Utóvédharcok helyett – A kulturális szabadság ára

Az indulatok és a sok esetben terméketlen viták helyett talán érdemes bizonyos távolságból szemlélni a jelenlegi kulturális változásokat vagy az azokat előlegező folyamatokat, mert így az állandó meglepődést, amit a 10 éve tartó kormányzati átalakítás kelt, magunk mögött hagyva a kultúra olyan szegmenseire láthatunk rá, melyeket a „kultúrharc” többnyire elfed. Barna Emília és Szarvas Márton kultúrszociológusokkal beszélgettünk.

Az új kulturális törvénytervezettel nem szimpatizálók Madách téri tüntetése idején sokan tették rá a Facebook-profiljukra a monoszkóp hátterű, „A kultúra nemzeti alap” feliratot. Hangzatos szlogen, de manapság sokan a társadalmi egység létezésében sem hisznek, pláne nem az igen heterogén kultúra közösségformáló erejében. A nemzeti színezet pedig szintén devalválódott nem kevés ideje. Mit érthetünk mégis magyar kulturális minimumon?

Barna Emília: Az egyetemen a kultúraszociológia-kurzust is azzal kezdjük, hogy a kultúrának többféle lehetséges definíciója van. A hagyományosan értett meghatározás elsősorban a magas művészeteket foglalja magába, a kultúrpolitika jórészt ezzel foglalkozik. Ellenben a kulturális antropológusok, a szociológusok a sokkal tágabb értelemben vett fogalommal dolgoznak. E szerint a kultúra a mindennapi élet egészét magába foglalja, és ilyen értelemben annyiféle magyar kultúra létezik, amennyiféle közösség a társadalomban, és pontosan annyira egyenlőtlen, mint maga a magyar társadalom. Ezt az egyenlőtlenséget az iskolarendszer, az oktatáshoz, a művelődéshez való hozzáférés lehetőségei formálják igen erőteljesen.

A különböző kulturális ízlések jól jellemeznek különböző társadalmi osztályokat. Ízlésszociológiai szempontból a legitim kultúrát az elit kulturális ízlése szabja meg – ennek elérése nem könnyű, a számukra művészi-kulturális értékkel bíró alkotások értelmezéséhez bizonyos kódok szükségesek, amiket egyrészt az otthoni szocializációval, másrészt az iskolai oktatás segítségével lehet elsajátítani. A legitim státust az biztosítja, hogy az alsóbb osztályok is elfogadják ezt az értékítéletet, noha nem fogyasztják az adott kulturális terméket. Tehát például az is kimagaslónak tartja Bartók zenéjét, aki maga nem szereti és nem is hallgatja, nem jár klasszikus zenei koncertekre, inkább lakodalmas muzsikát hallgat.

Szarvas Márton: Érdekes jelenség – anomália – e téren a jelenlegi trash kultusz, amikor középosztálybeli, magas kulturális tőkével rendelkező fiatalok kisajátítják az elnyomott osztályok ízlésvilágát, zenéjét. Most globálisan nagy divat a gopnyik kultúra, ami a kelet-európai lakótelepi suhanc öltözködését és zenei ízlését részesíti előnyben. A használat révén az egyenlőtlenséget is kisajátítva, ám mégis más jelentéssel.

B. E.: Korábban a rapzene kapcsán is hasonló mutatkozott, nem csak abban a közegben hallgatták előszeretettel, ahol megszületett. A fehér középosztálybeliek ezzel a nyitottságukat, a toleranciájukat nyilvánították ki a szegény, hátrányos közegbeli, eltérő etnikum sorsa, küzdelme iránt.

Jól ismert ellentétpáros a magyar főváros és a vidék szembeállítás, ami a kulturális preferenciákat is meghatározza. Él még ez a megkülönböztetés a nyugati, kozmopolita – és bűnös – Budapest és az organikus, echte magyar „minden, ami a fővároson kívül esik” között?

Sz. M.: Jobbára kormánypolitikai szlogenként, hatalmi kijelentések szintjén továbbra is jelen van. Az októberi önkormányzati választások után ismét hallhattuk a „vörös Budapest”-et és a „mocskos Budapest”-et skandálni, szembeállítva az autentikus magyar faluval. A magyar kultúra XIX. század végi, XX. század eleji megteremtése, „megcsinálása” az etnikailag tiszta, kulturálisan homogén magyarság képére épült, noha nagyon is heterogén volt már akkor is. Ám a nagyon erős kultúrpolitikai misszió homogenizálta az akár egyik faluról a másikra változó szokású kulturális szigetek összességét, nemzetivé téve azokat. Alkalomadtán erőszakos eszközökkel is, jó példa erre az elhíresült 1925-ös mezőkövesdi ragyogóégetés: a matyókat az autentikus ruhadíszítés megőrzésére kényszerítették, ezért az újonnan vásárolt és felvarrt „ragyogókat”, üveggyöngyöket, rézrecéket, flittereket levagdosták és teátrálisan máglyára dobták.

Igen ám, de a kis falvakból az internet révén a „globális falu” kerületei lettek. A digitális kommunikáció elterjedése mennyire egyenlítette ki a kulturális különbségeket és a fogyasztást?

B. E.: A világháló hozott ugyan változást, de a ’90-es évek végének, a 2000-es évek elejének digitális forradalmat vizionáló optimizmusával szemben ma már látjuk, hogy a technológia által hozzáférhetővé vált kulturális sokszínűséget nem feltétlen követte a fogyasztásuk. Mert a lehetőség tényleg adott ahhoz, hogy valaki egy zsákfaluban is megnézhesse a YouTube-on a legkiválóbb színházi előadásokat, a kérdés azonban az, tényleg megnézi-e. A tapasztalat azt mutatja, azok nézik meg, akik amúgy is színházba járók, nem pedig azok, akiknek nincs ilyen korábbi élményük. Ott, ahol nincs meg az otthoni kulturális szocializáció, ahol az oktatási rendszer nemhogy kiegyenlítené, hanem még inkább megerősíti a létező társadalmi egyenlőtlenségeket – és a magyar oktatási rendszer ezt teszi –, a gyerekek az interneten sem a magas kultúra termékeit keresik. Egyszóval az internet kulturális kiegyenlítő szerepe erősen korlátos.

Az elmondottak alapján a kultúrpolitika és képviselői felelőssége hatalmas. A szerzőtársaikkal (Madár Mária és Nagy Kristóf) a közelmúltban publikált, Dinamikus hatalom – Kulturális termelés és politika Magyarországon 2010 után című tanulmányukban (Fordulat, 2019/2., 26. sz.) kifejtettek alapján is elég esetlegesnek, véletlenszerűnek, személyfüggőnek tűnik a jelenlegi kultúrmisszió – leginkább talán hatalompolitikai eszköznek. Vannak koncepciók, sikertörténetek, tényleges stratégiák az erőközpontosítás mellett?

B. E.: Az esetlegességek leginkább abból adódnak, hogy a kulturális területeken nagyon erősen jelen vannak a patrónus-kliens, valamint az informális-személyes viszonyok. Ez nem NER-sajátosság, korábban is meghatározó volt. Az utóbbi 10 évben egymástól eltérő stratégiákat láttunk, amikben azért vannak közös pontok is. A képzőművészet és az irodalom terén a stratégia az esztétikai köntösbe bújtatott erős ideológia mentén létrehozott új intézményrendszer kiépítése volt – amelyek mellett párhuzamosan tovább él a korábbi liberális hegemónia (formális és informális) intézményrendszere is.

Mi emellett a kulturális közmunkások helyzetét, illetve a hazai populáris zenét, a zeneipart vizsgáltuk. Az utóbbi olyan ágazat, amely (a filmiparhoz hasonlóan) a piacról is meg tud élni, így a szimbolikus mellett a gazdasági tétek is nagyok.

A zeneiparban döntő változást hozott az állami támogatás megjelenése, ilyen korábban számottevően nem létezett: a Hangfoglaló Program átfogja a zenei örökségtől a zenei exportig majdnem a teljes spektrumot. Sokszínű, erőteljesen nyugat-európai irányvonalakat követő programokat visznek – ugyanakkor érthetetlen ambivalencia, hogy mindeközben az általuk felkarolt, támogatott alkotókat a szintén állami Petőfi rádió néhány kivételtől eltekintve nem játssza. Nincs koherencia, nincs összehangolódás a stratégiákban. Most pedig, az NKA esetleges megszüntetésével az sem biztos, megmarad-e a Hangfoglaló.

Sz. M.: Nem érdemes ideológiai intenciót sejteni minden stratégia mögött, mert ettől függetlenül is előbb-utóbb létrejönnek olyan alkotások, projektek, amik végül hegemónná válhatnak. Hogy a Magyar Művészeti Akadémia nem termel folyamatosan koherensen jobboldali produktumokat, attól még eközben létrehozza azt az elképzelést, hogy milyen legyen a nemzeti képzőművészet, esztétika (közkeletűen mondjuk: hátrafelé nyilazós). Ennek egyik eszköze, hogy integrálja az értelmiségiek, a művészek, a kulturális munkások egy részét, a másik pedig, hogy létrehoz újakat. Másfelől az intézményi-hatalmi mechanizmus fontos szereplővé avathat korábban perifériális résztvevőket. Például a Turay Ida Színházat, amit minden vidéki közművelődési intézménynek kvázi kötelező elhívnia, így az amúgy is túltolt állami támogatás mellé még rájön a vidéki dominancia. Ez a dominánssá válás nem ideologikus, tudatos tervezés eredménye, hanem inkább hatalmi játszmáké, és ettől még a végeredmény egyáltalán nem illegitim.

Megváltozhat-e az egész kulturális tér és esztétikai felfogás a hatalmi eszköztár, a támogatásokkal a perifériáról a centrumba segítés által?

B. E.: A zenét vizsgálva azt látom, igen. Olyan zenekarok, amelyek korábban a szélsőségesebb, szubkulturális nemzeti rockhoz tartoztak, ma ott vannak minden falunapon, és akiknek a fentebb említett módon korlátozott a hozzáférésük a kulturális termékekhez, velük találkoznak elsősorban. Az Ismerős Arcok Nélküled című dalát iskolai ünnepélyeken, lakodalmakon játsszák, s e különféle kontextusok miatt legitimálódott, mainstreamesedett a zenekar is.

Többen értékelik ma már úgy, hogy a központosítás mindent felülír, a függőség a lényeg, azon belül aztán lehet elit és ellenzéki kultúra, a haszon már a NER-nél jelentkezik.

B. E.: Demeter Szilárd pozícióját látva, úgy tűnik, ez az irány: a teljes inkorporáció.

Sz. M.: A filmiparban már meg is történt. A piacosítás, a menedzseri szempont érvényesítése azt eredményezte, hogy ideológiailag nem annyira karakteres, inkább fesztivál- vagy közönségfilmek jelentek meg, amik nagy eséllyel nagy fesztiválsikereket vagy jelentős bevételt hoznak. Ez a durván piacvezérelt kulturális termelési szemlélet, ami a nézőszámokat nézi és a bevétel növelésében érdekelt, a kultúrát közjóként, a társadalmi egyenlőtlenségek kisimításában közreműködőként előirányzó felfogás szerint nem jó. Azon túl, hogy extrém versenyhelyzetet teremt, és emiatt leszűkíti a kulturális termékek előállítóinak a létszámát. Ugyanakkor sokan állítják, jobban működő filmfinanszírozási rendszer jött létre a korábbinál, ami főként liberális öregurak barátságára épült. Személyes ismeretség nélkül nehéz volt labdába rúgni.

B. E.: Fontos hangsúlyozni, és eddig erről kevés szó esett – ez a félperifériális és történeti sajátosságaink miatt nálunk amúgy is kevésbé tematizálódik –, hogy a kulturális alkotás szabadsága nemcsak az államtól való függőség mentén fogalmazódhat meg, hanem a piaci-kapitalista logikától való függetlenséget is jelentheti. A kulturális munka szempontjából Nyugaton (is) ez a meghatározó valóság, és így is tematizálódik: az Egyesült Királyságban például a ’80-as évektől kezdődően, a kulturális termelők jelentős mértékben önmaguk menedzselésére kényszerültek, és egzisztenciálisan nagyon is kitettek a gazdasági folyamatoknak.

Végül is nem ördögtől való az állami támogatás elfogadása, különösen olyan kis piacon, mint a magyar. De mennyire érvényesül e téren a „vállalati logika”, azaz ellentétezésként mi az, ami elvárható: lojalitás, kritikamentesség, öncenzúra?

B. E.: Nem törvényszerű, az állami támogatás nem jelenti feltétlenül az erős ideológiai önkontrollt.

Sz. M.: Szerintem sem szükségszerű. A lengyeleknél a rendszerváltást követően például sikertörténet volt a kevésbé centralizált, regionális újraelosztó kulturális rendszer.

Azóta azonban sok víz lefolyt a Visztulán, ahogy a Dunán is. Az elmúlt 10 évben egyre fogyatkoznak az átalakítások ellen tiltakozók, s ezzel arányosan nő az idomulók száma. Szél ellen nem érdemes…?

Sz. M.: A képzőművészek kezdetben nagyon erős bojkottal válaszoltak, nem pályáztak, nem töltöttek be állást az új rezsimben, ám idővel egyre inkább felszívta őket az új intézményrendszer. A megélhetés ezt követelte, másrészt rájöttek, ezt nem lehet kibekkelni, valahogy be kell tagozódni. Csak az a réteg engedheti meg magának továbbra is a bojkottot, amelyik jobban hozzáfér nemzetközi forrásokhoz. Az OFF-Biennálé Budapest például karakteres politikai művészetet tud csinálni a függetlensége miatt, és azért, mert a stáb tagjai nem állami intézményekben dolgoznak, így nagyobb az autonómiájuk a politikai véleménynyilvánításhoz. De a többség a túlélés érdekében „intézményesült”, aki pedig mégsem akart vagy tudott inkorporálódni a rezsim által, az főleg stockfotókat és -videókat (illusztrációs adatbázis – a szerk.) válogat.

Az igazodás, az idomulás, a korrumpálódás – akár az állami ideológiához, akár a piachoz – megöli a művészetet, állítják nem kevesen. Valóban így van?

B. E.: Objektíven ez nem megítélhető. Az alkotók a presztízsüket bizonyos értelemben elveszítik azzal, hogy „eladták magukat”, de a stigmatizációjuk attól függ, milyen autonómiakoncepciók élnek az adott kulturális közegben.

Sz. M.: Pontosan, a fogyasztók és a kanonizálást végző szakértői közeg fogalomhasználatától függ a művészetük érték(elés)e. A mexikói kommunista festő, Diego Rivera freskójára a New York-i Rockefeller Centerben például elismert művészeti alkotásként tekintenek. A teljesen független és ellenzéki ethosszal rendelkező magyar neoavantgardista festői kör képei ma milliókért kelnek el, ennek az ethosznak a nyomán. Miközben az anyagi biztonságuk részben a szocialista államtól származott, ugyanúgy adtak be kiállításra képeket a Műcsarnoknak, mint más festőtársaik. A megélhetés miatt mindenki mindig köt valamilyen kompromisszumot.

S ha mégsem, milyen utak maradtak járhatók?

Sz. M.: Ma mindenkinek nehezebb a dolga, mint a késő Kádár-korban, a ’80-as években, mert ez nem egy jóléti állam. Az ellenállás, egy ellenkultúra létrehozása akkor mindenképp könnyebb volt, mert olyan szintű anyagi fenyegetettség, mint most, nem volt. Itt és most nem muszáj mindenkinek túlélnie, aki nem keres pénzt, könnyen az utcára kerül. A tanulmányunk konklúziója is az, hogy nem egy, a ’90-es években rosszul felépített intézményrendszert (NKA) kéne siratni, hanem itt az ideje elkezdeni azon gondolkodni, hogyan lehetne egy jól működőt kialakítani. Nem utóvédharcra van szükség, a kormányzati lebontáson-határátlépéseken való folytonos meglepődésre, hiszen 2011 óta zajlik a kultúra egyes területeinek átalakítása.

B. E.: Az alternatív infrastruktúrák, intézményrendszerek, terek építéséhez viszont érdemes és szükséges végiggondolni, hogyan lesznek ezek kivitelezhetőek és fenntarthatóak. Nemcsak esztétikai-kulturális viszonyokról kell eszmét cserélni, hanem éppen azokról a társadalmi-gazdasági szintű feltételekről és lehetőségekről is, amiket a kulturális viták rendszerint elfednek.