Gyula úr szebben írt, mint ahogy beszélt.
Ezért azután társaságban inkább hallgatott, figyelte a többieket, néha mosolygott. A szó szoros értelmében lenézte kedvenc asztaltársaságának tagjait. Lenézte, hiszen másfél fejjel magasabb volt a legnagyobbnál is, több mint kétméteres óriás. És legendás ereje volt – de nem szívesen használta.
Azért persze olykor-olykor megeredt a nyelve, kiváltképpen, ha ételekről vagy asszonyságokról lehetett szót ejteni.
Ez a vendéglő a Terézvárosban éppen olyan volt mint a többi. Vagy a legtöbb. A sarokról volt a bejárat, a söntésbe vezetett. A pult mögött a tulajdonos állt, Ibrányi úr, aki furcsamód két y-nal írta a nevét, így: Ibrányy. Az első y szabolcsi szülőfaluja nevének vége volt, a második pedig nemesi származásának a jele, amihez ragaszkodott. Emlegette is sokszor Gyula úrnak, hogy ő bizony Ibrány egyik régi nemesi családjából származik, csak a nagyapja veszített el mindent a kiegyezés körül. Mégpedig kártyán, a kaszinóban.
A kétméteres vendég csak mosolygott, kedvelte ezt a teljesen kopasz, maradék szőrzetét az ajka fölött hordó kis embert, nagyzolásaival egyetemben is. Egyrészt, mert a megyéjének szülötte volt, másrészt pedig nagyon jó, felvidéki borokat is tartott, még kimérve is. Peszeki királyleánykát például sehol másutt nem lehetett kortyolni, csakis ebben a csapszékben. A pult mélyedéseiben fajansz edényekből mérték a borokat, mindegyikbe különböző űrmércék voltak lógatva, a decistől a félliteresig. Gyula úr bonyolította a dolgokat, egy félliterest és kétszer kétdecist méretett sokszor magának, hozzá egyetlen deci szódát spricceltetett. El is nevezték a tiszteletére, ez volt a Krúdy-fröccs.
Beljebb egy szárnyas ajtón át lehetett megközelíteni a hátsó termet, amelyik már nem csapszék volt, nem is korcsma. Ez volt a valódi vendéglő, viaszos vászonnal borított asztalokkal, hajlított támlájú, Thonet-székekkel. Volt itt még meleg étel is, habár nem túlzottan sokféle. Egy-két leves, marhapörkölt, rántott szelet, azaz bécsi – de sertésből. Meg csalamádé savanyúságnak. Ibrányyné, aki maga vitte a konyhát, szép, almaarcú asszony volt, nyáron uborkát is kovászolt, fokhagymával meg tormával, ahogy kell. De nem kenyeret használt a kovászoláshoz, hanem burgonyát. Úgy tartotta, s okkal, hogy sokkal ízletesebb lesz az uborka és tisztább a lé, szinte átszűrni se nagyon kell.
Odabent már tisztes társaság várta Gyula urat és a vele érkező Oszkár bácsi nevű fiatalembert. Együtt voltak előtte a Rudas fürdőben, kicsit megáztatták magukat a gyógyító meleg vízben. Gyula bácsinak ez volt a világa, a vendéglők, kávéházak és klubok mélye, ahonnan hazavágyhatott. Ha otthon volt, akkor pedig a vendéglőbe vágyott. Így volt ez világéletében. Akadt az asztalnál szabadságos banktisztviselő, redakcióból fröccsözni le-lesiető zsurnaliszta, aki néha a vizes kefelevonatot is magával hozta, hogy ivás közben is dolgozzék vagy munka közben ihasson. Két vidéki színész is ott borozott, két napja jöttek fel Pestre, hogy hátha fölveszik őket egy rangosabb társulathoz.
Oszkár volontőr kora óta őszre festette hosszú haját, hogy bácsinak lássák a gyermekek. Mert neki az volt a sajátos foglalkozása, hogy meséket mondott gyerekeknek. A Margitszigeten, az Állatkertben, köztereken és pódiumokon hallgatták a legkisebbek Oszkár bácsi meséit. Így aztán tulajdonképpen híres ember volt ő is, pesti nevezetesség. Szelíd kis emberke volt, a gyerekek rajongtak érte. Csak el kellett kezdeni egy mesét, és ő már faragta is hozzá a történetet.
- No – ült le a parolázások után Gyula bácsi -, elmondod az uraságoknak, mi volt délelőtt?
Az Oszkár bácsi nevű fiatalember szégyenlősen lesütötte a szemét, és végigsimított hosszú, ősz(re festett) haján.
- Inkább nem – suttogta szemérmesen.
- No jó – egyenesedett ki ültében Gyula bácsi, mert ülni egyébként félrehajtott fejjel szokott -, akkor majd én. A Meseemberrel – mutatott Oszkárra -, egy budai kávéházban a kora reggeli órákban összetalálkoztunk. Hazamenni nem volt szándékom, mulatós éjszaka után vagyok. Hát ott ült az én szocdem mesemondóm. „Szervusz öcsém!” — mondtam neki örömmel. Ő is örült, kezitcsókolommal köszöntött. Ne csodálkozzatok, ti vidéki deszkákon topogók – fordult a két színész felé az író -, engem mindig Gyula bácsinak hívnak és kezitcsókolommal köszöntenek a fiatal hírlapírók.
- És azután? – kérdezett bele a szabadnapos banktisztviselő.
- Hogy megy a sorod, fiam? - kérdeztem ettől a meseembertől. Ő azt mondta: meglehetősen, mert háromszáz koronát kap minden mesélésért. Na, belenyúltam a zsebembe, és kitettem háromszáz koronát. - Most nekem fogsz mesélni! Így volt, Slézi?
- Így – bólintott szemérmesen Szalai Oszkár. Régebben Schlesingernek hívták. – Azt hittem, tréfál a Gyula bácsi. Hát nem tréfált. Azt mondta, tegyem el a pénzt és meséljek. De nem itt a kávéházban, hanem menjek vele a gőzfürdőbe. Háromszázért? Elmentem.
- A nagy medencében - nyakig a gőzölgő vízben - Oszkár elkezdte a fülembe suttogni: A tündérkirálynőnek leánya volt ... - Nem gilt… Hangosabban! Akkor elölről kezdte, kicsit hangosabban. - Ez se gilt! – Ha nem mesélsz hangosan, add vissza a pénzt!
Gyula bácsi fölnevetett.
- Oszkár izzadt már, tudniillik nagyon forró volt a víz. Aztán kieresztette a hangját, úgy, hogy a boltívek visszhangzani kezdtek: A tündérkirálynőnek két leánya volt... A kövér zsidók, akik ott fürödtek, lassanként mind körülültek minket. Mint a halak Orpheusz lantjára! Oszkár pedig hősiesen végigkiabálta a mesét.
Oszkár bácsi zavartan sütötte le a szemét. Már ő is zsidózik itt, a Gyula bácsi? De tűrte, mi mást is tehetett volna. Ilyen ez a Magyarország. Még egy híres mesemondó is. Egyszer Oszkárt behívatták a MÁV-hoz, hogy mindenféle papírok kitöltése után megkapja a szabadjegyet, ami jár a hírlapíróknak. Kérdezték, hogy hívják. – Szalai Oszkár – mondta öntudatosan. – Talán Schlesinger, nem? - Az is…. Jó – mondta a tisztviselő. – És az intézmény, amit a sajtóban képvisel? Írja be a rubrikába! - Mire Szalai beírta: Oszkár bácsi!
Mert ott és akkor volt öntudata. De itt most zavarta Gyula bácsi zsidózása.
Angyal szállt át a terem fölött. Abbamaradt a derűs harsányság, ki-ki a poharába vagy a tányérjába nézett.
- Szeressétek a meséket! – mondta Gyula úr, és egy kicsit rátámaszkodott Szalai vállára. – A mese a valóság. A mese mindig igaz. Ugye, Slézi?
Oszkár bácsi bólogatott.
- Igen, ez így van. Gyula bácsi is mindig meséket ír. Egy szebb korról, mint a mienk…
- Nem mese ez, gyermek – citált Gyula úr egy régi poétát.
Az egyik vidéki színész, aki eddig áhítattal hallgatta Gyula urat, s közben az járt a fejében, hogy ő mennyire de mennyire eljátszaná Szindbádot mondjuk a Vígben, most megkérdezte.
- Gyula bácsi…, de őszintén. Melyik a legkedvesebb étele?
Az író lenézett rá.
- Pirítós kenyér, vajjal.
Megdöbbenten néztek rá.
- Jó, reggelire néha – mondta Oszkár. – De úgy igazán? Olvastam, hogy kedvence Gyula bácsinak a pájsli.
- A pájsli? – nevetett föl az író. - Azt csak vendéglőkben tudják igazán készíteni. Korhelykedés után nagyon jó, mert savanykás. Gombóccal. Meg egyszer ettem knédlivel is, Liptóújváron. Hát az valami… De én már nem korhelykedem, fiaim.
- Ugyan! – kérdezett bele gúnyosan az egyik slapaj. – És ma éjjel?
Gyula bácsi észre se vette. Vagy úgy tett.
- Szóljatok már ki a kétipszilonosnak, hozzon egy nekemfröccsöt! Elpárologtam a gőzben.
Ibrányy tudta, mi a nekemfröccs. Gyula úrról nevezték el. Kilenc deci bor, egy deci szóda. Hozta is tüstént, szépasszony keblére emlékeztető, gömbölyű kancsóban. Gyula úr töltött belőle, s az első pohárral fel is hajtotta.
- Semmi se tud nagyobb bosszúságot okozni, mintha a pájsli nem sikerül. Mert a pájsli élvezetéhez bizonyos előkészülettel ül le az ember, a jóllakás mellett gyógyulni is akar, mint például a káposztalevestől. Magyarországon tudnak is főzni, és így nagyon kis vidéki állomásnak kell lenni, ahol a pájsli nem sikerül. És én pár éve kifogtam egy ehetetlent Tiszadobon... Azóta elment tőle a kedvem.
- És egy jó sólet, Gyula bácsi?
Gyula úr megnyalta a szája szélét.
- Sóletet igazándiból csak a zsidók tudnak készíteni. Igaz, Oszkár bácsi? Fehérbabból, gerslivel. Meg persze füstölt libacombbal. A tojás meg héjában belefőzve. Illetve sütve. Mert jól le kell zárni ám az edényt, átkötözni spárgával, úgy vinni pékhez, ahol belökik a kenyér mellé a kemencébe, és másnap reggelig együtt sütik. S azt tudjátok-e, miért kötik le spárgával a zsidók? No, fiam… miért? – nézett a szabadnapos banktisztviselőre, aki a fejét ingatta. – Jó, majd én megmondom. Mert így senki nem látja, hogy belesütöttek egy kis füstölt sonkát is.
Gyula bácsi kuncogott, mindenki Oszkár bácsija meg elpirult.
Az élet furcsa forgatókönyveket ír. Oszkár bácsi kicsit sértetten közbe akart szólni, de kivágódott az ajtó, és két Bocskai-sapkás fickó lépett be. Kabátjukon karszalag, gomblyukukban hatalmas jelvény. Szétterpesztett lábbal álltak meg. Végigmérték az asztalnál ülőket.
- Zsidók, ki!
Hárman megszeppenve néztek a kötekedőkre, aztán Gyula úrra. A szép szál ember újratöltötte poharát, kortyolt belőle, nagyot sóhajtott, és a szék karfájára támaszkodva lassan, nehézkesen felállt.
- Bocsánat, muszáj? – és közelebb lépett a két fickóhoz.
- Maga zsidó?
- Most igen, most az lettem – felelte az író a csodálkozó krakélereknek. Azzal kinyújtotta két kezét, és a két ébredős fejet nagy nyugalommal s még nagyobb erővel egymáshoz koccintotta.
Két sapka repült egyszerre a földre, két enyhén vérző pofacsont gazdája meg utánuk. Nagy nehezen feltápászkodtak, s kicsit remegve nézték a kétméteres ember mozdulatát.
De Gyula úr nem bántotta őket tovább, csak kitárta az ajtót, és odaszólt a vendéglősnek:
- Kis baleset, dobja ki őket, Ibrányykám, mert ha még egyszer belekötnek itt bárkibe, egy kórházban lesznek ébredők… Ezt én mondom nektek, taknyosok, és el is panaszolhatjátok a gazdáitoknak, hogy így bánik a söpredékkel Krúdy Gyula úr!
