Egy dobozt keresek órák óta,
ami tele van mindenféle limlommal,
szeretnék belegyömöszölni
még egy limlomot, ha belefér még,
igaz, hogy legutóbb is tele volt már,
meg azelőtt is, azelőtt is,
mégis ragaszkodom hozzá,
mint egy elásott kincshez,
de hova áshattam el? hova?
jó lenne most egy cigaretta,
jó lenne, de már nem dohányzom,
még jó, hogy van itthon egy kis whisky,
hirtelen hetvenéves lettem
ebben a nagy keresgélésben,
hová lett? hova tűnt?
egy összekaristolt, fehér fémdoboz,
valaha golyóstollak voltak benne,
később megőrzendő becses tárgyak,
a Zsiga nagypapa aranyórája,
meg a Samu nagypapa aranyórája,
az egyiket eladtam, a másikat
meghagytam a nehezebb időkre,
még azokban a nehezebb időkben,
amikor az egyiket eladtam,
a Samuét, vagy a Zsigáét, mindegy,
nem érdekes, csak az a fémdoboz,
ami az íróasztal fiókjában volt,
aztán egy nap az íróasztal
összerogyott, mint egy öszvér,
a fél oldalára zuhant egy robajjal,
és úgy nézett ki, hogy menthetetlen,
mígnem egy asztalos lábra állította,
összeszögelte, összecsavarozta,
és azt mondta, túl van pakolva,
vegyek ki belőle, amit tudok,
és akkor kivettem azt a dobozt,
amit most nem találok sehol,
hogy találjak neki valami más helyet,
csakhogy nincsen itt más hely,
és ha volna is, mind foglalt már,
vagy ez csak a látszat, hogy mind,
hát persze, hogy csak a látszat,
van még hely, kell, hogy legyen,
ha csak egy sóhajtásnyi is,
a könyveket most nem említem,
a könyvespolcokon azt a tülekedést,
minden új könyv új háborúság,
sose lesz itt nyugalom, béke,
pedig rég valami rendféle is volt,
ha csak ideiglenes rend is, mi más?
és voltak üresen várakozó terek is,
tervek, elképzelések, tudom is én,
hol vannak azok az üres terek?
hol az a várakozás? hová lett
az a fehéren ragyogó pléhdoboz,
amit még gyerekkoromban kaptam,
mint a végtelen lehetőségek ígéretét,
ebbe minden belefér, ami létezik,
te jó ég, mi minden, gondoltam,
valamikor a kezdet kezdetén,
ha jól emlékszem, talán épp
a hetedik születésnapomon. – Na itt van!
