Kentaurbeszéd - Lengyel László: Végkifejlet

Miközben Budapest és valamennyi ellenzéki város csak ellenzéki egységgel működtethető, folyik a pártok háborúja.

2020-tól mindenképpen új európai, kelet-európai és magyar időszámítás kezdődik. Európa jelentős változáson megy keresztül a brit kiválással. Eldől, hogy Nagy-Britannia távozásával az Európai Unió szétesése kezdődik, vagy ellenkezőleg, integrációja mélyül. Új szereplők, új szövegkönyvekkel és szerepekkel jelennek meg az európai intézmények élén. Ki fog derülni, hogy mennyire képesek az intézmények reformjára, továbbá mennyire képesek a közös európai politikákat újragondolni, meghatározni és keresztülvinni. Lesz-e szuverén és egyenrangú Európa a globális nagyok politikai, gazdasági, katonai, digitális terén, alanya és nem tárgya az új amerikai, kínai, orosz alkuknak? Vagy a tehetetlen Európa kiszolgáltatottá válik saját populista és nacionalista államai és a beavatkozó nagyhatalmak politikájának?

A meghatározó macroni Európa-politika abból indul ki, hogy a globális nagyhatalmi versengésben ki kell használni azt az időt, amíg a trumpi Amerika-vezetés válsággal küszködik, Hszi és Putyin saját rendszereik foglyai, vagyis az nyer, aki először képes intézményeit megreformálni, vezetőit megújítani és társadalmait integrálni. Ahogy Macron európai befolyásszerzésre használta ki 2017-es Sorbonne-beszéde óta, hogy Franciaország elsőként alakította át politikai rendszerét és ezáltal mozgásterét, hogy csak neki volt és van érvényes európai programja, most globális szinten igyekszik Európa átalakításának gyorsításával előnyt szerezni. Ha Európa képes lesz a környezeti, a liberális demokráciát és az életformát érintő kérdésekben élen járni és példát mutatni, akkor a húszas évek közepére behozhatja hátrányát a status quo-ra orientált Amerikával és Kínával szemben.

Kelet-Európában drámai összeütközés zajlik a nagyvárosi, mozgékony és Európa-barát középosztályos kisebbségek és a rendpárti, veszteglő vagy lassuló vidéki többség között. Varsó és Kijev, Prága és Pozsony, Budapest és Bukarest, Belgrád és Zágráb, ahogy Gdańsk és Szeged, Temesvár és Kolozsvár, mind-mind szeretnének kikapaszkodni a keleti oldalról a nyugatira, a korrupció mocsarából a szilárd és megtisztított partra, az önkényes és rendcsináló államból a demokratikus és jogtisztelő, szolgáltató államba. E kisebbségek csak akkor tudnak áttörni, ha vagy antidemokratikus reformdiktatúrával próbálkoznak, vagy képesek a jövő reményével maguk mellé állítani a stagnáló vidékek választóit, s így demokratikus jogállami rendszert alkotni. Ha se ez, se az nem sikerül, akkor vagy a kormányozhatatlanság káoszában ragadnak, vagy tartósan megszilárdul a többség szomorú zsarnoksága.

Magyarországon az orbáni önkényuralmi rendszer megrendült. A budapesti és nagyvárosi polgári szavazók lendületbe jöttek és leszavazták a rendszert. Orbán és túlerőben lévő intézményrendszere mindent megtesz, hogy a szabadság járványa ne terjedhessen tovább Budapest és a nagyvárosok határainál, megpróbálja karanténba zárni őket. Most az a kérdés: 2020-szal a kezdet vége jön, kifullad-e az ellenzéki fellendülés és az önkényuralmi rendszernek sikerül-e megfojtania az ellenzéki városokat, ezzel stabilizálva magát, vagy a vég kezdete, a rendszer tovább omlik, reped és az ellenzéki fellendülés folytatódik? Tér és súly a döntő vagy idő és dinamika? „Balkáni barbár kiskirályság. Ez van. Európai magyar köztársaság. Erre van szükségünk. Két akarat feszül egymásnak. Az egyik barbárabb nagy királysággá szeretné tenni az országot, elfoglalni a kelet-közép-európai térséget. Övé a rendszer. Övé az alig korlátozott hatalom. Övé a többség. Övé az ellenőrzött sajtó és az őt kiszolgáló gazdaság. A másik Európához szeretne csatlakoztatni egy magyar köztársaságot. Övé a magyar nemzet érdeke. Övé a magyar társadalom nyitott, szabad, autonóm értékrendje. Övé a kisebbség. Nincs szervezett politikai, gazdasági és kommunikációs ereje. Nincs képviselete. De még lehet.” Ezt írtam 2018 decemberében. Egy év alatt előreléptünk az európai magyar köztársaság felé. Lett fővárosa és lettek nagyvárosai. A dinamikus és teljesítmény-orientált nagyvárosi középosztály megtagadta a balkáni barbár kiskirályságot és az ellenzék mellé állt.

Az ellenzék fellendülésének 2020 elején két mozgatója van: a kiábrándulás az Orbán-rendszerből és az ellenzéki egység. Ugyanakkor az ellenzéknek nincs közös neve, szimbóluma, eszméje, se pozitív programja, se vezető egyénisége, se szakmailag képzett csapata. Nem lehet tudni, hogy az öt párt – az MSZP, a DK, a Momentum, a Jobbik és a PM – önkormányzati választásokra összeállt koalíciója alkalmi és véletlen, vagy tudatos és tartós. Az önkormányzatokba való berendezkedés azonnal kiváltotta a pártok versengését az embereik pozícióba helyezéséért, a forrásokért, régi rossz 2010 előtti és új, Fidesztől átvett reflexeiket. Sokkal inkább egymással, mint az Orbán-rendszerrel küzdenek. Valamennyi párt és pártvezető úgy véli, hogy őt és pártját illeti meg az ellenzéki vezető szerep, neki van oka és joga, hogy a többi párt választóit magához édesgesse, a másik mozgásterét szűkítse. Miközben Budapest és valamennyi ellenzéki város csak ellenzéki egységgel működtethető, valamennyi stratégiai kérdés, különösképpen a költségvetés megalkotásához és az akut kérdések megoldásához szükség van a többiek szavazatára, folyik a pártok háborúja.

Ha pártjainkat nem győzte meg a sok korábban elvesztett választás, igazán meggyőzhetné két újabb tapasztalat. A lengyel ellenzék képes volt alkalmi egységre, de képtelen közös programra és eszmére, amivel Kaczyński kezére adta az országot. A brit maradás-pártiak hiába kerültek többségbe, a Corbyn-féle osztályharcos és liberális-párti semmitmondás kiszolgáltatta Johnsonnak Nagy-Britanniát. A lengyel ellenzék legalább tudta, hogy választója a nagyvárosi középosztály, csak nem talált utat a vidékhez. Corbyn Munkáspártja még a saját, középre húzó, polgári szavazóit se ismerte fel, ezért hirdetett harcot a marxizmus-leninizmus, a progresszió jegyében.

Magyarországon az ellenzéknek ugyancsak meg kell ismerkednie saját szavazóival. Mindaz, amiről politikájukban beszélnek, távol áll a szolgáltató zöld államot, az európai versenyképességet, az infrastruktúra és a digitalizáció fejlesztését, a teljesítményt és tudást elváró polgári szavazóktól. Ez a szavazó csak annyiban érzelmi választó, hogy szívből utálja és megveti a tolvaj és agresszív bunkó Orbán-Mészáros-Tiborcz világot, de nagyon is értelmi szavazó, ha értékeiről és érdekeiről van szó. Ez a választó tudja, hogy mi az európai köztársaság, amit elvettek tőle, tudja, hogy mi a többpártrendszer, a liberális demokrácia, a jogbiztonság és az adott szó, tudja, hogy mit ér a tudás és a verseny. Nem osztályharcos és nem trianoni bajtárs. Közönséges, normálisan élni akaró ember. Ha a modernizáció 3-3,5 milliós választói tömbje nem érzékeli, hogy az általa választott ellenzék képes lesz úgy vezetni az országot, ahogy Botka csapata Szegedet, Tóth Józsefé a XIII. kerületet, ha a stagnáló kisvárosok és falvak lemaradottjai nem akarnak ehhez a dinamikus tömbhöz tartozni, akkor az Orbán-rendszer brutális intézményi és anyagi túlsúlya visszalöki Magyarországot a Putyin-barát balkáni kiskirályságba.

Az ellenzék pártjainak 2020 lesz a fölkészülési év arra, hogy képesek legyenek közös eszmét találniuk, hogy keresni kezdjék a választókerületi jelöltjeiket és előkészítsék az ellenzéki előválasztásokat a fontosabb választókerületekben. Végig kell gondolniuk, hogy miként kötnek új megállapodásokat, immár a kormányzás jegyében. A 2022-es parlamenti választás messzinek tűnik, mégis nagyon közel van. 2020-ra az Orbán-rendszernek is új eszmét kell találnia. Bizonyosan migránsozni és trianonozni fog, az Atyaúristent szomorítja gyalázatos keresztényi képmutatással, s a magyar nemzetet ismét egyesíti kipcsak testvéreivel. De még leghívebb lakájaik is megértették, hogy ezzel nem tudják feledtetni Borkait és Simonkát, Mészárost és Tiborczot. És talán ez lesz az első éve annak, amikor leválik a Fideszről egy bűnöket és hibákat bánó, tisztességes, a jövő nemzeti konzervatív pártját építő mozgalom.

Európában és Magyarországon lejárt a szájalás ideje. „S így felette üdvös leszen" – írta Széchenyi István, 1843-ban a Czégérben -, "ha egy kissé elkülönböztetik e két osztály, ha ti. a szájhazafiak egy sorba, a tetthazafiak más sorba fognak állíttatni, minthogy a haza egyedül csak így tudhatja meg: fiai közül kire számíthat, kire viszont nem.”