Az iPhone megvan, a villanyszámla meg nincs befizetve

A munkaerőpiac hullámzása, az állandó versengés, az egészségügy helyzete egyaránt rontja a biztonságérzetet. Hiába javul az életszínvonal, hiába érhető el szinte bármilyen presztízstermék, a magyarok még mindig elképesztően nagyra értéklik az anyagi biztonságot – így ebben mérik a jólétet. A rossz közérzet pedig borítékolható - mondja Melegh Attila történész, szociológus, migrációkutató.

A KSH friss jelentése szerint a háztartások helyzete egyre jobb, sokan mégis kiszolgáltatottnak érzik magukat és erős nosztalgia él a Kádár-kor stabilitása iránt. Hogyan változott valójában az életminőség az utóbbi évtizedekben?

Tény, hogy a '70-es években Magyarország nagyon jól teljesített. Stabilan magas volt a foglalkoztatottság, relatíve nagy volt az egy főre jutó GDP – a világátlag 140 százaléka, nem csoda, hogy a fogyasztás felértékelődött. Majd a 90-es évek eleje óriási, a mai napig feldolgozatlan sokkot jelentett a társadalom számára: 1,5 millió álláshely szűnt meg, a jólétünk igazodott a világátlaghoz, magyarán zuhant, és csak 2010-ben kezdett érdemben javulni a foglalkoztatottság. Márpedig ennek minősége a közérzetet nagyon erősen befolyásolja. A szocializmus a tartós állások rendszere volt, az emberek 20-30 évig dolgozhattak ugyanazokkal a feltételekkel, és a balatoni nyaralás is biztos volt a vállalati üdülőben. Ez a biztonság nagyon hiányzik az embereknek, főképp a volt munkásrétegeknek, akik a legnagyobb veszteségeket szenvedték el.

… legfeljebb az idősebb generációknak, hiszen 30 év telt el a rendszerváltás óta.

Nem így van, ezt a biztonságvágyat a fiatalok is értik, hiszen sokszor ők is csak nagy küszködés árán férnek be a munkaerőpiacra.

Sikerül valaha kilábalni az említett sokkból?

Élettörténeti interjúk mutatják, hogy a munkahely-biztonság elvesztése óriási trauma volt, ráadásul a versengő helyzettel a mai napig nagyon nehezen tudnak mit kezdeni az emberek. Miközben az el- és a bevándorlás következtében a munkaerőpiaci versengés globálissá vált – és befektetők igényei szerint alakuló globális piac lokális következményeivel szemben Magyarországon nagy az ellenállás. A munkavállalók jó része nem tud mit kezdeni azzal, hogy sokkal nagyobb rugalmasságot várnak tőle. Egyre inkább jellemző a munkaerő-kölcsönzés, a szabadúszás, bedolgozói életmód – és ez növeli a bizonytalanságot. Ugyanis hiába javult a foglalkoztatottság, korántsem biztos, hogy ez így is marad, például ha a német autóipar megroggyan. Nem tudhatjuk, hogy a fél-periferiális országokra – Brazíliától Magyarországig – jellemző új iparosítás fenntartható lesz-e hosszú távon.

A közérzetet mennyiben befolyásolja, hogy míg korábban maguktól értetődőek voltak a közszolgáltatások, most sokan nem lehetnek biztosak, hogy részesülnek belőlük, például az egészségügyi ellátásból.

A világon mindenhol, de Kelet-Európában különösen éles a jóléti szolgáltatásokért folytatott versengés. Például a jogosultak körét szűkítő, frissen elfogadott TB-törvény is sokat ront az emberek biztonságérzetén. Nem beszélve arról, hogy ilyen társadalmi egyenlőtlenségek esetén nagyon éles ideológiák születnek arról, kit miért is kell kirekeszteni ezekből a szolgáltatásokból – ez a kizárási verseny pedig mérgezi a közérzetet.

Az állami egészségügy éppenséggel egyik társadalmi rétegnek sem nyújt túl jó szolgáltatást.

Nem véletlenül aggódik a lakosság nagyon az egészségügy helyzete miatt. Az úgynevezett menekültválság idején az Eurobarometer azt mérte, mit tekintenek az emberek az ország előtt álló legnagyobb kihívásnak – és még akkor is az egészségügy volt a csúcsprobléma. Az egész kelet-európai térség óriási problémája a népesség idősödése, az alacsony termékenység, és a jelentős elvándorlás. Mindhárom jelenség azt vetíti előre, hogy az ellátásokért folytatott harc élesebbé válhat.

Az semmit nem számít, hogy a globális piacon összességében jóval több dologhoz jutunk hozzá, mint egy-két évtizeddel ezelőtt?

Mint említettem, a magyarok és általában a térségbeli országok lakói elképesztően magasra értékelik az anyagi jólétet és biztonságot – és ezt tekintik a társadalmi fejlettség mutatószámának. Épp ezért érzik magukat nagyon rosszul az állandó versengés helyzetében, hiszen az anyagi biztonság nem garantált. Ennek egyfajta ellenhatásaiként felértékelődik az etnikai alapon értelmezett nemzeti érzés vagy éppen a vallási kötődés megerősödése, hiszen ezek részben kiemelik az embereket a versengésből. Miközben globális szinten éppen felerősítik a nem európai emberek iránti ellenszenvet, akiktől megint csak jóléti alapon is tartanak.

Az okoz frusztrációt, hogy a hazai vásárlóerő mellett ugyanazok a termékek sokkal nagyobb erőfeszítés árán szerezhetőek meg, mint az EU más országaiban?

Emiatt alakulhat ki fogyasztási csapda. Azoknál, akiknek komoly feszültséget okoz, hogy megvehessenek valamilyen presztízsterméket, előfordul, hogy megvan az iPhone, de nincs befizetve a villanyszámla. A szegényebb, de az anyagi javakat nagyra tartó társadalmakra jellemző, hogy relatíve magas áron mégiscsak megveszik az áhított tárgyakat – míg a gazdagabb országok középrétegei esetleg tudatosan lemondanak ezekről, például ökológiai megfontolásokból.

A közérzetnek fontos eleme a kultúrafogyasztás is. A színház, a múzeum, a mozi, a könyv drága, de vajon másképp volt ez korábban? Lehet azt mondani, hogy a jelenlegi rezsim bezárja az embereket a négy fal közé?

Csendben megjegyezném, hogy Magyarországon kevésbé tartják fontosnak a kultúra szerepét a társadalmi fejlettségben, mint például Romániában. De a kérdésre válaszolva a fogyasztás szerkezete átalakult, és ez majdnem független az épp regnáló hatalomtól. Az internet elterjedése ugyanis megváltoztatott mindent. Tény, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek megnőttek, és a '70-'80-as évek kultúrpolitikájához képest ez a terület gazdagabbá és nagyrészt piaci alapúvá vált, illetve ma már óriási viták vannak, hogy miképp lehet a színházat és a könyvkiadást fenntartani. Az emberek egy jelentős része nem tud kultúrára költeni, különösen Budapesten és a nagyvárosokban viszont van egy stabil réteg, amely igenis magas szinten fogyaszt kultúrát.

A magyar GDP-ben is kimutatható összeg, amit a külföldön dolgozók hazahoznak, de talán ennél is fontosabb, hogy el tudják mondani, meg tudják mutatni, milyen nyugaton élni. Ez megváltoztatja, hogy miként gondolkodnak a magyarok a saját életszínvonalukról?

Felülértékeljük annak a jelentőségét, hogy mennyi pénzt hoznak haza a külföldön dolgozók. Amikor ezt vizsgáltuk, arra jutottunk, hogy ez elsősorban a munkás rétegek esetében fontos. Ők jellemzően ingáznak, a család itthon marad, ezért hazahozzák a jövedelmet. Ezzel szemben a középosztály általában családdal együtt távozik, ők jóval kevésbé utalnak haza pénzt. A fogyasztás szerkezetét viszont tényleg megváltoztatják ezek a kapcsolatok. Ha valaki külföldön él, és ott fogyaszt bizonyos termékeket, akkor itt is azokat keresi, és ez a viselkedés az itthoniakra is hatással van. De az életszemlélet és az életmód nem változik ilyen könnyen. Az emberek társadalmi viselkedésében vannak jól mérhető, regionális különbségek, értékek tekintetében egészen másképp működik egy déli és egy északi állam Európán belül is. Az viszont, hogy a magyar nyugdíjas jóval kevesebbet jár éterembe, mint egy spanyol, elsősorban megint csak jövedelmi kérdés.