A magyar szociáldemokrácia történetének kiemelkedően tehetséges alakja volt Kunfi Zsigmond, akinek egész élete ellentmondásokkal teli: értelmiségiként a munkásmozgalomban, erkölcsös emberként a politikában, demokrataként egy diktatúra vezetői között. Krúdy Gyula is így látta „Kunfi, a népminiszter” című cikkében: „Milyen ember Kunfi? Ha messziről nézed, olyan, mint egy rajongó költő. Kicsit kócos, kicsit tanáros. Vélnéd, egy éjszakázó söngeiszt [széplélek], aki cinikus hírlapírókkal fecseg a kávéházban.
Közelről nézed: pedáns és rendes, mint egy nyárspolgár.” Egyszerre fordította le Anatole France Angyalok lázadása című regényét és – álnéven – a Kommunista kiáltványt. Kunfira is illik A. J. P. Taylor önjellemzése: a nézetei szélsőségesek voltak, de gyengén képviselte azokat.
A Horthy-korszakban eszelős figuraként, fanatikusként festették meg, az 1945 utáni párttörténetírás pedig éppen hogy „ingadozásai” miatt bírálta. Korrekt életrajzi összefoglalására egészen 1974-ig várni kellett, ekkor jelent meg Erényi Tibor munkája az „Életek és korok” című minikönyvsorozatban, 1984-ben végre a válogatott írásait tartalmazó kötetet is kézbe vehették a magyar olvasók. Az életművét és emlékezetét bemutató legfrissebb kiadványt 2001-ben állította össze Agárdi Péter, aki az Ady-féle „kétmeggyőződésű” emberek legjelesebbjei közé sorolta Kunfit.
Ady állt ki mellette
Kunfi Zsigmond 1879. április 28-án született Nagykanizsán, de a kanizsai piarista gimnáziumi tanulmányok után már Kolozsvárra járt egyetemre, ahol összeismerkedett a jeles – és meghurcolt – polgári radikális társadalomtudóssal, Somló Bódoggal, aki összekötötte a „szociológia első magyar műhelyével”, az 1900-ban indult, budapesti Huszadik Század című folyóirattal. Jászi Oszkár körének lapjába írni egyet jelentett az akadémiai karrier kockáztatásával: a szociológia ugyanis rendszerellenes tudománynak számított a korban. Széles körben keltettek felháborodást a Huszadik Század baloldali szerzői azon marxi tan hirdetésével, hogy a történelmet a magasztos eszmények helyett az anyagi érdekek formálják, vagy éppen a spenceri evolucionizmus propagálásával, amely szerint a társadalmak és az államok is a fajok módjára fejlődnek az egyszerűbbektől az egyre komplexebbek felé, és a nemzetállamok idővel majd uniókká alakulnak.
Kunfinak 1902-től jelentek meg írásai Jászi körének folyóiratában, de országos figyelmet a Népszavában közölt „A hazafiság revíziója” című 1906-os cikksorozatával váltott ki. Ebben a történelmi materialista történetszemlélet mellett tett hitet, és kritizálta az osztályérdekeket leplező, tartalmatlan, nacionalista lózungokat: „a magyar hazafiság a nagybirtok ideológiája (…) át fogjuk formálni a hazafiságot is, hogy mindannyian beleférjünk”. „Hazafiatlansága” és „nemzetietlensége” miatt az ekkor egy temesvári középiskolában tanító Kunfit megtámadták, azonban nem kisebb véleményvezér állt ki mellette, mint Ady Endre, aki azt írta az „Egy új Somló-ügy” – korábban Somlónak volt része hasonló támadásokban – című cikkében:
„A nacionalista és tudománytalan sajtó előszedte a hagyományos, együgyű frázisokat. Kunfi nemzetközi, fölforgató, hazafiatlan s rossz példakép az ifjúságnak. Tehát mozdítsuk el az állásától. (…) Megjegyezzük, hogy az inkriminált tanok ma Európa legtöbb entellektüeljének tudományos és társadalmi hitvallása. (…) Nem hinnők, hogy az új korszak a gondolat szabadságát kevésbé tudja megvédeni, mint a fákat és a madarakat. A liberális magyar s az igazi tudományos közvéleménynek most aztán már komoly vétót kell kiáltania az egyre vakmerőbb reakció és tudománytalanság elébe. Mégiscsak kétségbeejtő, ázsiai állapot ez. (..) A gondolat szabadságát meg kell védeni végre, s megtorolni minden ellene irányult bűnt.”
Apponyi Albert kultuszminisztersége alatt ugyan elrendelték a madarak és fák napjának megünneplését, a gondolatszabadság azonban már nem élvezett ekkora respektust, Kunfi hiába védekezett azzal, hogy a tanóráin sosem politizált.
Főállású pártideológus
A meghurcolt tanárt ekkor érte a szociáldemokrata pártvezér, Garami Ernő hívása, hogy költözzön Budapestre és legyen a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) elméleti folyóirata, az 1906-ban indított Szocializmus szerkesztője. Bár Jászi Oszkár is invitálta a jóval nagyobb presztízsű Huszadik Századhoz, Kunfi a szociáldemokratákat választotta. A Szocializmus programcikkét vélhetően Garami Ernővel közösen jegyezték, ebben azt vállalták: „A tudományos igazságot fogjuk keresni mindenben, de nemcsak magáért az elvont igazság kedvéért, hanem hogy alkalmazzuk, fegyverré kovácsoljuk a szociáldemokrácia harcaiban.”
Főállású pártideológus lett, és a szociáldemokrata párt 1909-es kongresszusán a pártvezetőségbe is beválasztották. Ez Kunfi életének emelkedő szakasza volt: egy másik szociáldemokrata társadalomtudós politikus – és későbbi népbiztos – Rónai Zoltán húgát vette feleségül (ez a második házassága volt, Temesváron hagyott első felesége, a feminista Vámbéry Melanie és kislánya utóbb náci haláltáborban végezték). Budapesten Kunfi rendszeres előadója lett a szabadgondolkodó diákegyesületnek, az 1908-ban alapított Galilei Körnek. Előadásain elsősorban a magyar közoktatást bírálta, a kritikáját összefoglaló Népoktatásunk bűnei című könyve 1908-ben jelent meg. Amikor a legtöbb mai magyar iskolában olykor kréta sincs, nemhogy tablet, és a gyerekek tudásának mércéje nem az, hogy mennyire tudnak gondolkodni, hanem az, mennyire adják vissza, amit elmondott a tanár, nem nélkülöz minden aktualitást ez a könyvecske:
„A legtöbb ember sivár emlékekkel tud csak iskolai életére gondolni. (…) Belépsz valahova egy odúba: tanteremnek nevezik fájdalmas nagyzási hóbortból. A padló nagy területen ki van rohadva. A falak nyirkosak. Egy nagy térkép, néhány növényt vagy hazafias jelenetet ábrázoló történelmi kép lerohadt a nedves falról, és cafatokban csüng alá. (…) Ha a tanító ebben nem akar belenyugodni, ha sürgeti, hogy tatarozzák ki az iskolát, amelynek teteje fenyeget tanítót, tanulót: az ilyen akadékoskodó tanító ellen a községi vagy hitfelekezeti iskolaszék panaszt tesz a közigazgatási bizottságnál és nem egyszer vizsgálat a vége az efféle izgágaságnak. (…) Igaz, nem szabad azt mondani: íme, ez a magyarországi népoktatás. De tele kell kiabálni az országot annak a hírével, hogy ilyen állapotok is vannak, hogy ez is a magyarországi népoktatás.”
Kiváló szónok volt, nem véletlen, hogy amikor a baloldal felé közelítő függetlenségi párti Károlyi Mihály 1914-ben kampánykörútra indult az USA-ba, Kunfi Zsigmondot vitte magával a szociáldemokrata politikusok közül. Károlyi rajongva nyilatkozott Kunfi előadói képességeiről: „egyetlen hallgatójára sem volt nagyobb hatással Kunfi Zsigmond, mint énreám”. Az amerikai körutat a Szerbiának küldött ultimátum miatt kellett félbeszakítaniuk.
Kunfi a Lekésett országok törvénye című 1910-es cikkében azt írta: „nem tudok én hinni abban, hogy az új Magyarország vér és erőszak nélkül is a világra tud jönni”, és valóban: a radikális reformok előtt végül az első világháborús vereség nyitotta meg az utat, amely elsöpörte a régi politikai elitet. Az őszirózsás forradalom után így kerülhettek kormányra a szociáldemokraták is, akiknek a Tisza-rendszerben még csak parlamenti képviseletük sem lehetett. Az addig forradalmárkodó Kunfi a hatalomban azonban inkább konszolidálni akart: ő volt az, aki 1918 novemberében nagy megrökönyödést kiváltva bejelentette, hogy a szociáldemokrata párt hat hétre felfüggeszti az osztályharcot, de a szocialista eszmények mellett kitartott. „Nekem nem kell az a politikai demokrácia, amely mellett megmarad milliók nyomora és a szegénysége néhány tízezer javára” – mondta a Magyar Népköztársaság 1918. november 16-i kikiáltásakor.
Miniszter és népbiztos
1918 őszétől a Károlyi-kormányban előbb tárca nélküli munka- és népjóléti miniszter, majd a Berinkey-kormányban közoktatásügyi miniszter lett. Kunfi, aki akkor már több mint egy évtizede foglalkozott oktatáspolitikai kérdésekkel, nagy lendülettel vágott neki az oktatás reformjának. „Kultúr-szocialistának” nevezett programját legérzékletesebben a magyar tanítókhoz intézett 1919. február 6-i felhívásában fogalmazta meg:
„Az egész régi világ elpusztult, a vérnek és szenvedésnek rettentő fertőjébe süllyedt el. Ha az emberiség a polgárosodás kincseit meg akarja menteni, a háborúban megbukott állami és társadalmi rendszerhez visszatérnie nem lehet. (…) Nemcsak a régi politikai intézmények, nemcsak a régi gazdaság, de a nevelés régi rendszere is összeomlott abban a nagy katasztrófában, amely az emberiségre következett. Szabad, öntudatos, minden kényszerigazságban kételkedő, saját eszét használó nemzedéket kell fölnevelni s a múlt legendái helyett a jelen tényeivel s a tudomány igazságaival kell megtölteni a felnövekvő nemzedék lelkét. A természettudomány, a gazdasági ismeretek, a munka tudománya és gyakorlata, az emberi szolidaritás nagy gondolatán, minden nép önrendelkező jogán és az emberiség nemzetközi egységén alapuló erkölcs, ezek azok az alapelvek, amelyeken a nevelés új rendjének föl kell épülnie.”
Számos kiváló, addig háttérbe szorított tudós és művész kapott egyetemi tanári kinevezést minisztersége alatt, ám az egyébként szakmailag indokolt kinevezésekkel megsértették az egyetemek autonómiáját.
A Tanácsköztársaság idején pedig az váltotta ki a legnagyobb botrányt, hogy az ő közoktatásügyi népbiztossága alatt vezették be az iskolákba a nemi felvilágosítást az addig kötelező hittan helyett. A felekezeti iskolákat felszámolták, a szerzetes tanároknak állami állást ajánlották, ha leveszik reverendájuk (az azonban csak rémhír volt, hogy a templomokban mozikat rendeznek be a kommünben). A „progresszív” szemléletváltást pedig az tükrözte, hogy a magyar uralkodók helyett külföldi tudósok portréi kerültek a tantermekbe, mondván, hogy a pasztörizálás felfedezése sokkal fontosabb eseménye a történelemnek, mint Szent László diadala a kunok felett.
A proletárdiktatúra kultúrpolitikai célkitűzését a következőképp határozta meg: „A vagyon, a hatalom és a gazdagság ketrecéből kiszabadítani az alkotó géniuszt, a szegénység, elnyomatás, tudatlanság és örömtelenség börtönéből kiszabadítani a munkást – ez a proletárforradalom lelki, művelődésbeli tartalma” – ahogy Beethoven IX. szimfóniájának előadása előtt 1919. április 12-én mondta az Operaházban. A színházakat megnyitották a proletárok előtt, a nagypolgárságtól és az arisztokráciától elvett műkincsekből ingyenes kiállítást rendeztek, és az egzisztenciális rabságból akarták kiszabadítani az írókat az utókor szemében méltatlanul röhejessé vált „írói kataszter” felállításával is. Ennek keretében egyéves ösztöndíjat adtak műveik megírására a Babits, Kassák vagy éppen Móricz Zsigmond alkotta Írói Direktórium szerint arra érdemesült – nemcsak baloldali – íróknak, amennyiben elfogadták a kereteket: „nem kell éppen a szovjet-eszmék mellett, de ellenük sem” – miképp Krúdy Gyula szerint Kun Béla kifejtette.
Kunfi 1919 júniusáig tartozott a proletárdiktatúra vezetőségéhez, utána háttérbe vonult. Bár korábban hirdette, hogy a hatalom megszerzése és megtartása „embervér omlása nélkül a ma még barbár világban nem mehet végbe”, a proletárdiktatúra idején fellépett a terror ellen. Az 1918-1919-es forradalmak zaklatott időszaka megviselte érzékeny idegrendszerét, rászokott a morfiumra.
A kommün bukása után emigrált, és hazájától elszakadva, Bécsben – ahol keserűen állapította meg, hogy magyar helyett német nyelven írva már nem író, csak újságíró – elhatalmasodott rajta depressziója, amelyet csak még jobban elmélyített a Horthy-rendszer bukását a nyugati demokratikus hatalmak és a nemzetközi közvélemény nyomásától váró, igen naiv emigrációs politika csődje. Az őszirózsás forradalom tizedik évfordulójára írt, „A legyőzöttek” című megemlékezésében keserűen állapította meg: „Azok között az országok között, ahol 1918 októberében és novemberében kitűzték a forradalom zászlaját, egyikben sem verték vissza olyan súlyosan a forradalom erőit, mint Magyarországon.” Nem sokkal később Kunfi öngyilkosságot követett el veronállal. 1929. november 18-án hunyt el.
A Népszava címlapon búcsúztatta, gyászünnepélyén pedig a Kunfi Zsigmondot követő legjelentősebb szociáldemokrata teoretikus, Mónus Illés mondott beszédet:
„Kunfi Zsigmond és a szocializmus találkozása egyik legnagyobb és legszebb találkozása az embernek és az eszmének, a munkának és a szellemnek! Ez a találkozás egyik legnagyobb nyereségünk ennek a századnak a küzdelmében. Az első intellektuel, aki valóban összeforrott a munkásmozgalommal és annak elméleti és gyakorlati részével.”
Ám ahogy annyi világló intellektusú értelmiségi, Kunfi is csak vergődött a szárnyaló eszmefuttatásaival a gyakorlati politika padlóján.
