A bariton feltámadása – Most a Müpában bizonyított Bryn Terfel

Az utóbbi évtizedekben sok jó énekes mellett két sztár is jött Walesből, az egyik Tom Jones, a másik Bryn Terfel.

Egyrészt persze jó, hogy láthatunk, hallhatunk, jó vagy akár nagyon nagy külhoni énekeseket, ha másképp nem áriaeseteken. A másik lehetőség – amiben nem nagyon van részünk –, hogy egész operaszerepeket jönnek énekelni, néhány évente akár többet is repertoárjukból, amiből a válogatásműsorokban csak perceket villantanak fel, mint ez a bassz-bariton Terfel esetében történt. Másrészt meg, nem csak a zenéknek nem tesz igazán jót a feldarabolás, a kis részletek kiragadása a nagy egészből, nem járnak jól az előadók sem, hiszen művészetük lényegét, egy figura felépítését a maga teljességében nem tudják bemutatni.

Ennek ellenére sok mindent megmutatott Terfel Wagner szerepeiből az első részben, amikor csak az ő művei szerepeltek. Volt Hans Sachs a Bodzamonológgal, Wotan, amint bevezeti Frickát az éppen elkészült Walhallába, és Hollandi az ő nagy monológjával. Nem véletlen, hogy Terfel a korai Hollandiban tudta leginkább felmutatni képességeit, itt a tízperces áriában sok minden feltárul a főszereplő tragédiájából, volt ideje neki is, nekünk is elmerülnünk a zenei folyamatokban, nem véletlenül ez után kapta az elő igazán nagy bravózásokat. A zenekar nem mondhatni, hogy valódi segítségére volt az énekesnek, bizony kiderült, milyen értéket képvisel és milyen segítséget jelent a szereplőknek egy olyan háttér, mint amit Fischer Ádám és a Rádiózenekar ad a Budapesti Wagner Napokon. Milyen jó is lenne, ha ott üdvözölhetnénk Wotanként Terfelt. Sokat mókázott, még anekdotázott is az énekes a számok között, éneklés közben pedig igyekezett úgy viselkedni, mintha jelmezben, díszletek között lenne: a Sachs-jelenetben még a cipőjét is levette, és kaparászta a talpát valami eszközzel. De ekkor és a Mozart számok alatt is valahogy mintha távol lett volna az egésztől, és mi sem kerülhettünk közelebb a figurákhoz, hiszen csak kisebb ablakocskák nyíltak az operákra amelyekből énekelt. Azok az énekes megoldások, operai mozdulatok, amelyeket alkalmazott, az önmagukban álló számokban, a kopár színpadon némileg idegenül hatottak, még ha nagyon is ismertük a szituációkat, amikben eredetileg felhangoznak az áriák. A Borisz-monológban azonban valami megváltozott. Jó felvezetés volt hozzá a Hovanscsina zenekari előjátéka, azután Muszorgszkij zenéje pillanatok alatt szinte felmérhetetlen mélységekbe ragadta magával Terefelt és minket is. Nem voltak itt már fontosak manírjai, csak az, ahogyan énekelt, ahogyan bemutatta nekünk a valóban mélyen szenvedő embert: a nagy énekes itt olyat nyújtott, amire azt mondhattuk, ezért volt érdemes eljönni. Levezetésképp musical részletek jöttek, talán túl hirtelen, átmenet nélkül, de ezt már ezek után meg lehetett bocsájtani.