Negyven menekülési pont - Interjú Szávai Attila íróval

Nem szereti elhagyni a komfortzónáját, nincs még bátorsága ellépni a novelláktól a regény felé, ám új, hatodik novelláskötetében is a különös események, a különc figurák izgatják. Szávai Attilát, a Távoli vidékek felé című könyv szerzőjét faggattuk koncepciójáról – valamint vadászatról és vadhajtásokról.

A novelláiban rend szerint mintha megállítaná az időt, szinte életképekként, csendéletekként, mozgalmasság vagy fordulatos cselekmények nélkül ábrázol élethelyzeteket. A klasszikus poentírozást is kerüli – a szövegeiben a felmutatás gesztusa jelentésteli. Honnan e technika, dramaturgia?

Szeretem film- és fényképszerűen ábrázolni a karaktereimet és a környezetüket – rázoomolok a témára, mondhatni. Mindjárt a novellák elején pozicionálom a teret és az időt, nem mismásolok: Falunap, pont! Az olvasó így rögtön elhelyezheti a képzeletében, miről is lesz szó. Az biztos, hogy ez nem a klasszikus novellaszerkezetet és -írást követi, de én nem is bölcsészközegből érkeztem az irodalom felé, nem iskolában tanultam a novellaírást. Engem a különös, elkapott, körülöttem zajló események, különc figurák izgatnak, ezek adják az ihletet, a témát. Ahogy egymáshoz és a mikrovilágukban zajló folyamatokra reagálnak, hol bölcsen, hol ostobán.

Egészen fura, ugyanakkor idilli ez a falusi, kisvárosi miliő, vagy az erdők hangulata, ahogy a novelláiban megjelennek. A nagyváros, pláne a főváros azonban soha! Olvasva azonban, nehezen tudnám megmondani, mikor játszódnak a történetek: a ’80-as, a ’90-es években, vagy éppen a jelenben, a 2010-es évek végén. Ennyire időtlen a magyar falu?

Nincs azzal különösebb baj, ha megrekednek a folyamatok vagy az emberek az időben. Egy bizonyos ideig. Íróként azonban erre fel lehet hívni a figyelmet: hogy a települések, az emberek a maguk erényeivel és hibáival évtizedekig ugyanúgy működnek. Holott működhetnének jobban is. Világi munkámat tekintve auditor is vagyok egy német cégnél, tehát meg kell lássam a rendszert, a rendszert működtető folyamatok hibáit, ugyanakkor javítási lehetőségeket is kell tudjak kínálni. Az irodalom pont ugyanerről szól, vagy kellene, hogy szóljon, reflektáljon a társadalomban végbemenő folyamatokra.

Konkrétan Nógrád és Pest megyei vidékről beszélünk, szeretettel, elragadtatottsággal jelenik meg Penc és környéke, vagy épp a Cserhát, Vác, íróilag csak ezek a tájak érdeklik?

Az életem nagy részét eddig ezeken a földrajzi helyeken töltöttem, itt érzem otthon magam – íróilag is! A természet pedig, ahogy az a vadászattal foglalkozó novellákban is megjelenik, közel van hozzám.

És a tájleírással mint írói eszközzel hogy áll? Olvashatóan élvezi, miközben sokan úgy gondolhatják, ennek a funkciója már lejárt az irodalomban, úgyis átlapozzák…

Szeretem lírai módon ábrázolni a tájat: az egyszerű cserháti dombot például úgy, mint egy meztelen nőt a paplan alatt. Ez a vonzalom a pályakezdeti, elhagyott versírásból maradt meg. Arra azonban nagyon ügyelek, hogy ne essek túlzásokba, ezért aztán az íráskor a legtöbbször éppen a tájleírásokból húzok.

Az említett vadászatok ábrázolása alapján elég bennfentesnek tűnik, maga is puskát ragad alkalmanként?

Nincs puskám, de a családban elég sok a vadász, hajtóként gyakran vettem már részt vadászatokon. A Nimród vadászati szaklapban pedig 2004 óta publikáltam rendszeresen novellákat. Ezért is ért sokkszerűen, hogy leváltották a több évtizede jól működő szerkesztőség egy részét, most, hogy a lapot a vadászati és természeti világkiállítás hivatalos újságjává kívánja tenni a világkiállítást szervező cég. Ám nincs veszve a dolog, mert a régi szerkesztőség új, háromhavonta megjelenő lapot indított, éppen a decemberi lapszámban jelent meg a következő vadászati témájú novellám.

És a természet- és állatvédők kontra vadászok vitában hol foglal (lő)állást?

A vadgazdálkodás nem az ördögtől való, pláne, ha medvék, rókák grasszálnak az utcára kitett szemetesek környékén, vagy ha az elszaporodott vaddisznók feldúlják a veteményeseket. Ilyenkor nincs mese, ritkítani kell az állományt, mielőtt még nagyobb vadkár keletkezik. Az őzikéket könnyes szemmel sajnálóknak ezt meg kellene érteniük.

Még egy kicsit a nógrádi régiónál időzve: a helyi irodalmi hagyományok ápolása mennyire működik?

Nagyon gazdag hagyományai vannak Nógrád megyének, hogy csak Madách vagy Mikszáth örökségét említsem. Két helyi irodalmi társaságnak is tagja vagyok, a balassagyarmati Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaságnak, és a rétsági Spangár András Irodalmi Körnek (utóbbi nevezett XVII-XVIII. századi áldozópap fordította latinról magyarra Szent István Imre herceghez intézett intelmeit), évekkel ezelőtt mindkettő aktívan működött, rendszeresen összejártunk, komoly műhelymunka is folyt, melyek eredményeit aztán antológiákban örökítettünk meg. Antológiákat jelenleg már csak a Spangár kör ad ki, sajnos egy ideje elmaradnak a balassagyarmati műhelymunkák, lazult a kohézió a tagok között. A nógrádi irodalmi örökséget többek közt a Palócföld folyóirat is ápolja.

A Távoli vidékek felé 40 novellát tartalmaz, amik azonban nincsenek csoportosítva vagy ciklusokba rendezve, ennek ellenére én több esetben éreztem kapcsolódást az egyes szövegek között, akár a sorrendjükben is…

Pedig ezúttal nem volt koncepció, az elmúlt 3 év termését, publikációit jórészt a megírásuk időrendjében sorakoztattam fel, ám ha az olvasó ennek ellenére valamiféle tudatosságot fedez fel belső szövegösszefüggések alapján, az öröm a szerzőnek.

Bár korábban kikacsintott a dráma felé, a Hevimetál, bányaló, tehervonat című egyfelvonásos színpadi művét be is mutatták a Merlinben és kötetben is megjelent 2011-ben a JAK Füzetek sorozatban, mind ez idáig más prózai műfajjal nem kacérkodott. Vagy netán már a fiókban lapul a regény?...

Amikor kezembe vettem az újonnan kinyomtatott kötetet, azt mondtam magamnak, lám, itt a 40 oka annak, miért nem írok regényt. Negyven menekülési pont, novella, mind a regény elodázására. Az élet egyéb területein sem szeretek kilépni a komfortzónámból, íróként pedig ezt a novellaírás jelenti. Egyelőre nincs bátorságom ellépni a regény felé, bár a jelenlegi élethelyzetem igazán regényes. Elképesztő negatív és pozitív karakterek, fordulatok vannak az életemben, és ezek mellett íróként nem mehet csak úgy el az ember. Érzem, hogy nem kerülhetem ki a regény megírását.

+1 kérdés

Glóriaillat, csillagok illata, vasárnapszag, szobaszag, és még sorolhatnám a novelláiban sűrűn előkerülő orrérzékeléseket. Honnan e szaglószervi érzékenység?

Úgy látszik, ez a gyengém, az illatok természetessége, mert ezt a játékosságot, motívumot én magam is csak utólag konstatáltam, nem volt tudatos a részemről.