karácsony;Erdély;indiánok;

- Péterfy Gergely: Negyven musztáng

1975-ben már nyugati autónk volt, egy Steyr Puch. Hiába néztek, ilyen autó tényleg létezett, és tényleg nyugati volt, Ausztriában gyártották, Grazban. A karosszériája Fiat volt, a motor viszont osztrák, negyven lóerő – ezt a szót akkor hallottam először. Aki már látott Steyr Puchot, az tudja, hogy egy lóról is nehéz elképzelni, hogy belefér, maximum póni, az is csak újszülött állapotban. Negyven lóerő, mondtam büszkélkedve a szomszéd gyereknek, pontosabban így mondtam, negyven ló. Negyven ló van benne, öregem.

Ne már.

De igen.

Feldübörög a távolban a ménes, a musztángcsapat, vágtájuk porfelhőt kavar a prérin, paták, sörények, paták, és tajtékos kentaurtestek, háttérben a Sziklás-hegység lebeg az opálos, délutáni napfényben. Old Shatterhand megemeli a lasszót, lassan forgatni kezdi, egy- kettő, egy-kettő, egyre gyorsabban, és egy-kettő-há, már zúg és süvít, és előre röppen a nehéz kötél, úszik a levegőben egyre feljebb, és épp, amikor a porfelhőből előbukkan a vezérmén, a fejét egyenesen belefúrja a tökéletessé feszült körbe, mintha eleve összetartoztak volna.

Megpaskolom a Steyr Puch farát, mintha én fogtam volna be. Mintha a zsákmányom volna, az én paripám, akit most törtem be, a hátára pattantam, csak úgy nyereg nélkül, és comb­jaim szorításával arra kényszerítettem, hogy engedelmeskedjen az akaratomnak, hogy eggyé váljon a testemmel, hogy úgy nézzen rám, mint az Istenre.

Hogy is hívják?

Steyr Puch.

Pukk?

Nem. Puch. H-val. Puhán.

Lassan vörösödöm el.

Igen, ezzel nem számoltam. Magamban óvatosan körültapogattam már ezt, tétova szégyenkezéssel, mint aki eljátszik a gondolattal, hogy a Jézuska csak mese, vagy hogy a szülei nem is a szülei… de ezt így most élőben megtapasztalni fájt. Hülyék ezek az osztrákok? Hogy nevezhetnek egy autót Pukknak? Mintha a musztángot Nyekknek neveznénk, mind a negyvenet, Nyekk egy, Nyekk kettő… Old Shatterhand felpattan Nyekk hátára, a sarkantyúját keményeb belenyomta a mén lágyékába…

Nyugatnak, Nyekk! – kiáltotta…

Hát szóval ez nem. Ez így nem megy.

– Nem segítenél…?!

Apám jön le a csomagokkal, ruhákkal teli bőröndök, kávéval, konzervekkel, csokoládéval tömött cekkerek.

– Hova mentek? – kérdi a szomszéd srác.

– Erdélybe – mondom.

– Az hol van…?

– Romániában.

Érzem, hogy megint elvörösödöm.

Megyünk Pukk-kal a Románia nevű országba, ami Erdély, megyünk át egy Oradea nevű városon. Nagyvárad, mondja apám. Havazik, a kis ablaktörlő küzd az egyre nehezebb pelyhekkel. Az út csupa gödör, apám káromkodik, az autó nyekkenve döccen bele minden egyes kátyúba, a kerék beleüt a sárhányókba.

A bepárásodott, tenyérnyi kis ablakon át nézem az út szélén a buszmegállókban várakozó tömeget, az embereknél tömött szatyrok, állnak a hidegben, a havazásban, és várják a buszt. Aztán elfogynak az utcalámpák, vaksötét, aztán egy lakótelep, a latyakos utcákon fenyőfákat vonszoló emberek. Az ablakokban színesre festett lámpakörtékből barkácsolt fényfüzér.

Aztán megint sötét. Autók alig járnak, az utat vastagon fedi a hó. Fél kerékkel egy teherautó keréknyomában megyünk, a másik kerék az arasznyi hóban kínlódik. Az autó meg-megcsúszik. A fényszóró alig vet az útra valami fényt, apám megáll, kiszáll, káromkodva törölgeti a lámpáról a rárakódott havat. Visszaül, újra indít. A haján mocorogva olvadnak a hópelyhek.

Még néhány óra és ott vagyunk. Néhány óra, és jön az angyal.

Aztán megint egy város, a távolban magas gyárkémények ontják a füstöt. A havat szürke pernyeréteg fedi, fekete lucsok a kátyúkban. Döccenés, apám káromkodik, döccenés, aztán nyekk, az autó megfeneklik és nem mozdul tovább. A motor visít és kattog, a negyven musztáng kétségbeesetten dübörög a prérin, de a Sziklás-hegység csak nem akar közeledni.

Egy szürke szállodába hurcolkodunk be, amíg apám szerelő után rohangál. A portálüveget vastagon fedi a fekete szutyok. A lobbyban egy tízes körte lóg a mennyezetről. A lakkozott asztalkán csikkekkel tömött bádog hamutartó „Romania” felirattal. Előkerül egy mogorva portás, beterel egy fűtetlen szobába. Az asztalon műfenyő. Bekapcsolom, nem világít.

Az ablakhoz állok, nézem a város fölé magasodó kéményekből ömlő füstoszlopokat. Kénsárga köd a házak között. Anyám az ágyra veti magát és zokog. Az ablakokban itt-ott már bekapcsolják a fényfüzéreket a karácsonyfákon.

Az elhallgatás regénye, írja Balassa Péter Kosztolányi Dezső Édes Annájáról – most mégis újra színpadra vitték. Szövegben minimálisan, hangsúlyokban annál inkább eltértek a regénytől, ám az elő­adásvégi tortafelvágásba bele van sűrítve az egész történet: nincs idill, nem létezik a békés egymás mellett élés egy egzisztenciálisan brutálisan szétszakadt társadalomban. Szenteczki Zita rendezővel és Bíró Bence dramaturggal beszélgettünk.