A Hunxit hosszú árnya

Alaposan meglódította a kormánypárti elméket Boris Johnson és a brit

konzervatív párt választási győzelme. Orbán Viktor például azért gratulált a brit kormányfőnek, ami ellen ő maga korábban fizetett hirdetéseket adott fel, kérve a brit szavazókat a maradásra az Unióban, mintha nem látná, hogy Johnson saját országát veri szét - ha most a népre hivatkozik, hogyan fog nemet mondani a skót polgároknak? Szijjártó Péter eközben hülyeségnek titulálja a magyar uniós távozás jóslatát, de bizonyára az sem véletlen, hogy a kormányfő szellemi hátsó traktusa, Schmidt Mária XXI. Század Intézete tanulmányt tett közzé, amely Frank Füredi, 1969 óta Nagy-Britanniában élő szociológus köpönyegébe rejtve bizonygatja: megéri kilépni az EU-ból, „a Brexittel hosszú távon jól jár az ország, hiszen visszakapja a szuverenitását, és nem kényszerül a brüsszeli diktátumok elfogadására".

Mintha a magyar kormányfőt hallanánk. Nem is merülnénk el most a britek azon tévedésében, hogy birodalmuk délibábját kergetik. Annyit jegyeznénk csak meg: a magyar kormányfő korábban kifejtett, s a hét végén Temesváron megerősített látomása igencsak hajaz a brit délibábra: "Magyarország készen áll, hogy szomszédaival, köztük Romániával, felépítsen egy új Közép-Európát”. Nem lesz könnyű ennek az új – Varsótól Belgrádig, esetleg Rómáig – húzódó szuverén tömbnek a kiépítése, Brüsszel ellen hangolása, megtámasztása Délen Ankarával és Tel-Avivval, keleten Moszkvával. A liberális parlamentarizmus fellazítását leszámítva ez a tömb semmivel sem tudna mást adni a térségnek, mint az EU, de azért a magyar ellenzéknek alaposabban illene elmerülnie e tervekben, ha esetleg a jövőről támadna meditálni kedve.

Mert miközben a nemzet EU-melletti elkötelezettségének langyos hullámaiban arról hezitálunk, kiléphet-e Magyarország az Unióból, tény: Magyarország már ma is csak jogilag EU-tag, de tényszerűen már nem az. Az utóbbi hetek eseményeivel pedig a hatalom beteljesíti Orbán korszakteremtő terveit. Nemcsak a kultúra annektálása révén, hanem azzal is, hogy tovább fosztogatta az ellenzék politikai jogait.

A centrális erőtér szertefoszlott, de az ellenzék abban ringatja magát, hogy a helyhatósági választások sikerével fellépett a dobogóra, s most elég, ha ugyanazt a technikát szorgalmazza a 2022-es parlamenti választásokra is. Ám egyelőre csak annyit látni: stratégiai gondolkodását tekintve még mindig csak kormánykövető módban van. Amit meghirdetett – közös program, közös lista, közös miniszterelnök-jelölt, s főképpen a nemzeti minimum mint a IV. Köztársaság alapja -, mind helyes. De az is világos: ezt a nemzeti minimumot jogfosztottan a parlamentben és a parlamentből sem képviselni, sem népszerűsíteni nem lesz képes. Mint 1994 óta sokszor, ismét felmerül: mit keres még a parlamentben az ellenzék, amely ott megbénítva képtelen ellátni az őt megválasztó társadalmi többség politikai képviseletét? Nem érett, sőt túlérett-e már a helyzet, hogy ellenzéki parlamentet hirdessenek, s a Ház épületéből kivonulva foglalkozzanak a jövővel?