Az „ótvar 20. század” népei

A monoki Kossuth kúriából származó fotel, egy 320 kilós íróasztal az 1860-as évekből – másfél száz évnyi családtörténet rétegződik Saly Noémi muzeológus, író, irodalom- és Budapest-történész otthonában, ahol Micsoda népek... című új könyvéről beszélgettünk. Témája és helyszíne az a Döbrentei utcai ház, ahol születése óta él.

Nem sok olyan embert ismerek a fővárosban, aki soha életében nem költözött...

Itt vagyok én, egy költözéstől mentes Iktioszaurusz a Jurassic Parkból. Ebből a lakásból épeszű ember nem megy el. Gyönyörű a kilátás, Budapest közepén vagyok, de sok a zöld, minden könnyen elérhető busszal és villamossal. Autóm sose volt. Meg olyan hagyományos család volt a miénk, ahol a lányok az anyákat végigkísérték. Nagyanyám a dédivel, anyám a nagymamámmal, én a mamival csináltam végig.

Jól érzem, hogy ez a könyv, amely az 1895 és 1947 között itt lakókról szól, „tartozás lerovása” is?

Igen. Anyám 1947-ben, 24 évesen találta meg ezt a lakást, egyetlen szobának volt csak mennyezete. Az édesanyjával és a nagymamájával költözött ide, férje, az apám lágerben volt, azt sem lehetett tudni, él-e. Mami így mesélte: kiálltam az erkélyre, és olyan kék volt a Duna, gondoltam, maradok. Építész lányaként, azt hiszem, felismerte a helyben a lehetőséget. 1991-ben jött a hír, hogy meg lehet venni a lakást. Nekünk az összeg 40 százaléka sem volt meg, pedig az is elég lett volna hozzá. Egy keddi napon jött a levél a tanácstól, hogy mennyi az annyi, és csütörtökön megérkezett a papír apám kárpótlásáról. 10 évet töltött a gulágon. Abból tudtuk megvenni a lakást. Úgyhogy mindkettejük élete benne van.

És hogy született meg ez a történelmi műnek is beillő, fontos kordokumentum?

Amikor hatodikos voltam, a helytörténet szakkörben az volt az első házi feladat, hogy térképezzük föl a saját házunk történetét. Levadásztam az alsó szomszédunkat, Ilonka nénit, Nagy Aladár kúriai bíró elszegényedett lányát, aki már a 20-as évektől a házban lakott. Az általa sorolt neveket beírtam egy noteszba. Aztán 2017-ben a Budapest 100-on a rakpartok volt a téma. Gondoltam, beszállunk, ez egy Hauszmann-ház, sokat tudok a lakókról, megvolt a régi füzet, szóval nagy arccal vállaltam a feladatot. Aztán kinyitottam az Arcanumot (régi újságok egyre bővülő internetes oldala) és a nagy arcom levált, ugyanis rájöttem: nem tudok semmit. Öt számjegyű találatot adott a kereső a Döbrentei utca 8.-ra. Először a cím- és lakjegyzék alapján lett egy névsorom. Találtam egy csomó elképesztő figurát, és az is kiderült, hogy itt szabó, kárpitos, posta, műterem és tejcsarnok is működött. Ezekről Ilonka néni nem beszélt. Azt találtam ki, hogy a Budapest 100 programban én leszek a házvezetőnő, és kiteregetem a ház szennyesét. A lépcsőházban ruhaszárító kötélen lógtak a lepedőim, azokra ziherejsztűvel erősítettem a lakók történeteit, fotókkal együtt. Nagyon nagy siker volt. Láttam, hogy nem úszom meg: ebből könyv lesz…

Van kedvenc lakója?

Gróf Zichy István művészettörténész 1921 februárjában megy az utcán és meglát egy nőt, akiről megállapítja, hogy a felesége. Holott otthon már van neki egy. Utána üget, kifigyeli, hova jön be, majd kisvártatva becsönget, és megkéri Krempp Lucie kezét – a férjétől. Elképzelni nem tudom, milyen beszélgetés folyhatott le a három ember között, mindenesetre Pfeifer Ferdinánd összepakol, és hat héten belül lezajlik két válás meg egy esküvő. Zichynek és Lucie-nek lesz három gyereke, majd boldogan élnek, amíg a kitelepítés során meg nem halnak. Mindezt az egyik, ma Versailles-ban élő unokájuk mesélte el nekem. Fotókat is küldött Lucie-ről és Zichyről.

És melyik volt a feltárt élettörténetek közül a legmegrázóbb?

Kettő, párban. Bennük van ez az egész lepra, ótvar 20. század. Az egyik Hollós Józsi bácsié, aki kétszer is a Magyar Posta vezérigazgatója, a magyar távközlés atyja, egyetemi magántanár volt. És nem találtam, hogy mikor halt meg. Írtak róla monográfiát, de abban sem tüntették fel. A Postamúzeum se tudta. Addig turkáltam a Magyar Családtörténet-kutatók Egyesületének adatbázisaiban, amíg meglett: 1945 februárjában, a gettó felszabadulásának másnapján halt meg végelgyengülésben, 82 évesen egy Wesselényi utcai csillagos házban. Na, itt elbőgtem magam. A másik pedig Kárpáthy Kamilló vezérezredes, 1930–35 között a magyar honvédség vezérkari főnöke, aki 1951-től borzalmas körülmények között élt úgy másfél évig Besenyszögre kitelepítve valami faluszéli putriban, míg 77 évesen meg nem halt a szolnoki kórházban.

Milyen most a lakóközösség? Tervezi-e folytatni a ház történetét?

Sok olyan lakó van, aki 60-70 éve itt él. Sütik és lekváros üvegek jönnek-mennek. Három család a háború előtt óta itt lakik. Látták, ahogy felnövök, most én látom, ahogy az ő unokáik cseperednek. A ház másik oldalán ma már kisebbek a lakások, azokat könnyebb eladni vagy bérbe adni, úgyhogy ott nagyobb a mozgás. De nem, nincs a fejemben a házról újabb kötet. Rengeteg levéltári, múzeumi kutatás és két évi munka van ebben a könyvben. Nem is tudom, hogy az 1950 utáni állapotokhoz hogyan lehetne hozzányúlni. Nincsenek meg a lakókönyvek, állítólag megsemmisítették őket, ahogy a népszámlálási íveket is. Amit én nagyon helytelenítek, hiszen rengeteg információ van bennük. Aztán más valaki azt mondta, hogy megvannak a lakókönyvek, de végül mégsem sikerült hozzáférnem. Szóval ezt már egy fiatal kutatóra bízom. Biztosra veszem, hogy az is nagyon érdekes munka lenne.