Előfizetés

Zabáljuk a klímakatasztrófát

Már ezt a konzumkarácsonyt elnézve is tudható, nem lesz könnyű. Ebben a fertelmes, túlhájpolt forgatagban bolyongva és a jövőre gondolva arra jutunk, hogy a klímakatasztrófának nevezett globális kimerülés nemcsak súrolhatja, hanem alapjaiban változtathatja meg a civilizációt. Ha az ember nem akar kipusztulni, vagy nem akar úgy túlélni, mint az ócska hollywoodi rémlátomásokban, már nem elég a „fenntartható” fenntartása sem. Az a mód, ahogyan eddig a Nyugat élt – termelt, fogyasztott – megteremtőjével együtt a végét járja. 
Nem az osztályellentétek, a történelem logikája fogja megsemmisíteni, hanem a kimeríthetetlennek gondolt természeti erőforrások kimerülése. Minden gondra találhat megoldást az önbecsapásban találékony emberiség. Termelhet több élelmiszert, szabályozhat születést, lophat energiát napból, szélből, miközben gátakat épít. De ha a rendszerhez nem rendszerszinten nyúl hozzá, nem menekülhet. 
Ha a roskadozó kenyeres pult előtt hadakozókra pislogunk, arra jutunk: az emberek többsége nem tud rendszerben gondolkodni. Még kevésbé érti, hogy ennek az alapja az az egyszínű gazdasági és sokszínű társadalmi-politikai berendezkedés, amelyben élünk, s amely közelgő felbomlása önmagában is hatalmas káoszt ígér. 
Nem trehányságról, érdekekről beszélünk. Érdekhálózatokról, amelyekből egyetlen elemet kihúzva is óriási felfordulást okoznánk. Korlátozzuk az olajtermelést? Ha hiányozna az életmódunk technológiájából, az felforgatná a civilizációt.
A rendszer az életmód. Nem maradt a Földnek akkora tartaléka, hogy nyolcmilliárd ember úgy éljen, mint amit a nyugati – a civilizált – világ délibábként felmutat. És: ne volna igaza a nyomorult éhezőnek, hogy joga van úgy élni, ahogyan egy nyugati polgárnak? Jogunk van hozzá, de forrásunk nem lesz hamarosan.
Hogy az emberi lét eddig jutott, sok összetevője, de egyetlen meghatározó oka van: a kapitalizmus. A mai termelés és fogyasztás. Tudjuk, a kapitalizmus a jólétet olyan szintre juttatta, mint semmi más korábban. De a természet immár képtelen reprodukálni önmagát, nem képes végtelen forrásként táplálni az ember által teremtett második természetet, a civilizációt. Kapitalizmus-ellenesnek lenni persze önmagában hülyeség. Viszont viszonyulni kritikával kell és mind inkább muszáj is hozzá. 
Azt is tudjuk, a kapitalizmus eddig is bekebelezett minden ellene forduló erőt.  Ezt teszi most a „zöld gondolattal”. Elsőként nem a nyílt terepen, bár ott is manipulál, hanem a pénzügyi szektor dzsungelében. Újfajta célpontokat kezdenek kiszemelni maguknak a hedge-fundok, azokat a cégeket, amelyek csak a szavak szintjén tesznek működésük fenntarthatóságért – írta a napokban a Reuters. Több ezer milliárd dollárnyi tőke áramlott olyan vállalatok részvényeibe, amelyek azt állították, hogy működésük környezetvédelmi és társadalmi szempontból fenntartható. A befektetők hajlandóak az ilyen cégek részvényeiért többet fizetni, emiatt a menedzsmentek vállalásokat tesznek a fenntarthatóbb működésért. A köznyelv „greenwashing”-nak nevezi ezt az üres PR-t, amely elharapódzóban van.
A „zöldremosás” futó illusztrációja a kapitalizmus manipulációs képességének. Amit – a politikán túl – eddig a legélesebben a fogyasztásban látunk. A termelő ember egyszersmind fogyasztó is. A globális termelés globális fogyasztást generál (és viszont), olyan termékeket is, amelyekre valójában semmi szükségünk, de amelyek iránt teremthető – hasznot hozó – manipulált kereslet. Ha pedig a globális média a nyugati életmód (mint termék) iránt támaszt keresletet, akkor felébred a globális erőforrásokat tekintve kielégíthetetlen globális vágy.
Mondhatnánk, társadalmi ellenőrzés alá kellene vonni a termelést és a fogyasztást (a kapitalizmust). Politikai minősítéseket generálnánk: kommunizmust akarunk, jóllehet nem tudjuk, mit akarunk, csak azt, mit nem akarhatunk tovább. Példa nincs: sem a társadalmasítás helyett államosító „létező szocializmus”, sem az önellátó „parasztromantika” nem megoldás.
Nem lesz könnyű. Mert eddig úgy tudtuk: az emberiség növekedésre ítéltetett. De valóban ez volna az élet értelme? Vagy a minőség?

Morzsák a nyugdíjasoknak

A Magyar Nemzeti Bank hivatalos előrejelzése szerint a jövő évi átlagos inflációs index 3,4 százalék lesz. Érdemes megemlíteni, hogy az élelmiszerek vonatkozásában ez az érték várhatóan 5,6 százalékot tesz ki, de a piaci szolgáltatások ára is 4,5 százalékkal emelkedik. A kormány rendelete értelmében a nyugellátások és más ellátások összege 2020. január 1-től 2,8 százalékkal emelkedik. 
Az üzleti szférában az átlagkeresetek 2017-ben 11,6 százalékkal, 2018-ban 10,9 százalékkal, 2019-ben 10 százalékot meghaladó mértékben emelkedtek, és 2020-ban is 10 százalék körüli érték várható. A nyugdíjak ugyanezen időszak alatt – az évközi korrekciókat is figyelembe véve – megközelítőleg egyharmadnyi „sebességgel” növekedtek. A minimális bér az elmúlt három évben 34,1 százalékkal, a garantált bérminimum (szakmunkás minimálbér) 51,2 százalékkal lódult meg. A fenti számsorok egyértelműen igazolják, hogy a kötelező bértarifák és a versenypiaci bérek megugrása miatt a nyugdíjasok jövedelem pozíciója érzékelhetően meggyengült. 
A bérek és a nyugdíjak közötti olló 2020-ban továbbnyílik. Az idős emberek érdekérvényesítő képessége Magyarországon gyenge. Ha dolgoznak is, nincs érdemi bérkövetelésük, nem panaszkodnak munkakörülményeikre, nem sztrájkolnak, nem demonstrálnak. Utódaik közül már félmillióan elmentek külföldre, ők meg itt maradtak kiszolgáltatottan, védtelenül. A végrehajtó hatalom jól tudja ezt, és ha úri kedve úgy diktálja, akkor - természetben, utalvány formájában („Erzsi” és „Rezsi”) vagy pénzbeli juttatásként (korrekció, prémium) – morzsákat juttat az időskorúak tömegeinek. Általában ezt is végiggondolatlanul és igazságtalanul. 
A bérjövedelmek emelkedésének nagy sebessége azt is hozza, hogy a termékek árában természetesen megjelenik a magasabb élőmunka-költség, ami fogyasztói áremelkedéshez vezet. A munkaerőpiac aktív szereplőinek bértöbblete ezt kompenzálja, de a nyugdíjasok alig bővülő büdzséje képtelen versenyképes maradni. 3-5 év alatt be is következett a leszakadás: a boltba, piacra és gyógyszertárba járó ember jól érzékelheti az idősek szörnyülködését és önmegtartóztatását. Az öltözködés nívójáról már nem is szólok. 
A szociális hozzájárulási adó csökkenése ellenére a magas bérkiáramlás jelentős bevételt hoz az államháztartásnak, hiszen a közteher-csökkenés végösszege jóval kisebb, mint a bérfejlesztések következtében ténylegesen befizetett járuléktömeg. De vegyük figyelembe azt is, hogy az állam személyi jövedelemadó bevétele is megugrott ezáltal, tehát az évek óta emelkedő bérek adóin (szociális hozzájárulási adó, SZJA) a költségvetés gazdagodik. De ha már nem oszt vissza a vállalkozói körnek a megnövekedett bevételeiből, akkor legalább figyeljen a nyugdíjasokra, és biztosítson számukra szerény reáljövedelem pozíció javulást! Viszonylag egyszerűen meghatározható, hogy melyik réteget kell erősen kedvezményezni, és kik azok, akiket nem kell külön preferálni. Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, amikor a hatalom – szerintem egyébként célszerűtlenül – utalványokat osztogat. Igen, a nyugdíj a szolgálati időn és a befizetett járulékon alapszik, de a társadalmi szolidaritáson is! 
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az elfogadott jövő évi állami költségvetés után, december végén nem érdemes „világmegváltó” ötleteket indítványozni, de akkor is úgy gondolom, hogy talán lehetne valamelyest könnyíteni azoknak a nyugdíjas embereknek a sorsán, akik nem részesülnek megfelelő mértékben a közösen megtermelt közjavakból. Nem, nem kezdek bele a „vegyes indexálás” kérdéskörébe, és nem értekezem egy koherens, alapjaiban új nyugdíjrendszer bevezetésének igényéről. A Fidesz-KDNP rezsim ezektől idegenkedik, szerintem nem is érdemes győzködni őket, hogy értékrendjükön és szisztémájukon változtassanak. Olyan dologgal kell előállni, ami a jelenlegi – torz és igazságtalan – nyugdíjrendszerben is érvényesíthető.
1.) A tárgyévi nyugdíjkorrekció kifizetésére ne novemberben kerüljön sor, azaz a tervezettnél magasabb infláción nagyot „bukó” nyugdíjas ne hitelezze tíz (!) hónapig a magyar államot. Próbáljanak áttérni negyedéves elszámolási ciklusokra, és három havonta készítsék el az „inflációs egyenleget”. Még ekkor is az államháztartás a nyertes! Ha ez nem járható út, akkor a tavaszi törvényhozási időszakban döntsenek arról, hogy április 1-től plusz 1 százalékkal emelkedjenek a nyugdíjak. Vélhetően még ebben az esetben sem a nyugdíjasok járnak jól.
2.) A társadalmi igazságosság és a szolidaritás jegyében a prémium esetében az alacsonyabb nyugdíjakat indokolt erőteljesen kedvezményezni, azaz valamiféleképpen többlet juttatásban kell részesíteni a 100 ezer forint alatti nyugdíjasok tömegét. És számomra az is nyilvánvaló, hogy egy bizonyos szint – mondjuk 300 ezer forint - felett talán nem szükséges az évközi premizálás. Ez a réteg esetleg képes eltekinteni az idén 22 ezer forintban maximált nyugdíjprémiumtól, hiszen ez az éves szinten számolt összeg nem éri el a havi (!) nyugdíjának nyolc százalékát (22/300). Ne is nevezzük prémiumnak, hanem inkább egyszeri normatív juttatásnak. 
3.) És ha ismét eszükbe jutna jóságos vezetőinknek az „utalványosztogatás” (bár jövőre nincs semmilyen választás), akkor nagyon körültekintően mérjék be, hogy kiket vonnak be a javadalmazási körbe. Ma már tudjuk, hogy hibás volt az a gyakorlat, amely alapján minden nyugdíjas kapott kisösszegű tiketteket! 
Ezúttal tudatosan nem tértem ki a mostani szisztéma legnagyobb ellentmondásaira és igazságtalanságaira. A véletlenül vagy tudatosan – de biztosan rosszul - „belőtt” jövő évi nyugdíjemelés kedvezőtlen hatásait viszont ellensúlyozni kell. A szerző közgazdász, a Demokratikus Koalíció szakértője 

Marhatáp

Ezt a kifejezést használta a műsorvezető amikor ismertette a gyógyszeres csalást. Amiből máris metafora lett.
Marhatáp! Mit mondhatnánk erre? Megérdemeltük. Azt kaptuk, amit megérdemeltünk. Marhatápot. Mint országos, kultúrszociális népélelmezési árucikket. Honnan? Hát a különböző (marha)tápcsatornákból. És a jónép zabálta. Zabáltuk, faltuk, habzsoltuk. Nyomták lefelé a torkunkon évtizedek óta. Olyan lubrikánsokkal, mint a nemzeti érzelem, a nemzeti önrendelkezés, a nemzeti szuverenitás. És mi nyeltük, benyeltük. Mi marhák! Mi, jó marhák.
Az olyanoktól kezdve, hogy „mindent meggondoltam és mindent megfontoltam”, azon keresztül, hogy „csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” sőt: „gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded”, valamint „cipőt a cipőboltból” egészen máig. Ezeket a nyelvi leleményeket villogtató marhatápokat annak idején mindenféle politikai skriblerek, beszély- és beszédírók fundálták ki, írták le és adták (persze pénzért) a politikusoknak és tápcsatornáknak. Meg persze ma is.
De hát ezek mind lenyúlt szellemi másodtermékek, vagy csak működő agyaktól elcsórt plágiumok, de mindenképpen ’szopott dumák’ (amúgy népiesen szólva). Ezeket a marhatápokat nyeli be a nemzet (nagy része) emberek emlékezete óta, és örömében ’úgy dalol’. Mert mindig van egy ’nagy rész’, amelyik úgy dalol, ahogy a hamelni tilinkós fújja. És úgy is menetel, mert „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére”. Olyan örökös ’nagy rész’, ami rajong a karmesterért, imád egyen szózatokat és indulókat dalolni. Vezényszóra! Mert így nem kell tudni, érteni, csak olvasni. A karmestert pedig kötelező rajongani (mert különben beint).
És mindig vannak aktuálisan kötelező agytáp szózatok, amiket illik elhinni és szeretni. Mint pl. manapság olyanok, hogyaszongya: „kockázati közösség”, „zaklató színház”, „megfelelési kényszerűség” „globális elit”, „pénzügyi háttérhatalom”, „centrális erőtér” és „keresztény szabadság”. 
Ezeket a marhatápokat erős hittel kell benyelni, és csak erős hittel lehet viselni (mint Rózsi néni a mágneses karkötőt). Mert a hit nagy úr!
Ilyesfajta kultúr-tápokon él, hisz és hízik szépen zsír agyára a nemzet (nagy része), majd hátradől, félkábulatban elmereng a „nemzeti nagyléten”, és jóízűen böfög. Mint aki nagyon meg van magával elégedve. A szerző borász