Nem mindegy, hol ébredsz

Tizenkilenc éves voltam 1968 májusában, amikor beleszerettem Verácskába, egy csehszlovák diáklányba. És éppen a Hősök terén, ami a legszebb környezet egy beleszeretéshez. A szüleivel álltak a Szépművészeti Múzeum lépcsőjén, és miután Verácska jól beszélt angolul, ő kért meg, hogy fényképezzem le őket. Akkoriban a fényképezés még nem volt olyan egyszerű, be kellett állítani a lencsetávolságot, mérni a fényt és az időt, szóval tökéletesen megfelelt az ismerkedéshez. Rövid, kék szoknyát, szűk piros blúzt viselt és tornacipőt, összeakadt a pillantásunk, megkérdeztem, elkísérhetem-e őket, egyetemista vagyok, ráérek, ő is egyetemista, kész volt az ismeretség. A Ligetben akkor sok látnivaló nem volt, az Állatkerttel szemben egy lufiárus unatkozott, mellette egy perecárus cigarettázott. Terv, ez volt akkor a köznép cigarettája. Zöld papírcsomagban árulták, és állítólag Kádár is ezt szívta. Egyszer-egyszer megérintettem Verácska kezét. Egy sor ostoba mesét találtam ki Budapest történelméről, amivel imponálni szerettem volna a szüleinek. Nemcsak műszaki egyetemista vagyok, hazudtam, de még csellózok is, díjat nyertem a diákolimpián, és megyek a VIT-re. Földalattin utaztunk, körbejártuk a Parlamentet. Örülnék, mondtam, ha Verácska eljönne velem este a Zeneakadémiára. – Dvorzsák lesz műsoron – az embernek tizenkilenc éves korában minden eszébe jut, ha hódításról van szó. Az Emke szállóban laktak, a szülők Verácskát rám bízták azzal a feltétellel, hogy a hangverseny után hazakísérem.    Miután hazautaztak, hetente váltottunk levelet, és annak az estének a folytatásáról álmodoztunk. Még telefonon is felhívtam néha, pedig akkoriban csak postahivatalokból lehetett külföldre telefonálni. Prága a kettesben, és máris a torkomban dobogott a szívem. Verácska nyáron pályázott egy balatoni egyetemi táborra, de apukája, Jirzsi bácsi nem engedte el, feltételeztem, hogy már sejtette, mi lehet igaz a Dvorzsák-meséből. De abba beleegyezett, hogy augusztusban egy hetet náluk töltsek Prágában, a vendégszobájukban. Zöld Skodájukkal vártak a Hlavní Nadrazín, vittem ajándékba téliszalámit és Mackó sajtot. – Elvárom, hogy intelligens fiúként viselkedj, és remélem, hogy komolyak a szándékaid – mondta nekem Jirzsi bácsi, mielőtt beszálltunk. – Természetesen – feleltem azt, amit hallani akart. A lakás egész nap a miénk volt, természetesen Dvorzsákot hallgattunk. Este együtt vacsoráztunk a szülőkkel, és televíziót néztünk. Jirzsi bácsi azt mondta, reméli, hogy Brezsnyevnek nem megy el az esze. Augusztus 21-én aztán különös hangra ébredtünk. Tankok vonultak a kapunk előtt, a Gorazdova utcán. Endékás, bolgár, szovjet, lengyel és magyar tankok. Megszálltuk Csehszlovákiát. Jirzsi bácsi az ablak előtt állt pizsamában, cigarettázott. Rám nézett. – Brezsnyevnek mégis elment az esze – én meg álltam a szobám ajtajában, alsónadrágban, és nem mondtam semmit. Mit is mondhattam volna?   
Szerző
Odze György

Lakhatási válság

A lakáspiac hihetetlen gyors drágulásának kárvallottjai egyértelműen a fiatalok: nemcsak mert a félmillió forintról induló négyzetméterárakat nem tudják megfizetni, hanem azért is, mert az ugyancsak emelkedő bérleti díjak is szinte kigazdálkodhatatlanok a kezdő fizetésekből. A jegybank elemzői, közgazdászai – újabban megvilágosodva – egyenesen versenyképességi kockázatot látnak a magas bérleti díjakban és lakásárakban. Megpendítik, hogy a fiatalok külföldre vándorlását is serkenti a jövedelmektől elszakadó drágulás. 
A kormányról ez eddig is lepergett, és várhatóan a jövőben sem hatják meg az ellenzéki pártok, a fiatalok nevében szólók, de a szakmai műhelyek javaslatai sem: hogy több bérlakás, netán közösségi finanszírozású, olcsóbb lakás kellene. 
A 2008-2009-es válság is megmutatta, hogy az olcsó hitelre építő, de a teherbíróképességet végül jóval meghaladó saját lakás hajszolása miatt tömegek válhatnak/váltak földönfutóvá. Akiknek azután tényleg nem volt hova menniük, mert az alacsony kínálat miatt is emelkedő piaci bérleti díjak a megnövekedett hiteltörlesztéseket is felülmúlhatják. Ilyen fordulat pedig máskor is bekövetkezhet. 
A válságok környékén lehetőség lett volna új irányt vinni a hazai lakáspolitikába, és megfontolni a máshol jól működő szisztémák adaptálását. Lehet, hogy lassabban értük volna el a 2008-as pénzügyi válság kezdetén regisztrált húszezres újlakás-átadást, de biztosabb alapon nyugodhatna most a lakáspiac. A különböző csokos és babavárós támogatások, kedvezmények, támogatott hitelek most is csak egy bizonyos jövedelmi szint felett teremtenek igényt és esélyt, de ott esetleg már a második lakáshoz is. A kormány viselkedése azt sugallja, hogy a fiatalok, az egyedülállók, valamint a szegényebb rétegekből jövők boldoguljanak, ahogy tudnak.
Szerző
Törő András

Más mérce

Amíg egy ország nem néz szembe a múltjával, nem dolgozza fel annak eseményeit, addig nincs jövőképe sem. Ezt Mirjam Zadoff, a müncheni Dokumentációs Központ – ahol a náci időszak emlékeit dolgozzák fel, illetve foglalkoznak a mai napig jelen lévő rasszizmussal, antiszemitizmussal – igazgatója mondta lapunknak. A múlt feldolgozása fájdalmas és nehéz folyamat, Adolf Hitler Münchenben alapította meg a  Nemzetiszocialista Német Munkáspártot, a Dokumentációs Központ a náci pártközpont helyén működik. A bajor fővárosban régóta nagy volt az igény a szembenézésre a múlttal, ennek ellenére csak 2015-ben nyitott meg a központ. 
Nálunk is lenne mivel szembenézni, mit feldolgozni. Az ügynökakták megnyitása rengeteg kérdésre választ adhatna, de a mindenkori hatalmon lévők ezt megakadályozzák. Nyilván nem véletlenül. Zadoff szerint a szülők, nagy- vagy dédszülők tetteit nem lehet számon kérni a leszármazottakon, hiszen egy még meg sem született gyermek nem tehet arról, amit a felmenői elkövettek, de egy valamikori kisgyermek sem vonható felelősségre a szülei miatt. Nálunk erről is másképp vélekednek. 
Az 1956-os forradalom után az egész világ segített a magyar menekülteken. Nem várták őket plakátok, hogy elveszik a munkát mások elől, nem hangolták ellenük a befogadó országok lakosságát, a genfi konvenció értelmében mindenki szabadon dönthette el, hol kíván letelepedni. Most más a hozzáállás, az akkori segítségnyújtás viszont természetes, ez „járt” minden magyarnak. Amikor Magyarországtól kérnek segítséget, akkor erről szó sem lehet. A kölcsönösség még nyomokban sem fedezhető fel. 
Németország szembenéz a múltjával, a fasiszták rémtetteiért nagyon sokszor kért már bocsánatot, és próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant. Magyarországon nem beszélnek a múltról, vagy ha igen, akkor az éppen aktuális politikai hatalomnak megfelelő módon próbálják megmagyarázni, mi történt és hogyan. 
Más a mérce a múlt feldolgozásában Németországban és Magyarországon. És más a két ország jövőképe is. 
A németeknek van.
Szerző
Bernau Péter