Egyszerűen nem tudom a helyére rakni a képet. Cipeljük haza az első karácsonyfánkat, nem túl nagy, mégis szakad rólam a víz, mert rossz a fogása, és felnézek a néma égre, hogy szünet gyanánt egy kicsit moroghassak az ünnepet belengő kufárszemléletre, és akkor ott vannak. A pálmafák.
Kisvárosi gyerek vagyok, bőven az offline világból. Valahonnan az Alföld legszéléről, ahonnan már épp kezdenek dudorodni a leendő hegyek. Nem sok fantázia szorul egy ilyen mezővárosba. Nyáron nyaralnak, lehetőleg víz mellett, a telet pedig átvészelik valahogy a lakásba zárva, a havat is csak a gyerekek kedvelik. Egyáltalán: a negyedik évszak csak a kicsiknek való, felnőtteknek nettó bosszúság, mert fűteni kell, kerülgetni a latyakot, és korán sötétedik. Ezért is került fel a bakancslistámra, hogy egyszer télen is megnézném a tengert. Nem utó-, hanem holtszezonban, mert ez ám az igazi luxus: nyakig felöltözve nézni a szürkén háborgó vizet, még csak nem is gondolni a fürdésre, mi másról lehetne álmodni az Alföld szélein?
Aztán mégis utolért a maradiságom. Mert az még rendben, beletörődik az ember, hogy nincs fehér karácsony, minden giccsek legnagyobbika, de hogy pálmafák legyenek helyette… Ráadásul este a törzsük csicsásan világít a girlandok fényében, és a platánok is csak most, december közepén kezdték végképp elengedni a leveleiket. Nehéz ilyen ellentmondásban otthon lenni. Amikor hajnalban először megérezni a tél fémszagát, a közelgő havazást. Persze ez csak nekem okoz törést. Dusán vígan lubickol a helyzetben. Már az is nagy dolog, hogy idén ő választotta ki a fát. Elvileg ebben az évben még azt akartuk, hogy a fát is a Jézuska szállítsa, de túl sokszor szóltuk el magunk előtte (például, amikor limitáltuk a fára költhető pénzt), így a végén már csak kajánul nevetett az egészen. Nem Jézuska, hanem az euró hozza a fát, ugye?
Így sem könnyű elmagyarázni, hogy az ajándék elvileg még az ő reszortja lenne. Nem könnyű, mert Franciaországban, ahogy az amerikai filmekben is, Télapó feladata ez, aki nálunk, magyaroknál viszont december hetedikén már szögre akasztotta a szánkót. Papa Noël itt viszont csak most kezd igazán dolgozni, és minden róla szól minden utcasarkon (a vattacukrot például Télapó szakállának hívják a vurstliban), hogy magyarázod el ezt akkor egy ötévesnek? Jézuska hozza az ajándékot csak Télapó képében?
Az első hús-vér télapóval is Mikulás után két nappal találkoztunk a frontignani vásárban, aki előtt sorban álltak a gyerekek, hogy elmondhassák mit kérnek karácsonyra. Ezen a ponton Jézuska - hogy úgy mondjam - részvényei nagyot estek a gyerek szemében. Mindenesetre mi már Mikulás előtt feladtuk a Télapónak szánt levelet a karácsonyi és mindenféle ajándékokról, miközben elvileg a Jézuskára gondoltunk, és arra, hogy talán nem a pszichológus díványán bogozza majd ki húsz év múlva a gyerek ezt a kulturális összevisszaságot. A frontignani vásár hangulata viszont mindent vitt.
A kikötőváros télen nem annyira vonzó turistacélpont (az útikönyvek is inkább a szomszédban fekvő Sete városkát ajánlják a maga velencés csatornáival), a központja sem a parton van, mint egy igazi kikötőváros esetében lenni szokott, hanem a település közepén. Mi is inkább véletlenül tévedtünk ide, aztán teljesen elvarázsolt. Az itteniek ugyanis valódi ünnepi hangulatot teremtettek ezen az adventi vasárnapon. És láthatóan nem az idegenek (pénztárcája) miatt, hanem pusztán a maguk kedvéért. Felvették a jelmezeiket – hókirálynők, Télapó és Télanyó, tündérek és koboldok –, táncikáltak egyet ismerős dallamokra a Városháza előtt, a kintornás később gólyalábakon osztogatta a cukorkákat, a gyerekek pedig régi, hagyományos ügyességi játékokat próbálhattak ki, és a forralt bor sem volt utolsó.
A kissé steril montpellier-i vásár után ez tényleg olyan volt, mintha egy nagyobb család engedné el magát, és a maga bájos esetlenségében mutatná meg, hogy miként is kell ezt csinálni. Olyan hagyomány ez, amelyben még az „amatőr” jó kedv a döntő, és nem a profi hacacáré. Nem csoda, hogy nehezen szakadtunk el tőlük, miközben annak drukkoltam, nehogy valaki jó üzletet szimatoljon ebben is, mert akkor lőttek az ünnep mezítlábas és fesztelen örömének.
A már említett kulturális zűrzavart némiképp a francia templomok is fokozzák. Jó, ott még nem Télapó ül a háromkirályok között, de ember legyen a talpán, aki kit tudja bogozni a betlehemi jászol nevű performanszt. A megszokott alakok mellett ugyanis száznál is több figura jelenik meg a terjedelmes „terepasztalon”, egy anakronisztikus és csiricsáré felvonulás, amelyen nem ritka a középkori vagy XIX. századi francia viselet (mintha mindenki elhozta volna otthonról a kedvenc játékbabáját). Vélhetően hosszú délutánokat vehet igénybe felépíteni a kis házakból, műhelyekből, csobogó (szó szerint!) kutakból és fényekből összeálló mini várost. Dusán is hosszú percekig nézte megrendülten, legszívesebben hazavitte volna az egészet a pókemberes és marveles legók mellé, mi meg jó pedagógusként reménytelenül kerestük a kisded Jézust a kavalkádban.
Aztán a lakásban már az otthonosság érzetével dúdoltuk el a Jingle Bellst.
