Zabáljuk a klímakatasztrófát

Már ezt a konzumkarácsonyt elnézve is tudható, nem lesz könnyű. Ebben a fertelmes, túlhájpolt forgatagban bolyongva és a jövőre gondolva arra jutunk, hogy a klímakatasztrófának nevezett globális kimerülés nemcsak súrolhatja, hanem alapjaiban változtathatja meg a civilizációt. Ha az ember nem akar kipusztulni, vagy nem akar úgy túlélni, mint az ócska hollywoodi rémlátomásokban, már nem elég a „fenntartható” fenntartása sem. Az a mód, ahogyan eddig a Nyugat élt – termelt, fogyasztott – megteremtőjével együtt a végét járja.

Nem az osztályellentétek, a történelem logikája fogja megsemmisíteni, hanem a kimeríthetetlennek gondolt természeti erőforrások kimerülése. Minden gondra találhat megoldást az önbecsapásban találékony emberiség. Termelhet több élelmiszert, szabályozhat születést, lophat energiát napból, szélből, miközben gátakat épít. De ha a rendszerhez nem rendszerszinten nyúl hozzá, nem menekülhet.

Ha a roskadozó kenyeres pult előtt hadakozókra pislogunk, arra jutunk: az emberek többsége nem tud rendszerben gondolkodni. Még kevésbé érti, hogy ennek az alapja az az egyszínű gazdasági és sokszínű társadalmi-politikai berendezkedés, amelyben élünk, s amely közelgő felbomlása önmagában is hatalmas káoszt ígér.

Nem trehányságról, érdekekről beszélünk. Érdekhálózatokról, amelyekből egyetlen elemet kihúzva is óriási felfordulást okoznánk. Korlátozzuk az olajtermelést? Ha hiányozna az életmódunk technológiájából, az felforgatná a civilizációt.

A rendszer az életmód. Nem maradt a Földnek akkora tartaléka, hogy nyolcmilliárd ember úgy éljen, mint amit a nyugati – a civilizált – világ délibábként felmutat. És: ne volna igaza a nyomorult éhezőnek, hogy joga van úgy élni, ahogyan egy nyugati polgárnak? Jogunk van hozzá, de forrásunk nem lesz hamarosan.

Hogy az emberi lét eddig jutott, sok összetevője, de egyetlen meghatározó oka van: a kapitalizmus. A mai termelés és fogyasztás. Tudjuk, a kapitalizmus a jólétet olyan szintre juttatta, mint semmi más korábban. De a természet immár képtelen reprodukálni önmagát, nem képes végtelen forrásként táplálni az ember által teremtett második természetet, a civilizációt. Kapitalizmus-ellenesnek lenni persze önmagában hülyeség. Viszont viszonyulni kritikával kell és mind inkább muszáj is hozzá.

Azt is tudjuk, a kapitalizmus eddig is bekebelezett minden ellene forduló erőt. Ezt teszi most a „zöld gondolattal”. Elsőként nem a nyílt terepen, bár ott is manipulál, hanem a pénzügyi szektor dzsungelében. Újfajta célpontokat kezdenek kiszemelni maguknak a hedge-fundok, azokat a cégeket, amelyek csak a szavak szintjén tesznek működésük fenntarthatóságért – írta a napokban a Reuters. Több ezer milliárd dollárnyi tőke áramlott olyan vállalatok részvényeibe, amelyek azt állították, hogy működésük környezetvédelmi és társadalmi szempontból fenntartható. A befektetők hajlandóak az ilyen cégek részvényeiért többet fizetni, emiatt a menedzsmentek vállalásokat tesznek a fenntarthatóbb működésért. A köznyelv „greenwashing”-nak nevezi ezt az üres PR-t, amely elharapódzóban van.

A „zöldremosás” futó illusztrációja a kapitalizmus manipulációs képességének. Amit – a politikán túl – eddig a legélesebben a fogyasztásban látunk. A termelő ember egyszersmind fogyasztó is. A globális termelés globális fogyasztást generál (és viszont), olyan termékeket is, amelyekre valójában semmi szükségünk, de amelyek iránt teremthető – hasznot hozó – manipulált kereslet. Ha pedig a globális média a nyugati életmód (mint termék) iránt támaszt keresletet, akkor felébred a globális erőforrásokat tekintve kielégíthetetlen globális vágy.

Mondhatnánk, társadalmi ellenőrzés alá kellene vonni a termelést és a fogyasztást (a kapitalizmust). Politikai minősítéseket generálnánk: kommunizmust akarunk, jóllehet nem tudjuk, mit akarunk, csak azt, mit nem akarhatunk tovább. Példa nincs: sem a társadalmasítás helyett államosító „létező szocializmus”, sem az önellátó „parasztromantika” nem megoldás.

Nem lesz könnyű. Mert eddig úgy tudtuk: az emberiség növekedésre ítéltetett. De valóban ez volna az élet értelme? Vagy a minőség?