Tizenkilenc éves voltam 1968 májusában, amikor beleszerettem Verácskába, egy csehszlovák diáklányba. És éppen a Hősök terén, ami a legszebb környezet egy beleszeretéshez. A szüleivel álltak a Szépművészeti Múzeum lépcsőjén, és miután Verácska jól beszélt angolul, ő kért meg, hogy fényképezzem le őket. Akkoriban a fényképezés még nem volt olyan egyszerű, be kellett állítani a lencsetávolságot, mérni a fényt és az időt, szóval tökéletesen megfelelt az ismerkedéshez.
Rövid, kék szoknyát, szűk piros blúzt viselt és tornacipőt, összeakadt a pillantásunk, megkérdeztem, elkísérhetem-e őket, egyetemista vagyok, ráérek, ő is egyetemista, kész volt az ismeretség. A Ligetben akkor sok látnivaló nem volt, az Állatkerttel szemben egy lufiárus unatkozott, mellette egy perecárus cigarettázott. Terv, ez volt akkor a köznép cigarettája. Zöld papírcsomagban árulták, és állítólag Kádár is ezt szívta.
Egyszer-egyszer megérintettem Verácska kezét. Egy sor ostoba mesét találtam ki Budapest történelméről, amivel imponálni szerettem volna a szüleinek. Nemcsak műszaki egyetemista vagyok, hazudtam, de még csellózok is, díjat nyertem a diákolimpián, és megyek a VIT-re. Földalattin utaztunk, körbejártuk a Parlamentet. Örülnék, mondtam, ha Verácska eljönne velem este a Zeneakadémiára.
– Dvorzsák lesz műsoron – az embernek tizenkilenc éves korában minden eszébe jut, ha hódításról van szó. Az Emke szállóban laktak, a szülők Verácskát rám bízták azzal a feltétellel, hogy a hangverseny után hazakísérem.
Miután hazautaztak, hetente váltottunk levelet, és annak az estének a folytatásáról álmodoztunk. Még telefonon is felhívtam néha, pedig akkoriban csak postahivatalokból lehetett külföldre telefonálni. Prága a kettesben, és máris a torkomban dobogott a szívem. Verácska nyáron pályázott egy balatoni egyetemi táborra, de apukája, Jirzsi bácsi nem engedte el, feltételeztem, hogy már sejtette, mi lehet igaz a Dvorzsák-meséből. De abba beleegyezett, hogy augusztusban egy hetet náluk töltsek Prágában, a vendégszobájukban. Zöld Skodájukkal vártak a Hlavní Nadrazín, vittem ajándékba téliszalámit és Mackó sajtot.
– Elvárom, hogy intelligens fiúként viselkedj, és remélem, hogy komolyak a szándékaid – mondta nekem Jirzsi bácsi, mielőtt beszálltunk.
– Természetesen – feleltem azt, amit hallani akart.
A lakás egész nap a miénk volt, természetesen Dvorzsákot hallgattunk. Este együtt vacsoráztunk a szülőkkel, és televíziót néztünk. Jirzsi bácsi azt mondta, reméli, hogy Brezsnyevnek nem megy el az esze.
Augusztus 21-én aztán különös hangra ébredtünk. Tankok vonultak a kapunk előtt, a Gorazdova utcán. Endékás, bolgár, szovjet, lengyel és magyar tankok. Megszálltuk Csehszlovákiát. Jirzsi bácsi az ablak előtt állt pizsamában, cigarettázott. Rám nézett.
– Brezsnyevnek mégis elment az esze – én meg álltam a szobám ajtajában, alsónadrágban, és nem mondtam semmit.
Mit is mondhattam volna?