Stumpf István felelősségét aligha lehet túlbecsülni: ha áttételesen, a teremtményein keresztül is, de azon kevesek közé tartozik, akik megalkották azt a rendszert, amelyben ma létezünk. Az egykori Bibó-igazgató maga mondta el a 168 Órának adott interjújában: „A kollégiumi szocializációnak volt köszönhető a Fidesz intellektuális előkészítése. Ott voltam a Fidesz megalakulásakor mint kollégiumigazgató, de nem léptem be. Féltettem azokat az egyetemistákat, felelősséget kellett értük viselnem.” Minden szava igaz – csak az a múlt idő, arra nincs magyarázat.
Stumpf egyszerre (alkotmány)jogász, politológus és szociológus. Pontosan tudnia kell, hogy mi az, amit létrehozott. Tudja is: szerinte „még nem jutottunk el a demokrácia szabályainak a megsértésében addig a pontig, ahonnan már nincs visszatérés”, de ott járunk a közelében. Azaz látja, hogy folyik a demokratikus rendszer leépítése, meg azt is, hogy egykori mentoráltja hamarosan átlép a vörös vonalon, és…
Nincs és. Nincs semmi, és erre nem elég magyarázat az, hogy Stumpf István a pártállam neveltje, a Hazafias Népfront utolsó alelnöke, aki a gondolkodását meghatározó ifjúi években az egypárti hatalomgyakorlás ideáit szívta magába. Amennyiben a tanult szakmájából adódóan tisztában van vele, milyen állomásokon van túl, és merrefelé tart ez a rezsim, mondhat olyat, hogy visszatér a katedrára, és megírja az elmúlt kilenc év, „második alkotmányos rendszerváltás történetét”? Alkotmányos rendszerváltás – jogfosztott alkotmánybírósággal, lecserélt bírókkal és alkotmánybírókkal, leváltott ombudsmanokkal, egypárti alkotmánnyal? Az egyetemen is ezt tanítja majd?
Stumpf a legapróbb részletekig ismeri az Orbán-rendszert. Tudja, hogy a lényege a korrupció (nem is mentegeti, csak annyit mond róla, hogy a többi kormány sem szerzetesekből állt), és hogy a saját magára igazított feltételek között gyakorlatilag leválthatatlan – ami definíciószerűen ellentétes a versenyelvű demokráciával –, de csak annyit hoz fel mellette, hogy a többség „szociális értelemben nem akar kormányváltást”. Pedig bizonyára hallott már róla, hiszen kutatások sora bizonyítja: éppen azok mernek a legkevésbé lázadni (mert azokat tartja a legrövidebb pórázon a hatalom), akik a legtöbbet veszítették a NER-ben. A társadalompolitika a „konfliktusos leszakadó rétegek és a nyugdíjasok konszolidálására irányul” – lehet így is mondani, de a szociológiában járatosak inkább talán úgy fogalmaznának: feudalisztikus körülmények között a függőségi láncolatok végén nem szokás ugrálni.
És ha valaki 62 évesen, kilenc évnyi alkotmánybíráskodással a háta mögött tisztán látja, hogy mi jött létre a keze munkája nyomán, biztosan akkor jár el (morális értelemben) a leghelyesebben, ha visszavonul egy jól fizető kormányközeli állásba, és nagyító alatt, a tudós kíváncsiságával nézegeti tovább a kreatúráját? A helyzet ugyanis az, hogy a szörny még él, és belőlünk táplálkozik – biztosan el lehet ezt intézni annyival, hogy kijelenti: „érdekel a végrehajtó hatalom prezidencializálódása”?