Európa farvizén úszik a hazai halfogyasztás

Az elmúlt tíz évben növekedett a magyarországi halfogyasztás, de még így is az utolsók között vagyunk Európában. Az ágazatot a klímaváltozás mellett a termelési költségek növekedése és a vásárlóerő korlátai is nehéz feladat elé állítják.

Van egy jó, meg egy rossz hírünk. A jó hír az, hogy a halárak az előző évihez képest nem emelkedtek, ellentétben a húsfélék 10 százalék feletti emelkedésével. A rossz hír az, hogy így is drága a hal, annak ellenére, hogy az édesvízi halak áfáját 27-ről, 5 százalékra mérsékelte a kormányzat.

A 26-28 ezer hektáros hazai halastavi területen 13-15 ezer tonnás halgazdasági és 4-4,5 ezer tonnás intenzív tenyésztésből származó mennyiség nagyjából egyharmadát karácsonykor értékesítik a halgazdaságok, kereskedők. Az elmúlt 30 évben ugyan 2 kilóról, 6,7 kilóra emelkedett a hazai halfogyasztás éves szinten és személyenként, ám ennek legalább a felét tengeri fajok teszik ki.

Az áfacsökkentést a halgazdaságok nem nyelték le, de az elmúlt két évben tapasztalt infláció, az alapanyag-, az energia árak, a munkabérek emelkedése sajnos „megették” a kedvező hatásokat - nyilatkozta a Népszavának Lévai Ferenc, az Aranyponty Zrt. vezérigazgatója. Mindezek ellenére a termelők többsége nem emelt árat. Lévai Ferenc szerint némi fáradsággal az élelmiszerláncokban, piacokon alkalmazott áraknál olcsóbban meg lehet venni a kívánt halfajtát közvetlenül termelés helyén is, a halgazdaságokban, amelyekből karácsonykor mintegy 80 működik. A termelőknek fogyasztói árakba kevés a beleszólása. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a piacra érett pontyot 2-3 évig takarmányozzák a halastavakban, és a nemes halnak nevezett ragadozókat, harcsát, süllőt, csukát is évekig nevelik, mielőtt a vásárlók kosarában, illetve a vendéglői asztalokon végzik - mondja Lévai.

A támogatási rendszer sem kedvez a halágazatnak. A szántóföldi növények után hektáronként - árfolyamtól függően - 68-70 ezer, de különböző jogcímeken további 50-60 ezer forintos uniós támogatást kaphatnak a gazdák, miközben a halgazdaságok hektáronként csak az utóbbi időben számíthatnak évi 5 ezer forintra. Az agrártámogatási rendszer nem veszi figyelembe azt sem, hogy a halgazdaságok, a halastavak rendkívül fontos ökológiai feladatot is teljesítenek. A védett vízimadarak, emlősök többsége ezeken az élőhelyeken található, ám az általuk elfogyasztott halak árát senki sem téríti meg a termelőknek. Az érintettek szinte kivétel nélkül tiszteletben tartják az „állati jogokat” és eszük ágában sincs üldözni, főleg pedig elpusztítani ezeket az értékes élőlényeket, bár igen sokba kerülnek.

Az európai átlagos halfogyasztás 20 kiló, ezzel szemben áll a hazai 6,7 kiló. De még az osztrákok és a csehek is megelőznek bennünket. A nagy halfogyasztó nemzetek olaszok, franciák, portugálok, spanyolok, skandinávok pedig a többszörösét fogyasztják. A japánokról már nem is szólva, akik egy évben átlagosan 70 kiló halat is elfogyasztanak – jegyezte meg Lévai Ferenc.

A keringési betegségekben viszont mi előzzük meg őket. A magyarok öt évvel maradnak el az európai átlagtól élethosszban, derül ki a nemzetközi statisztikákból. A Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet ezért is hirdette meg a HalPéntek akciót, hogy lehetőleg minél többször, de egy héten legalább egyszer kerüljön az asztalra hazai hal és az éttermekben is a tengeri csemegék helyett is ilyet kérjenek. Nem véletlen, hogy a folyószabályozás előtti Magyarországon, főleg a vízjárta Alföldön szinte népélelmezési cikk volt a hal. Pedig akkor még nem tudták, csak tapasztalták az előnyös tulajdonságait, egyebek mellett az élettani szempontból rendkívül kedvező, telítetlen zsírsavakban, nyomelemekben és ásványi savakban való gazdagságát.

A halfajok közül továbbra is a ponty a legnépszerűbb, ez a termelés 81 százaléka, a busa, amur 12 százalék, a ragadozó halak két százalékra rúgnak, a fennmaradó rész egyéb halfajokat jelent. A keresletben egyébként a pontyot az afrikai és a szürke harcsa követi. A süllő, pisztráng főleg alkalmi étek. A busa iránt egy időben fellángolt az érdeklődés a jó marketingnek köszönhetően, de mára ez a fellángolás erősen lanyhulóban van. Az elmúlt évek sikertörténete az intenzíven nevelt afrikai harcsa, amiből már évi 3200 tonnát visznek piacra, de felzárkózóban a szürke, vagy európai harcsa is.

Korábban vitték a magyar pontyot, mint a cukrot a németek, a csehek, a lengyelek, románok. Évi 3500 tonnát is eladtak exportra, ez mára kevesebb, mint a felére zsugorodott, mert a célországokban is rájöttek arra, hogy ez jó üzlet. Jelenleg, az almához hasonlóan, már a lengyelek viszik a prímet tenyésztésben és kivitelben is. Egyelőre még az afrikai harcsával felúsztunk az európai élmezőny első helyére. A kínálat bővítésre kísérletezünk a Mississippi-deltában őshonos lapátorrú tokkal és csíkos sügérrel is. Talán 2-3 év múlva már a kereskedelemben is megjelenhetünk velük – mondta Lévai Ferenc.

Lehalászás

Egyre kevesebb a szakember, s az időjárás sem kedvez a halászatnak, melynek a karácsony előtti időszak a csúszszezonja.

Három fokot mutat a hajnali derengésben a hőmérő, de a dermesztő szél miatt tízzel kevesebbnek érződik, pillanatok alatt átfagyunk. Minden tisztelet azoké, akik vízre szállnak a V-95 Kft. rinyaszentkirályi halastaván, aztán elhűlve nézzük, hogy úgy ötven méterre a parttól ketten is átlendülnek a csónak peremén. Az ő dolguk ettől kezdve, hogy szép lassan lebontsák a hálót, melyet a ladikos társaság húz tovább magával. Legalábbis, amíg a rúddal lehet tolni a lélekvesztőt, aztán, amikor a súly már inkább visszafelé húzza, újabb két ember csobban a vízben. Illetve, mint utóbb kiderül, térd feltettig az iszapban.

- Holnapra még kisebb lesz a víz – fordul felénk Boros Attila, a cirka 280 hektárnyi, tizenöt kilométer hosszú, Rinya-menti halastórendszert üzemeltető cég ügyvezetője. – Folyamatosan eresztjük, s minden nap meghúzzuk a halárkot.

Az is kiderül hamarost, hogy régen két hónappal korábban kezdődött a lehalászás, ami, ugye, azért kevésbé zord körülményeket jelentett, ám az elmúlt két évtizedben már folyamatosan csúszkált a szezonnyitó: akkor tudják elkezdeni a tavak lehalászását, ha van elég víz.

- Nekünk nem kell bizonygatni a klímaváltozást – legyint az ügyvezető, aki aztán hozzáteszi, nemcsak a vízből van mostanság kevesebb, de halászból is. –Tizenhárom fős a brigád, de dupláját is tudnánk foglalkoztatni.

Csakhogy nincs kit, idénymunkást is alig találni, nemhogy képzett szakembert – utóbbira egyre kevesebb a remény, ugyanis megszűnt a hivatalos halászképzés idehaza. Aki mégis erre adná a fejét, az terepen tanulhatja ki a fogásokat.

- Traktorosként kezdtem, aztán egyszer, amikor kevesen voltak, szóltak, menjek hálót húzni – meséli Laci, az egyik legtapasztaltabb halász. – Ennek tizenhárom éve: itt ragadtam, megszerettem – teszi hozzá, majd amikor megkérdezzük, mit is, körbemutat: - Látják, milyen gyönyörű!

A napfelkeltében tényleg mutatós a táj a kócsagokkal, récékkel, kormoránokkal, bár utóbbiaknak vélhetően csak a természetfotósok tapsolnának, a halászok a pokolba kívánják a kárókatonákat: ha nem védekeznek ellenük, képesek teljesen lerabolni egy tavat, a költési időszakban egy madár egyetlen nap alatt két kiló halat simán betermel.

Közben a hálórakó csapat végzett, elindulnak a part felé, ahol egymástól úgy harminc méterre várakozik a két kötélhúzó brigád. A legtöbbjük visszatérő, de akad köztük újonc is – könnyen felismerhető, mert nincs rajta kesztyű…

- Nyolcvan méter, három háló összekötve – sorolja a méreteket Boros Attila, s így már érthető, miért kell minden centiért megküzdenie a hálóhúzóknak. Ejeuhnyem, ugrik be a hasonlat a volgai hajóvontatókkal, miközben bokáig a sárba merülve cibálják a kötelet. A bentiek pedig igazgatják a hálót, s próbálják felmérni, mekkora lesz a fogás.

- Gabika, van benne? – hallatszik a kérdés a partról, amire egy felemelt hüvelykujj a válasz a vízből. Amit egy veretes káromkodás követ, ugyanis a jobb oldalon húzók elakadnak.

- Elsaralt? – érkezik a kérdés, ami annyit tesz, beleült az iszapba a háló alja. Amit itt alinnak neveznek, a felső rész pedig a para, utalva rá, hogy anno parafából készültek a gyűrűk, melyek a víz felszínén tartották.

Az etimológia persze csak nekünk fontos, a halászokat a zsákmány izgatja. Ahogy a háló közepe közelít a part felé, egyre jobban fodrozódik a víz, egy-egy méretesebb hal már ki is ugrik, sőt, néhány a háló pereme felett is próbát tesz.

- Busák – legyint az egyik parton álló. – Ugyanennyi vissza is fog ugrani – teszi hozzá, s való igaz, befelé is nő a forgalom. A hálóból elsőként egy ezüstös kárász bukkan elő, de nem kell sokat várni az első süllőre sem. A ragadozóra külön figyelnek, nagyon kevés ideig bírja oxigén nélkül, így vízbe merített, a régi, vesszőből font kasokhoz hasonlatos edényekbe gyűjtik őket, aztán, amikor megtelnek, kezdődik a rohanás a traktorok mögé kötött utánfutókon sorakozó tartályokig.

- … hideg a víz – mondja néhány idézhetetlen jelzőt a mondat elejére illesztve Péter, akinek az a nem túl látványos feladat jutott, hogy lábával leszorítsa az iszapba a háló alját, nehogy kiszökjön a zsákmány.

Unalmában rágyújt, de közben egyre jobban didereg.

- Lefagy a lábam – közli a parton a kötéllel küzdőkkel, s azonmód érkezik is a válasz az egyik, immár feje búbjáig iszapos hálóhúzótól: Ezen könnyen segíthetsz: pisálj a gatyádba!

A mutatvány helyett süllővadászat kezdődik, majd a háló felvasazása jön, amivel körbekerítik a napi fogást.

- Száz-százhúsz mázsa – méri fel szemmel Boros Attila, aztán a mérleg mellé áll. Egy daru végére szerelt merítőkosárral a válogatópultra kerül a zsákmány: fajta és méret szerint osztályozzák a halászok, a segítők pedig ingajáratban rohangálnak a hatalmas dézsákkal a tartályokhoz. A pontyoknál másfél kiló a határ a kicsi és a nagy között, s szinte dekára pontosan szortírozzák őket a gyors kezek.

- Mára elég lesz ennyi – jegyzi meg az ügyvezető, mi pedig lefagyott kezünket fújogatva, lábunkat vonszolva elindulunk a sáros-csúszós gáton a valódi szárazföld felé.

- Holnap ugyanitt, fiúk! – szól utánunk kajánul Laci. – Azt mondják, jön a hó: gyönyörű lesz…