munkáspárt, a Liberális Demokraták, valamint a Brexit párt támogatottsága között olyan csekély volt a különbség, hogy a jelek a hagyományos kétpólusú politika végére utaltak.
Aztán jött Boris Johnson, akinek kezdettől fogva egyetlen célja volt: új választást kicsikarni. Kezdetben keményvonalas Brexit-pártiként lépett fel, aki akár megállapodás nélkül is faképnél hagyná az Európai Uniót. Ám hamar kiderült, leginkább hazája gazdaságának jövőjét tenné kockára a „hard Brexit” megvalósulása. Így ő is megállapodott az EU-val a kilépés feltételeiről, csak hát ez a csomag a britek és az EU szempontjából is rosszabb volt, mint amit elődje, Theresa May ért el.
Johnsont így túl nagy következetességgel nem lehet vádolni, a közvélemény-kutatások mégis az ő stratégiájának helyességét igazolták, a konzervatívok egy ponton mintegy 15 százalékkal lehagyták a Munkáspártot. Ebben két tényező játszott szerepet. Egyrészt a közvélemény szemében még ellenszenvesebb lett a Johnsonnal folyvást perlekedő parlament, másrészt nem bíznak Jeremy Cobyn munkáspárti vezetőben, különösen azért, mert a Labournak a Brexittel kapcsolatos véleménye is ellentmondásos volt.
Mégis, a választás közeledtével a választók egyre inkább a nagyobb pártok felé fordultak, így a mai voksolás megint a toryk és a Munkáspárt között dől el. Hasonló folyamatok mennek végbe, mint a 2017-es választás előtt: a Labour rohamléptékben közelít a konzervatívokhoz a közvélemény-kutatásokban, így a nagy előny folyamatosan apad. A toryk győzelme ugyan nem forog veszélyben, de egy csekély többség miatt messze nem biztos, hogy az új parlamentben kényelmes többségben lesznek a Johnson-féle megállapodást támogató erők.
S ha ez így lesz, folytatódik a Brexit végtelen története.