Kezdetben furcsa nekem Udvaros Dorottyát idős szerepben, Orbán Bélánéként látni, Örkény István klasszikussá nemesedett, Macskajáték című tragikomédiájában, Szász János rendezésében a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán. Veszélyesen karizmatikus, nagyon nőies nők sorát játszotta és játssza most is. A szív hídjaiban például sugárzóan szerelmes, gyönyörű nő, a Bánk bánban gyilkos tekintetű, elállatiasodott Gertrudis, aki bármennyire kemény, praktikáiba beveti női vonzerejét is, a Mégis szép című önálló estjében pedig szerelmetes dalokat búg rejtélyes talányossággal. És most lepukkant, megöregedett egykori úrinőt játszik, aki nem ad magára, rongyokban jár, összeragad a haja, otthoni papucsban is lecaplat az utcára, elhagyja magát. Vagy talán mégsem?
Örkény zsenialitását az is mutatja, hogy megteremtette ezt a jellegzetesen közép-kelet-európai alakot, aki lerobban, végletesen elkeseredik, de közben mégis hihetetlen energiák dúlnak benne, amikkel csak továbbvonszolja magát az életben, küzd és megint csak küzd, hiszen ezen a fertályon erre igencsak szükség van a puszta létezéshez. És közben Orbánnéban feléled a szerelem. Ekkor Udvaros elemében van. Azt nem állítom, hogy igazán eljátssza a tramplit, akire jobb rá se nézni, de a lázasan égő szemeket, a hevesen kapkodó mozdulatokat, a hadarva, remegve kiejtett mondatokat, a belső tüzet, ami meggondolatlan cselekedetekre ösztönöz, a szerelemmel járó reményt és kétségbeesést, remekül adja.
Bánsági Ildikóban szintén kamaszokat megszégyenítő energiák dúlnak. A Házasság Palermóban előadásában többször keresztül-kasul rohangássza a színpadot, a Mennyei hangban pedig olyan dilettáns énekesnőt alakít, akinek tehetség nélkül is kifogyhatatlan energiái vannak az érvényesüléshez. De most ő a tolószékbe kényszerült, Németországba szakadt Giza, aki meglehetősen jó körülmények között él a fiánál, mégis magányosan. Méltósággal, egyenes derékkal ül a tolószékben, a Szakács Györgyi tervezte finoman disztingvált ruhájában. Mozdulatai kimértek, arca is ritkán rezdül, ő egyáltalán nem lepukkant, sőt még inkább úrinővé vált, az eseménytelen jómód „lenyomatává.” Ahogy mondja magáról, élete téli álom volt, mert nem volt bátorsága semmihez. Mérték ő testvére, Orbánné számára, akire bizonyos pontig hallgat. De azért benne is mozog a kisördög, rászánja magát egy műtétre, amiről tudja, hogy sikere a reménytelenséggel határos, de hátha mégiscsak lábra tud állni. Bánsági érzékelteti a vívódást, a feszültséget, a reménysugárba való kapaszkodást, és azt, mennyire aggódik a húgáért, aki szerelemféltésből valóságos ámokfutásba kezd. Barátnője, a Tóth Auguszta által megelevenített Paula ugyanis elcsaklizza Orbánnétól Csermlényi Viktort, a kiérdemesült operaénekest, aki eltitkolt szeretője volt asszony korában, de a férje műtétje, halála után az énekessel való szeretkezések helyét átvették a csütörtöki vacsorák. A nagy trakták. Csermlényit Blaskó Péter adja a szokásosnál szikárabban. Tekintetében viszont ott vannak a vágyai, szinte felfalja szemével Orbánnét, amikor ő éppen Paula intencióinak megfelelően kezd magára adni, jobban öltözködik, szőkére festeti a haját. Aztán majd Paulát kebelezi be a nézésével.
Ez egy olyan szerelmi háromszög, amiben idősek őrlik fel egymás idegeit. Szép, hogy még ennyire harcolnak, nem adják fel, hogy valamit még nagyon akarnak és ezzel némiképp elodázzák a halált. A Macskajáték lényegében szerelem a halál árnyékában. Viaskodás az életért, a megcsillanó boldogságért. Kicsit az amúgy elviselhetetlen közép-kelet-európai lét felmagasztosulása is; annyira sok az akadály, hogy bele is lehet halni, de kiszámíthatatlanul izgalmas az élet. Talpraesett, jó problémamegoldó képességű, érdekes személyiségű embereket termel ki magából. És elesetteket, leszakadókat ugyanígy. Az ő „prototípusuk” Orbánné társbérlője, Egérke, akit megunt az ura és kilökött az utcára. Jó lelkű élhetetlen. Éppenhogy csak eltartja magát kalapvarrásból. Egymásba kapaszkodnak. Hatalmasakat nyávognak, utánozva a szomszédban lakó adjunktusék macskáját. Macskapárharcot folytatnak, ez a bevált játékuk. Ettől csinál majd be Giza, amikor meglepetésszerűen megérkezik a húgához, annak sikertelen öngyilkossága után. Ez egyszerre tragikus és komikus pillanat. Nincs szokva az ilyen nagy „mulatságokhoz.” Az Egérkét remekül formáló Nagy Mari és Orbánné négykézláb rohangásznak a földön, és hatalmas átéltséggel, egymásnak válaszolgatva nyávognak és nyávognak. Teljesen belefelejtkeznek kedvenc tevékenységükbe, szinte elélveznek. Megható is, humoros is.
Szász János rendezése inspirálja, helyzetbe hozza a színészeket. Jól elemzett, szépen kijátszott szituációk vannak. Nem a szokásos, kissé ódon polgári berendezést látjuk, Vereckei Rita foncsorozott üvegekből mozgó tükörrendszert tervezett, ami szükség szerint szabdalja a teret. A két testvér nem mindig a szín bal- és jobboldalán helyezkedik el, érzékeltetve az országok közti távolságot, hanem bemozog, illetve tolókocsival olykor begurul a másik játékterébe, az egymásra való fokozott reagálást is lehetővé téve.
Tímár Éva Bruckner Adelaida, Csermlényi ősöreg, fiát még mindig leuraló, rövid pórázon tartó, keményen rideg anyja. Orbánné rá figyelni nem tudó lánya Katona Kinga, az ő szintén igencsak elfoglalt férje Mátyássy Bence. A némi empátiáról tanúságot tevő pincér Szeri Martin.
Az előadást olykor Károly Kati érzékeny zongorafutamai kísérik. Bármennyire is jól játszik, ezek lírai hangulata néha zavar, szerintem Örkény darabja elementárisabb, nem ennyire elérzékenyülő.
De ez nem módosít azon, hogy a Macskajáték most is jelentős siker. Először a Pesti Színházban vágott mellbe, Székely Gábor mára klasszikussá vált rendezésében, Sulyok Mária felejthetetlenül megrázó, és mégis harsányan nevettető alakításában. Láttam aztán például Psota Irénnel a Játékszínben, Dajka Margittal filmen, Pogány Judittal az Örkényben, a békéscsabai színpadra nyolc év kihagyás után visszacsalt, áradó humorú Felkai Eszterrel és a már több mint két éve meghalt, kiváló nagyváradi színésznővel, Csíky Ibolyával, aki aztán igazán tudta, mi is az a kelet-európai lét.
A Macskajáték valahogy annyira telibe találja a mi élethelyzetünket, hogy még soha nem untam. Ezúttal is élvezettel, időnként lenyűgözve, néztem.
