„Csak még negyedórát” – Örömkeresés kis képernyőn

Óriási fejtörést okoz a szülőknek és a pedagógusoknak, hogy egyre nehezebb lekötni a gyerekek figyelmét, felkelteni az érdeklődésüket valami iránt. Mindennaposak a családi konfliktusok, amelyek a kütyühasználatról szólnak, anyukák és apukák pörölnek a telefont nyomkodó gyerekeikkel, miközben ők „csak még negyedóráért” könyörögnek. De vajon mi az ok és mi a következmény? Vajon a gyerekek azért fordulnak a kütyük felé, mert nem éri őket elég inger, nem kapnak elég figyelmet és élményt? Vagy éppen ezek a készülékek alakították át annyira az igényeiket, hogy már semmi más nem képes kielégíteni azokat?

Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus, az MTA TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos főmunkatársa szerint, mint ahogy az a fontos kérdéseknél lenni szokott, ez esetben sem ilyen egyszerűen eldönthető a válasz. „A 21. században a gyerekek érzik, látják, hogy nekik gombokat kell nyomogatni, használni kell a gépeket, »szóba kell állniuk velük«. Valójában semmi mást nem csinálnak, mint a gyerekek bármelyik korban a történelem során: a rendelkezésre álló eszközöket sok gyakorlással, próbálkozással tanulják meg használni. A kütyük tényleg fontos szerepet fognak játszani az életükben, ezek egy új kultúra eszközei, és a gyerekek teljes természetességgel veszik birtokukba őket” – mondja Gyarmathy Éva, aki szerint nincs értelme annak a kérdésnek, hogy szeretjük vagy nem szeretjük ezeket az eszközöket. Már itt vannak, és ki kell találni, hogy mit kezdünk velük.

Az öröm a kulcs

A szakpszichológus szerint valóban létezik egyfajta hiány, amit a kütyük látszólag betöltenek, ez a hiány pedig a természetes tanulás elvesztésével jelent meg. Az okoseszközök megadják a gyerekeknek a tanulás örömét, amit az emberiség fokozatosan elvett tőlük, amikor a tanulást beszorította az iskola falai közé. „Az iskolában pont azok a dolgok hiányoznak a tanuláshoz, amelyek megerősítenek és örömet jelentenek. A dopamin nevű hormont arra találta ki a természet, hogy a túlélésünket segítse – rávegyen minket az evésre, ivásra, és a fizikai szükségletek mellett a szellemi oldalon is segíti a fennmaradásunkat. Hatalmas biztonságot ad az élőlények számára, ha megismerik a környezetüket, ez pedig például a játékon keresztül történik. Ilyenkor az ember tét nélkül próbálkozik, gyakorol, ezért a játék tulajdonképpen a tanulás legmagasabb formája. Az agy ezt a tevékenységet jutalmazza, és dopamint termel. Csakúgy, mint akkor, amikor valami aktív, érdekes tevékenységet végzünk, sikert érünk el. Játék, aktivitás, újdonság, érdekesség, siker, társas megerősítés – mindezt megadják a kütyük is” – magyarázza a szakértő, aki ezzel az „örömhormonnal” magyarázza, hogy előbb-utóbb mindenki rákattan, még a felnőttek is.

Az igazi az lenne, ha legalább egy darabig, kütyü nélkül lehetne megadni a gyerekeknek mindezt, vagyis a természetes tanulás élményét. Gyarmathy Éva hangsúlyozza: nem ezek az eszközök vették el a gyerekektől a lehetőséget, hogy a sárban dagonyázzanak, fára másszanak, rohangáljanak és így tanuljanak, hanem maga az oktatás. Már az óvodában papírt, ceruzát adnak a gyerekek kezébe, már ekkor elkezdődik az eltávolításuk a természetes tanulástól.

„Nyolcéves korig kialakulnak azok a részképességek – az észlelés, a mozgás és ezek összerendezése –, amelyek szükségesek az információk feldolgozásához. Nagyjából eddig rettentő fontos lenne, hogy a gyerek aktív tevékenység során ismerje meg a világot. Innentől egyre inkább alkalmas lesz az agy arra, hogy a konkrétumtól elvonatkoztatva legyen képes megtanulni valamit anélkül, hogy a kezébe fogná vagy személyesen megtapasztalná. Ettől ez még nem jó fajtája a tanulásnak. Nyolcéves korig viszont sem az iskolában, sem a kütyükön keresztül nem lenne szabad inaktívvá tenni a gyereket, mindent kipróbálva, játszva, tevékenykedve kellene tanulni” – mondja a szakpszichológus. Szerinte ez a kor azért is vízválasztó, mert ekkorra kialakulnak a gyerekek érdeklődési körei, és megtudják, hogy mi szerez számukra örömöt. És kulcskérdés lenne, hogy ne csak az okoseszközök jelentsenek örömforrást, ne csak ezek használatához kötődjön a dopamintermelés. Ez az a kor, ami előtt jó lenne távol tartani a gyerekeket az okoseszközöktől. Nem totális tiltásról volna szó, inkább az önálló használat, amit el kellene kerülni. Nagyobb gyerek esetében tiltani biztosan nem érdemes, mert meg fogja találni a módját, hogy akár titokban visszaszerezze és újra használja. A szakpszichológus úgy gondolja, a kütyük használatát csak akkor lehet hatékonyan korlátozni, ha cserébe más, hasonló mértékű örömszerző tevékenységeket tudunk ajánlani. Ez pedig csak a játék, a szabad felfedezés, újdonság, kockázat, siker, jutalom érzései lehetnek.

Sok, de felületes

Ma már egyre több kutatási adat van arról, hogy vajon hogyan alakul azoknak a gyerekeknek a gondolkodása, akik már viszonylag kis koruktól kütyühasználók. „Ezek nagy része azt mutatja, hogy a rengeteg információ, amivel rövid időn belül találkoznak ezeken az eszközökön, rövid távú, felületes információfeldolgozást eredményez. A hosszú távú, elmélyült, a memóriát mélyebben elérő feldolgozás csak kevés inger esetén lehetséges. A problémákat az okozza, ha nem alakul ki az agynak az a képessége, ami a fókuszált, elmélyült tanuláshoz kell. Márpedig erre még akkor is szükség van, ha manapság nagyon könnyű bármilyen információt megszerezni” – mondja a szakpszichológus, és hozzáteszi: a fiatalok maguk is megélik azt a frusztrációt, hogy nem tudnak figyelni, legalábbis csak arra az információra tudnak koncentrálni, amit a kütyütől kapnak. Ennek következtében a figyelemzavar ma már a gyerekek nagyjából 50 százalékát érinti.

Tudjuk, mit kellene csinálni

Ahhoz, hogy a helyzet változzon, vagyis ne csak az okoseszközökhöz kötődjön a gyerekek dopamintermelése, az oktatási és a családi környezeten is változtatni kell Gyarmathy Éva szerint. „A tragikus az, hogy pontosan tudjuk, mit kellene csinálni, és mégsem csináljuk. Nem arról van szó, hogy ne lenne ismert a megoldás, igenis vannak jó példák. Ilyen például a tevékenységben, mozgásban tanulás, a projektalapú oktatás, a drámapedagógia, a csoportmunka. Ezeket sok országban sikerrel alkalmazzák” – mondja a szakpszichológus, aki hatalmas lehetőséget lát például a 3D nyomtatásban, ami tulajdonképpen „visszaadta a harmadik dimenziót”, újra kézzel foghatóvá teszi a világot az iskolások számára. Hiszen a gyerekek ennek segítségével újra fizikailag is megtapasztalhatják, megfoghatják azokat a dolgokat, amiket a kütyük segítségével virtuálisan alkottak. Nem véletlen, hogy a fejlettebb oktatási rendszerű iskolákban, például Kínában már szinte minden tanteremben vannak ilyen nyomtatók, a diákok akár a függvényeket is kinyomtathatják. Magyarországon egyelőre ettől nagyon messze vagyunk.