Máig az egyetlen az országban a 92. életévében járó Gabi néni, aki röplabdázásból doktorátust szerzett: a disszertáció megvédése azonban csak egy lépcsőfok volt a sok közül, addigra a női válogatottal ma már elképzelhetetlen magasságokban járt. Három olimpiára juttatta ki a nemzeti együttest, két világ- és öt Európa-bajnokságon dirigálta a Torma Ágnes, Bánhegyiné Radó Lucia, Bardi Gyöngyi fémjelezte csodacsapatot. Volt idő, amikor a magyar válogatottat Európában kizárólag a szovjetek tudták megverni…
Kotsis Attiláné megújította az addig ismert edzői felfogást, a Testnevelési Főiskola szakedzői képzése mellett pedagógiából és pszichológiából is diplomát szerzett. „A női lélek különbözik a férfitől, ezt egy edzőnek tudomásul kell vennie: az én időmben, de még most is, férfiak uralják a kispadokat, pedig szerintem kis korban jobb, ha női edzők foglalkoznak a gyerekekkel. Persze nem mondom, hogy a férfiedzők rosszabbak, mert nem érzik át annyira a másik nem érzékenységét, csak azt, hogy mások. A férfiak konzekvensen elindulnak egy úton, és azon kevésbé tudnak módosítani. De nem általánosítok, az nagy hiba volna, csak gyakran találkoztam ilyenekkel a pályafutásom alatt” – fogalmazott Kotsis Attiláné, aki szövetségi kapitányként úttörő módon már a nyolcvanas években felismerte a pszichológia jelentőségét az élsportban. Pedig soha nem akart ezen a területen dolgozni, sokkal inkább a megismerés, a tanulási vágy hajtotta. „Dühített volna, ha a vizsgálatok eredményeiből semmit nem értettem volna” – indokolta pszichológusi diplomáját.
De nem csak ebben előzte meg a korát, folyamatosan figyelte a külföldi csapatokat, a kor vezetőedzőit, módszereit. Rájött, kritika nélkül, szolgaian semelyik módszert nem lehet átültetni vagy másolni, mert a csapatok személyi összetétele, tudásszintje, motivációja mindenhol teljesen egyedi. Egy edzőnek az a feladata, hogy ezekhez az értékeket finomhangolja. „Nekem ez volt a döntő jelentőségű felismerés a pályafutásom alatt” – összegzett. Szerinte a képzés során minden lépcsőfokra szükség van, semelyiket nem lehet büntetlenül kihagyni. „Nagyon szomorú vagyok, amikor látom, hogy a fiatal, nagy tehetségnek indult játékos egyszer megáll a fejlődésben, nem javul tovább, mert mire odaér a felnőtt korhoz, már régen kiégett a túlterheléstől vagy attól, hogy képzése során kihagytak egy lépcsőt. Esetleg nagyon erőltetett ütemben történt a fejlesztés, miközben az elvárások, az állandó eredménykényszer miatt a gyereknek elege lett a közegből. Nem csak az én sportágamról beszélek, úgy látom, ez az egyetemes magyar sportban visszatérő probléma.”
Szerinte hangsúlyosan el kell választani a profiknál alkalmazott módszereket a korosztályos képzésektől, mert ha ez nem történik meg, a gyerekekből kiöljük a motivációt. „Ez csak akkor működik, ha élvezik a játékot, ha ez nincs meg és munkaként élik meg, akkor annak már nincs jövője. Az alkotás öröménél nincs jobb” – mondta.
Anno az ázsiaiaktól és az oroszoktól rengeteg tanácsot kapott, hiszen – ma már elképzelhetetlen módon – az akkori edzők egy-egy torna után összeültek és összegezték tapasztalataikat. „Nem mondom, hogy ma is ezt kell csinálni, csak jelzem, hogy a mi időnkben így ment az ismeretátadás folyamata.” Az ázsiaiak alacsonyabb magasságuk miatt kombinatív röplabdát játszottak, neki ezt kellett átültetnie a magyar viszonyok közé, mert az ő válogatottja nem kiugróan magas lányokból állt.
Edzői filozófiája teljesen különbözött a kor többi edzőjétől: „Ma sem értem, amikor az edzők egy korosztályos versenyen a vonalon túlról kiabálnak. Miért? Ha hétköznap nem tanította meg egy játékosnak, hogy mit kell csinálnia, akkor a meccsen vasárnap ne kiabáljon, mert az nem a gyerek hibája. Az öreglányaimat idézem, akik nagyon aranyosak voltak, amikor nemrég találkoztunk: azt mondták, amikor edzést tartottam nekik, azt nem imádták, de azt igen, hogy a meccseken soha nem toltam le senkit, ha hibázott. Alapvetésem volt, hogy mindenki a legjobbat akarja, legfeljebb nem tudja megcsinálni. Három lehetőség miatt. Nem tanulta meg. Vagy én nem tanítottam meg neki. Vagy elnézést, de van olyan is, amikor a játékos a hülye. Hiszen emberek vagyunk, hibázhatunk. Mindenki! Ha emiatt ordítok, azzal nem leszünk beljebb.”
S hogy mennyire veszik jó néven az edzőlegenda tanácsait a maiak? „Nem mindig, de az az igazság, hogy nem is akarok senkire rátelepedni a tanácsaimmal. Akik igényelik, azoknak szívesen adok, voltam kis klubok kezdői mellett is. De ehhez a tanácsot igényelni kell; szó szerint tanácsot adok, hiszen én csak a látottak alapján tippeket adok, nekik kell utána megoldaniuk a problémákat.”
A Prima Primissima díj szerinte nem csupán egy életút, hanem annak elismerése is, hogy példája talán a sport melletti tanulásra inspirálja a mai fiatalokat. Az egyoldalú képzés soha nem jó, a testi, a lelki, a szellemi fejlődésnek élethosszon átívelőnek kell lennie, vallja ma is. „Úgy érzem, ez nem az én kitüntetésem, hanem a sportágamé, a volt játékosaimé, az akkori edzőkollégáimé. Játékosaim mindvégig lelkesek voltak, legalább annyira, mint én. Nélkülük soha semmit nem értem volna el.”
