Az ember nyilván nem születik asztrofotósnak, de a természet és a csillagászat szeretetét a gyerekkorától hordozhatja magában. Borovszky Péter a Nagyvárad téren nőtt fel, ahol annak idején nem voltak higanygőz lámpák, még nem épült meg az orvosegyetem toronyépülete, és „annyira jó volt az ég, hogy falig Tejút volt”. A kis Péter az amerikai sztárcsillagász fantasztikus ismeretterjesztő filmjén, a Kozmoszon nőtt fel, rendszeres látogatója volt Ponori Thewrewk Aurél előadásainak az Uránia Csillagvizsgálóban, és már 14 évesen önállóan kalauzolta a látogatókat a csillagok világában. „Elsősorban a technika érdekelt – meséli –, az eszközök, amelyekkel befogható az űr végtelenje.” Amíg más gyerekek indiánregényeket olvastak, ő hóna alatt egy vaskos optikai tankönyvvel járt mindenhova. Egy PVC lefolyócsőből építette első távcsövét, amelybe az Ofotértben vásárolt egydioptriás lencsét applikálta bele. „Egy méter hosszú volt, mivel az egydioptriás lencsének éppen ennyi a gyújtótávolsága” – magyarázza. 13 éves volt, amikor kedvenc folyóiratában, a National Geographicban látott egy gyönyörű, kihajtogatható felvételt az Androméda-ködről. „Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy évek múlva én annál sokkal jobb képeket fogok csinálni, biztos kinevetem.”
„Két rossz kérdés van – kezdi Borovszky Péter, amikor leülünk beszélgetni az asztrofotózásról. – Az egyik, hogy milyen messzire látok el, a másik, hogy mennyibe kerül? Tudniillik, ha felnézek az égre, szabad szemmel is ellátok a végtelenbe, legfeljebb ott nem látok mást, csak sötétséget. Ha belefényképezek a nagy semmibe, nem a Tejút gerincébe, akkor fönnakad az objektíven töménytelen mennyiségű galaxis. Látni fogom, talán szép is lesz, de nem tudnék értékelhető nagyítású képet csinálni egyikről sem. Ami igazán számít, az a méret és a fényerő. Ami pedig a költséges hobbit illeti: egy űrteleszkóp egyetlen csavarja kerül annyiba, mint nekünk az egész felszerelésünk.”
Valami nem odaillő
Borovszky Péter nagyjából tíz éve foglalkozik komolyabban az asztrofotózással. Azért épp ennyi ideje, mert akkor jöttek ki az első olyan fényképezőgépek, amelyek már képesek voltak befogni a szükséges színképtartományt. „Az egyszerűbb gépek ma is levágják az infravöröset, pedig anélkül nincs csillagfotózás – avat be a szakmai titkokba. – Enélkül a piros ködök lilásak lennének” – teszi hozzá.
Ma már szinte mindennapos, hogy csillagászok „soha nem látott” felvételeket közölnek egy „messzi-messzi galaxisról”. Ezek a képek azonban inkább a szakmai közönséget nyűgözik le, nekünk, laikusoknak szinte semmit nem mondanak a világító gázgömbök vagy az elmosódott galaxisok. Az amatőr csillagászok és asztrofotósok viszont sorra nyerik a pályázatokat, pedig az ő felszerelésük a kanyarban sincs a Hubble-hoz vagy a földi óriástávcsövekhez képest. A magyarázat egyszerű – mondja Borovszky Péter. – Az amatőrök általában egy nagyobb, jobban megérthető darabot mutatnak a világegyetemből. A profi csillagászok sokkal szűkebb területeket vizsgálnak. Ők nem az egész eget kémlelik, hanem 5-10 évre előre meghatározott munkaterv szerint haladnak, de legtöbbször „kinéznek a Tejútrendszerből”. Az amatőrök a legjobb képeiket általában a naprendszeren belül készítik. Ebből viszont az következik, hogy a fényképezhető objektumok – amelyek elég nagyok és fényesek – végesek. „Egy ilyen méretű távcsővel, mint amit mi használunk, csak ismételni tudod magad. Vagyis mindannyian általában ugyanazokat a dolgokat fényképezzük. Ami igazán számít, az a kompozíció és a szerencse. Ha például lefotózok egy galaxist, és észreveszem, hogy van benne valami nem odaillő. Mondjuk egy szupernóva, ami ott és akkor robban fel, és a fényereje elég nagy ahhoz, hogy észrevegyük. Ez a csillag nem volt ott két héttel ezelőtt! A Rák csillagképben például 1064-ben felrobbant egy szupernóva, és azt kínai csillagászok akkor mindenféle távcső nélkül észlelték. Nappal is látszódott. Ennek az öröksége a Rák-köd, az egyik kedvenc területem.”
Te jó ég
Ahhoz viszont, hogy Borovszky Péter jó képet készíthessen a Rák-ködről, elegendő idő, megfelelő szög és mindenekelőtt nagy sötétség kell. A régi, Nagyvárad téri ablakból már szinte kinézni sem érdemes, akkora a fényszennyezés. És ehhez még az új Puskás Stadion világítása sem kell, egyszerűen egy nagyváros környezete alkalmatlan a csillagfotózásra. Magyarországon nincs olyan terület, ahonnan valódi körpanorámában élvezhetnénk a csillagokat. Idehaza a Zselicben, a Hortobágyon és Mátraházán lehet még értékelhető képeket csinálni – mondja Borovszky Péter, és talán Szlovákiában és Horvátországban vannak még „jó egek”. Ezért – és mert a déli égbolt az északi féltekéről nem fotózható rendesen – kell Afrikába utazni egy jó képért. Egészen pontosan az asztrofotósok Mekkájába, Namíbiába. „Ahogy megyünk dél felé, a vágyott objektumok egyre jobban fölénk kerülnek. A legoptimálisabb, amikor az égbolt teteje 30–60 fokos szögben fényképezhető. Ilyenkor a nap 24 órájából 6-ban lehet dolgozni.” A dél-afrikai ország egyik 2000 méter magas fennsíkja az, ahol minden adott a nyugodt és eredményes munkához. A legközelebbi település is több száz kilométerre van, az ég általában tiszta, és a helybeliek már megszokták a különös társaságot, akik csak éjszaka jönnek elő, és olyankor is mindenféle hosszú csöveket állítgatnak. Sőt! Külön „asztrofarmokat” építettek nekik, ellátják őket minden földi jóval. Nem csoda, hogy évről évre több ezren kerekednek fel a világ minden szegletéből, hogy itt dolgozhassanak néhány hétig. Persze egy „profi” amatőr asztrofotós nem a vakvilágba érkezik Namíbiába, az út minden percét jó előre megtervezi. „Excel-táblát készítünk 30 perces bontásokban, ez a munkaterv. Újhold után kezdünk, ilyenkor körülbelül két hetünk van – mondja Borovszky Péter. – Európában már nincs két összefüggő hét, amikor dolgozni lehetne, ezért kell ilyen messzire utaznunk.”
Családos hölgyolvasóink kedvéért mindenképpen el kell mondanunk, hogy Borovszky úr csupán minden második évben utazik Afrikába, a fennmaradó időt itthon tölti. És hogy neki sem volt egyszerű elmagyaráznia otthon, mi a fenéért kell Afrikába menni néhány fényképért. „ A feleségem ma már megértő. Nem volt egyszerű lenyomnom a torkán az első utat, de aztán megértette, hogy ezt máshogy nem lehet” – magyarázza.
Gigapuzzle
A csillagtájképek tulajdonképpen egy profi összerakós játék eredményei. A fotós egy ügyes kis időmérővel ellátott szerkezetre szereli fel a távcsövét, amely precízen követi a kiszemelt objektumot. Ma már ezt a műveletet számítógép végzi, az asztrofotós dolga csak az, hogy beállítsa a kompozíciót, és elfoglalja magát a következő néhány órában. Egy-egy kompozíció több száz, hosszú záridejű felvételből áll össze. Egy számítógépes program dolgozza fel az érzékelőre érkező jeleket, a szoftver a folyamat végére minden „nem odaillő dolgot” kiszűr. Ezek a programok tökéletesen ismerik az égbolt adott részét, és képesek felismerni és eltávolítani a zavaró műholdakat, repülőgépeket, meteorokat. „Ugye, látott már képet a Hősök teréről, ahol egyetlen élőlény vagy autó sem látható? Ezek nem hajnalban készülnek, ha nem egy speciális technikával. Az expozíció órákig tart, és a szoftver a végén mindent és mindenkit kiszűr, aki a saját helyzetétől akár csak egy centit is eltávolodik. Na, hát mi is így dolgozunk.”
Hihetnénk – és tulajdonképpen joggal –, hogy a technika alapvetően meghatározza ezt a műfajt. Minél jobb, érzékenyebb, nagyobb a fényképezőgépünk objektívje, annál jobbak lesznek a képeink. Az igazság azonban az, hogy a csúcstechnikához ma sokkal könnyebb hozzájutni, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Sőt! Nem is olyan sokára eljön az idő, amikor mobiltelefonokkal is komoly asztrofotókat lehet majd csinálni – állítja a csillagfotós.
