Előfizetés

A színházak hete

Azt állította Fekete Péter kulturális államtitkár (abban a levélben, amelyet színházi vezetőknek küldött), hogy idén 125 milliárd forintot költöttek a színház- és előadóművészet támogatására, ami a GDP-hez viszonyítva arányaiban a legtöbb Európában.
Ezzel szemben a tény az, hogy a legutóbbi hivatalos statisztikai adat szerint 51 milliárd forint jutott a színházakra Magyarországon. Ha a zene- és táncművészetet is odaszámoljuk, akkor még 29 milliárd adódik ehhez, ami összesen 80 milliárd. Szóval biztos van az a pénz, de hol? Mindenesetre, amikor tavaly megszüntették a kulturális tao-t, a kormány emberei azt állították, hogy annak legalább egyharmadát ellopták. Aha. Viszont a statisztikában benne volt.
Azt állította Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója (az ATV Egyenes Beszéd című műsorában), hogy Magyarországon fordítja az állam a legnagyobb összeget a kultúrára Európában.
Ezzel szemben a tény az, hogy Lettország költi a legtöbbet, és utána következik Észtország, illetve Magyarország. Ami nagyon szép, ám tudjuk, hogy Nyugaton jóval nagyobb hagyománya van a kultúra magántámogatásának, például alapítványokon keresztül, ami nem számít bele az állami kiadásokba. Ráadásul az egyik fő európai statisztikai mutató együttesen számolja a kulturális, sport- és vallási célú kiadásokat, amelyek közül a két utóbbiban tényleg elsők vagyunk. Tudjuk, hogy miért.
Azt állította Orbán Viktor miniszterelnök (a brüsszeli európai csúcs előtt), hogy „a csata közép-európai és magyar nézőpontból arról fog szólni, hogy ne engedjük meg a brüsszeli bürokratáknak azt, hogy megint a szegény emberekkel és a szegény országokkal fizettessék meg a klímaváltozás elleni harc költségeit.”
Ezzel szemben a tény az, hogy 1. nincs csata, 2. eddig sem a szegény emberekkel és szegény országokkal fizettették meg a költségeket, legföljebb velük is, 3. a brüsszeli bürokraták aztán végképp nem fizettetnek meg senkivel semmit, mert nem ők döntenek, hanem az uniós országok vezetői, köztük Orbán Viktor. Ő pedig, mint tudjuk, gondol a szegény emberekre. 
Azt állította továbbá Orbán (már a klímacsúcs után), hogy „Magyarország klímabajnok, ezt Brüsszelben is elismerik.”
Ezzel szemben a tény az, hogy nem klímabajnok, mert nyolc olyan ország is van az Európai Unióban, amely nagyobb arányban csökkentette a széndioxid kibocsátást 1990 óta, mint Magyarország. De ha keresünk bajnokot Európában, akkor az Ukrajna, amely 73 százalékkal kevesebb káros anyagot termel most, mint akkor, míg nálunk csak 29 százalékkal esett vissza a széndioxid kibocsátása. De azért hajrá! 
Azt állította Horváth József, az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója (a Magyar Nemzetben), hogy „Magyarország készül a békés karácsonyra, a boldog új esztendőre. De a déli határaink közelében százezernyi életerős, harcedzett, dühös férfi gyülekezik.”
Ezzel szemben a tény az, hogy nem gyülekeznek ilyen sokan. Szerbiában körülbelül ötezren vannak táborokban és táboron kívül, Boszniában pedig megközelítőleg tízezren. De mi már harcedzettek vagyunk az ijesztgetésekkel szemben.

Áder szolgál és véd

Felkaptam a fejem, amikor olvastam a hírt: Áder János megfontolásra visszaküldött a parlamentben egy törvényt. 
Nocsak, gondoltam, az év végére elérte a köztársasági elnököt is az októberi hangulat, megelégelte a kétharmad tobzódását, netán dühíti már, hogy hajdan volt pártja egy schmittpáli aláírógép (vagy ha tetszik, fék és ellensúly helyett motor) szerepbe akarja őt beletolni. Ő nem a nemzet golyóstolla, ő bizony önálló entitás, saját véleménnyel. Kínálta magát – így hittem legalábbis – az ellenállás; mégiscsak elfogadhatatlan, hogy az új társadalombiztosítási törvény alapján százezrek szorulhatnak ki az ellátásból. Egy ilyen lépést az ország első embere nem engedhet meg, persze hogy tiltakozik.
Bánatomra azonban elolvastam a hírt – nem elégedtem meg a címmel -, abból pedig kiderült, hogy az egyfokú járási hivatali eljárások megteremtése váltotta ki a jogi végzettségű Áder fenntartásait. Három pontban foglalta össze véleményét, s mire a harmadikon is túljutottam, rájöhettem: semmi sem változott. Ez a harmadik megjegyzés egyébként így hangzik: „a törvény kiemelt célja a közigazgatási eljárásokra vonatkozó egységes, és az alaptörvénnyel összhangban álló bírói joggyakorlat kialakítása, ami feltétlenül igényli az igazságszolgáltatásban dolgozók anyagi és egyéb megbecsülését, ezt azonban az elfogadott jogszabály nem teszi lehetővé.”
Hát igen, ez itt a lényeg: a Fidesz képviselői kedden hibáztak a parlamentben, véletlenül rossz gombot nyomtak, emiatt pedig lehetetlenné vált volna, hogy teljesüljön Varga Judit miniszter ígérete, és az ügyészek, valamit a bírák megkapják a január 1-től számukra bejelentett 21, illetve 32 százalékos béremelést. (Nem célom, hogy demagóg párhuzamokkal operáljak, ezért csak úgy rögzítem: a nyugdíjasok 2,8 százalék emelést kapnak.) Vagyis: nem történt más, mint hogy Áder a kormány segítségére sietett. Önmagától vajon, vagy utasították? Önök szerint? Mindenesetre visszadobta a törvényt, ily módon pedig az újra a parlament elé kerülhet. Oda is kerül: már a jövő héten megszavazhatják. 
Hogy helyes-e ekkorát emelni – és beígérni, hiszen egyúttal törvényben garantálják, hogy 2021-ben 12, 2022-ben 13 százalék lesz az újabb emelés mértéke -, arról nem merek véleményt nyilvánítani. Bizonyára nagyon fontos, hogy az igazságszolgáltatás emberei jól keressenek, ne legyenek megvehetőek, de legalább az anyagi függetlenségük biztosítva legyen. És persze az is lényeges szempont, hogy a viszonylag friss miniszter, aki a legjobb dekázó az egész kormányban, ne veszítse el a szavahihetőséget. (Van neki?) 
Mindez láthatóan sokkal fontosabb, mint annak hite, hogy Magyarország első számú polgárának van önálló akarata, véleménye, s nem csupán Orbán Viktor meghosszabbított keze. Olyan kéz, amely mindent aláír, amit a miniszterelnöke elé tol. Áder számára, úgy látszik, egyáltalán nem fontos, hogy fenntartsa a függetlenség látszatát; szolgál és véd. Pedig nem ő a belügyminiszter - ha netán elfelejtette volna.

Erős Pista elgyengül

Magyarország büszke és erős európai ország! Vagy egy másik idézet: ne engedjük meg a brüsszeli bürokratáknak, hogy a szegény országokkal fizettessék meg a klímaváltozás elleni harc költségeit! 
Torgyán Józsefet, akit mellesleg Orbán Viktor tett anno kormányzati tényezővé, még bohócnak minősítette a közvélemény egy komolyabb korban, amikor a kimondott szavaknak nagyobb tétjük volt. Pontosabban: volt tétjük – merthogy ma nincs, nemhogy a szavaknak, de a tetteknek sem. Amikor épp az Európai Unió intézményeivel bonyolódunk bele a sokszázadik fölösleges konfliktusba, akkor erősek vagyunk és büszkék. Ha viszont végre tennünk kellene valamit a pusztító klímaválság ellen (például azért, mert egységnyi GDP-t kétszer annyi üvegházgáz-kibocsátással állítunk elő, mint az uniós átlag, amit okkal kérnek számon rajtunk a többiek), akkor átmenetileg szegénnyé és esendővé változunk, őszintén kimondva, hogy nekünk ilyesmire nem telik. 
Ellenben telik 200 milliárdos Puskás Stadionra, amelynél Európában egyedül London épített drágábban arénát, budapesti helyett londoni telek- és munkaerő-árak mellett. Meg atlétikai vb-re, tokkal-vonóval legalább 250-300 milliárdért, mert ugye büszkék vagyunk meg erősek. Sőt, önállóak is: most éppen annak tapsolunk, hogy az Európai Bizottság – egyáltalán nem függetlenül a Brüsszelben dolgozó orosz ügynökök/kijárók/lobbisták nyomásától (működő atomipara a kontinensen ugyanis már csak Oroszországnak van) – talán elszámolja a kötelező zöldítési beruházások között az atomerőmű-építést is, ami akár Paks2 elakadt szekerét is kihúzhatja a kátyúból. 
A lényeg, ha jól értjük Orbánt, hogy ne az emberek fizessék meg a klímaforradalom árát. Szerencsére a Moszkvától beszerezni kívánt (és egységnyi energiatermelő kapacitásra vetítve a szél- és a naperőműveknél sokkal drágább) atomreaktorok számláját nem nekik kell állniuk. Illetve… mit is kell ilyenkor mondani? „Ha 10 millió ember nem tud megépíteni egy atomerőművet, akkor csukjuk be a boltot. Nem? Ne vicceljünk már, ez egy komoly ország!”